Előző
Következő
új cikk

Szép szó

A hülyeség káosszal teli tombolása

Népszava|2013. jan 5. 08:16
[A+ A-]
Mrozek Tangó című, klasszikussá érett darabja, a hatalom lakmuszpapírja. Könyörtelen röhejességgel mutatja meg a természetrajzát. Pőrére vetkőzteti. Közszemlére teszi galádul romboló jellegét, hazug áleszméit, fennen hirdetett, érdekeihez passzintott, üres tanait. Olyan, mint egy élesen megvilágított lombik, ami jelzi a felül és az alul lévők torzulásait egyaránt.
A fennhéjázó gőgösségre, az eszmék, szabályok, törvények csűrésére-csavarására, parancsolgatásra hajlamosak rút deformálódását éppúgy, mint a hozzájuk törleszkedőkét, a mindig igazodókét, a hajbókolókét, és a megalázottakét, akik nem csupán áldozatok, hanem a maguk szükségszerű torzulásaival további abszurditások előidézői is.

A lengyel származású, világhírnévre szert tett Mrozek fenemód ismeri a szerencsétlensorsúan groteszk Közép-Kelet Európát. A hatvanas években írta a Tangót, de sok tekintetben mintha a mai Magyarország kortárs szerzője lenne. És ehhez Bagossy László rendezőnek még aktualizálnia sem kell az Örkény Színházban. Mintha nem lenne igaz az a tétel, hogy kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba. A Tangó éppen arról regél, hogy akár többször is, sőt, hátrafelé is úszhatunk élénken buzgó karcsapásokkal. A hülyeség káosszal teli tombolása határtalan, és az ezt felváltó üresen rideg rendpártiság sem tartalmaz több racionalitást, ha úgy tetszik, több célszerű rendet.

Az előadás eleje rögtön a totális, tébolyult káoszt mutatja. Khell Zsolt díszlete a szédült felfordulás megtestesítője. Egy jobb napokat látott család szobabelsőjének örült felfordulása. Mintha zsibvásárt, lomgyűjteményt látnánk. Semmi nincs a helyén, bútorok, ruhák, mindenféle tárgyak itt-ott szétszórva, vagy akár egy rakáson, absztrakt festménytöredékek díszítik a falat, vécékagylók hevernek szanaszét, vagy éppen lógnak a plafonról, egy ravatal is díszeleg bal felől, kiismerhetetlen zsúfoltság, áttekinthetetlen irracionalitás uralkodik.

Az ebbe a nyugtalanító térbe belépők, itt élők, nem véletlenül izgágák, neurotikusok, kapcsolatteremtésre alig képesek, a maguk monomániáit hajszolók egytől egyig. Háromgenerációs család tagjait látjuk, akik között nincs valódi kapcsolat, elbeszélnek, elkiabálnak, elhisztériáznak egymás mellett, tengenek-lengenek, ésszerű cselekedeteknek csak a látszatát űzik. A Pogány Judit által alakított minden lében kanál nagymamát például időnként felűzik a ravatalra, nem azért mert utálják, csakhogy gyakorolja azt, ami tán nemsokára bekövetkezik. De ő a ravatalon feküdve is visszabeszél, egyáltalán mindenki mindenkinek visszabeszél, kényszeresen mondja a maga rögeszméit, jóformán meg sem hallva a többieket.

Az apa, Mácsai Pál megszemélyesítésében, célszerűtlenül parttalan művészi kísérleteket folytat rögeszmésen, ehhez akár az egész családot némiképpen dresszúrázva, de ügyködéseinek értelméről soha meg nem győzve. Állandóan pizsamát hord, mert ez számára a lezser szabadság, a pizsama is túl bő, ősz haja hátul csaknem a derekáig lóg himbálózó varkocsba kötve. Mindenki inkább figura, önmaga karikatúrája, egy-egy megnyilvánulási képlet kivetülése, mint összetett emberi lény.

A feleség, akit Für Anikó játszik, csaknem nimfomániasan rákattan a primitív, nyers erőt képviselő Edekre, a Debreczeny Csaba által játszott háziszolgára, a férjénél valami elementárisan valóságosabbat keresve benne. És nem is csinál titkot belőle, hogy közösülnek naphosszat, de hát a parttalan lézengésbe ez is belefér.

A nagymama öccse, Eugéniusz bácsi rövidnadrágos, öreg rosszcsont óriáscsecsemő Csuja Imre a kisszerűséget formátummal megjelenítő alakításában, akit nem a ravatalra küldenek, hanem állandóan a fejére húznak egy jókora madárkalitkát, hogy azért valamennyire megzabolázzák. Mindenki gátol, reguláz, zaboláz itt mindenkit, zavaró tényező a másik ember. Artúrnak, a fiatal fiúnak elege van ebből az egészből, lázad, forradalmat akar.

Máthé Zsolt olyan srácot játszik, akinek fogalma sincs, hogy mit akar, de azt érzi, hogy ami éppen van, azt nagyon nem. Belehabarodott a Szandtner Anna játszotta Ala, aki a maga természetes nőiségében férfit akarna magának, és olyan nagyon másra nem is gondol, de a fiú pisztollyal hadonászik, sakkban tartja a többieket. Szövetségesnek veszi maga mellé, a könnyen igazodó Eugéniusz bácsit. Parancsolgat. Olykor még félénken, majd egyre inkább nekivadulva utasítgat. Forradalmárnak érzi magát, de régi korok ódivatú eszméit és külsőségeit hozza elő.

Ez az a pont, ahol az előadás igazán fölforrósodik, és a benne lévő gyúanyag meg is gyullad. Ekkor simul össze ugyanis óhatatlanul a jelennel. A naftalinszagú, elaggott úriasszony viseletek és kacagányos menték ráerőltetése a család tagjaira ugyanis olyan anakronisztikusan hat, mint a ma előcibált, forradalminak kikiáltott, ósdi, olykor kimustrált, gyakran mégis veszélyes eszmék. A nagyzoló, diktatórikus múlt ráerőszakolása a jelenre, röhejesen abszurd, de akár életveszélyes.

Nem véletlen, hogy a Tangó előadásaiban, különböző korokban, különböző dolgok erősödtek fel. Amikor először bemutatták Magyarországon, még javában a Kádár rendszerben, a Metro Színpadon, Mészáros Tamás rendezésében, fejbekólintó volt, hogy egyáltalán lehet nálunk ilyet játszani. Aztán nem sokkal később már hivatásos körülmények között is színpadra vitte Paál István Szolnokon. A budapesti vendégjáték a Madách Színházban robbant.

A darab bemutatása maga volt a lázadás, hogy ilyet is lehet, teljesen megkérdőjelezni a fennállót, lényegében köpni rá, akkor is, ha egyáltalán nem látszik az alagút vége. Ennél is merészebb volt, amikor Tompa Gábor még Ceausescu kemény diktatúrája idején rukkolt elő Mrozek remekével Kolozsváron. Nagykabátban ültünk télvíz idején a fűtetlen színházban, így nem csupán a színpadon látottaktól dideregve élhettük át a diktatúra célszerűtlen brutalitását.

Aztán, hogy végre Pesten is repertoárra kerüljön a darab, Kapás Dezső rendezte a Pesti Színházban, igen nagy színészekkel, például Ruttkai Évával, Gobbi Hildával, Páger Antallal, meglehetősen rosszul, a hatalmat megcsipkedő, groteszkbe kicsit hajló szalonvígjáték lett az ütős abszurdból. Később Tompa a Pesti Színházban is rendezett Tangót, sokkal jobban, és már jóval a valódi romániai forradalmat követően megint színpadra került Kolozsváron, akkor már arról is megpróbáltak vele beszélni, hogy most hogyan tovább.

Legutóbb nálunk a fővárosban a Magyar Színházban ment a darab, üres kulisszahasogatás lett belőle, jobb elfeledni.

De ezúttal az Örkény Színházban megint ereje teljében van. A rendező segítségével igencsak az orrunk alá dörgöli, hogy miben élünk, milyen riasztó módon függ mindenki a hatalomtól. Az ügyetlen Artúrt azonban könnyű kiakolbólítani a hatalomból. Megszerzi azt a libériás inassá előlépett, eddig magát háttérbe szorítottnak érző Edek, a háziszolga. Nem ismer se istent, se embert, elvadultan kegyetlen, dermesztően szélsőséges. Vele szövetkezve jár a produkció legvégén a hozzádörgölődző, mindig igazodó Eugéniusz nagybácsi fenyegetően eszeveszett, brutálisan féktelen, kárörvendő tangót. Olyan tangót, ami elsöpörhet bárkit, veszélybe hozhat minden értéket. És ekkor megfagy a levegő a nézőtéren, mert valahol itt tartunk most. És itt függöny. Egyelőre lidércesen kétséges, hogy mi lesz tovább.

Gothár Péter Vaknyugat előadása az egykori Május 1. mozi helyén nyílt Átrium Film-Színházban körülbelül azt állítja, hogy a nagy büdös semmi, a nihil lesz, na jó, azért gyűlölködés még marad bőven. Martin McDonagh műve is abszurd, káosszal meg kilátástalansággal teli, és ebben is, bár egy kis helységben vannak összezárva az emberek, képtelenek egymással kommunikálni. És két testvér, tulajdonképpen szintén két óriáscsecsemő, képtelen kijönni egymással, de a másik nélkül sem tud élni. Marják egymást rendesen. Egyikük még az apjukat is meggyilkolta, de egyéb gaztettek is örökösen kísértenek. És közéjük toppan be az elmagányosodott Welsh atya. Nem a legalkalmasabb személy, hogy ápolja a lelküket. Idült alkoholista, örökös depresszióban szenved, ahogy Alföldi Róbert megformálja. Nem dülöngél, csak leheletnyit inog, de ez, ahogy Alföldi játssza, felér egy földrengéssel.



Az egész emberiség megrendültsége, hitevesztettsége ott van előttünk. És ráadásul ez a pap, tiszta pillanataiban, még azt is tudja, mi minden veszett el, tudja, mi az érték, az erkölcs, a tartás, a szeretet, csak már gyakorolni képtelen. De öngyilkossága előtt még levélben mintegy hagyatékként ír erről a két fiúnak. Két elsőrangú fiatal színész kapott nagy lehetőséget, Rétfalvi Tamás és Ficza István. Szerepük szerint sportot űznek abból, hogy melyikük kerekedik felül, ha úgy tetszik, szobán belül kié a hatalom? És nem tudnak leállni, békétlenségük örök. Ebben a darabban is előkerül a fegyver, és persze ezúttal sem lesz jó vége. És itt is van egy nő, Kicsilánynak hívják, Mészáros Piroska alakításában, jelezve, hogy azért neki sem sikerült egészen felnőnie, aki legalább szeretne normális életet élni, férfihoz vonzódni. Tetszik is neki a pap, de hát ugye az reménytelen ügy, ahogy tulajdonképpen minden más is az.

A Tangó és a Vaknyugat is a reménytelenség drámája. De az utóbbi, a jó színészi alakítások ellenére, és annak dacára, hogy Gothár már kiválóan rendezte a művet nem egészen tíz éve a Pesti Színházban, szétesőbb, olykor vontatott, valószínűleg a szövegben sincs annyi gyúanyag, mint a Tangóban. De mindkét produkció erősen és érzékletesen a képünkbe vágja, ha nem akarnánk tudomást venni róla, hogy benne vagyunk a pácban nyakig. Valamit nagyon kéne csinálnunk, hogy ne merüljünk el a valós és a lelki reménytelenségben. Hangos, gyötrő segélykiáltások ezek az előadások.

Lájkoljon minket a Facebook-on is!