Előző
Következő
új cikk

Belföld

Megindult a Horthy-éra relativizálása

Népszava|2013. jan 10. 05:12
[A+ A-]
A Horthy-korszakban a zsidónak tartott magyar állampolgárokat megbélyegző állami politika zajlott. Ez aztán 1944-ben zökkenőmentes csatlakozást tett lehetővé a nem magyarok által kezdeményezett holokauszthoz. Gerő András, a CEU professzora szerint ezért sem bocsánatos bűn az antiszemitizmus.
Bár Romsics Ignác történészt, akit a vitát kirobbantó írásban kritizált, ő sem tartja köznapi értelemben zsidófalónak, mégis fontosnak véli, hogy egy fősodorba tartozó tudós esetében mutasson rá a tarthatatlan álláspontjára.

- "Benzines hordóval teli helyiségekbe tisztességes és normális ember nem vonul be fáklyával" - mondta önre egy kollégája, a Romsics Ignác antiszemitizmusáról szóló vita kapcsán. Akkor ön se nem tisztességes, se nem normális?
- Gyurgyák János, az Osiris Könyvkiadó igazgatója fogalmazott így a Heti Válasznak. Szerintem az a probléma, hogy robbanásveszélyes anyag van a környezetünkben, és nem az, hogy ezt szóvá tesszük. Aki az elhallgatást látja tisztességesnek és normálisnak, az inkább lépjen be az Antiszemitizmust Mentegető Ligába. Az idézett mondat tehát inkább egy gondolkodásmódról, mintsem egy, a tényekkel számoló intellektuális magatartásról szól. De senkitől sem várom el, hogy saját PhD témavezetőjével és egyben szerzőjével, ily módon üzlettársával szemben foglaljon állást - igaz azt sem, hogy a tőle eltérő mondandót abnormálisnak lássa és láttassa.


- A másik vád ön ellen ebben a vitában éppen az, hogy nem segített tisztázni az antiszemitizmus ügyét.
- A 80-as években, az úgynevezett német Historikerstreit - történészvita - messze nem csak a történészek között folyt, hanem sokkal tágabb körben gondolkoztak el a nemzetiszocializmus szerepéről, bűneiről, illetve a náci Németország helyéről a német történelemben. Az én írásom, amely június végén jelent meg, szintén elég sok, különböző társadalomtudományi diszciplinához tartozó embert ösztönzött vitára. Ha van is a két disputa között különbség, akadnak hasonlóságok. Az egyik, hogy annak idején az állt a német vita egyik fókuszpontjában, miszerint szabad-e relativizálni a nemzetiszocializmus bűneit. A mi vitánkban is részben az a kérdés, hogy szabad-e relativizálni mindazt, ami a Horthy-korszakban a rendszer által zsidónak tekintett emberekkel történt, kezdve az 1920-as numerus clausustól a zsidótörvényekig. A Horthy-korszakban végig - talán pár évtől eltekintve - a magyar állampolgárok egy meghatározott csoportját megbélyegző állami politika zajlott. Ez aztán 1944-ben zökkenőmentes csatlakozást tett lehetővé a nem magyarok által kezdeményezett holokauszthoz. A Horthy-korszak egész miliője, jellegadó diszkriminatív politikája a zsidóknak tételezett emberekkel szemben alapozta meg azt, ami történt. Ezért például én egyfajta relativizáló és így antiszemita felhangot tulajdonítottam annak, hogy Romsics a Horthy-korszaknak, akár 1938-ig, akár 1939-ig, hármas fölét ad. Tehát végül is elfogadhatónak gondolja azt, ami történt. Vagyis eltekint mindazon bűnöktől, amelyek ha változó erővel is, de az egész korszakot jellemezték. Vagy, hogy ő - egy a 20. század történetében meghatározó narratívát képviselő szerző - úgy használja a vezetékneveket, hogy kettős családneveket alkalmaz, mint Lukács (Lőwinger) Rákosi (Rosenfeld), Kun (Kohn). Így fenntartja azt az antiszemita narratívát, amely a magyarnak látszóban mindig az idegent keresi.

- Nehezményezte azt is, hogy "sérelmet szenvedett"-nek nevezte a holokausztot túlélő történészeket.
- Már a kifejezés is relativizáló, merthogy a holokauszt mégiscsak több volt, mint "sérelem". Nagyon erős és karakteres üldözöttség volt, ennek sok fajta következményével együtt, egészen a tömeggyilkosságig, népirtásig. Azt is kifogásoltam, hogy egyetlen származási csoportot nevez meg a sztálinisták között, az úgymond korábban sérelmeket szenvedett zsidókat. Míg az előbbi kijelentés relativizál, ez utóbbi megbélyegez, stigmatizál, és erősíti azt a képzetet, hogy származási csoportként egyedül a zsidókat terheli felelősség a sztálinizmusért, akik nyilván így álltak bosszút "sérelmeikért".

- Az ön álláspontját bírálók egyik gyakori érve, hogy annyi virtigli antiszemitával találkozhatunk, annyi nyíltan antiszemita kiadvány, film jelenik meg, akkor miért éppen azzal a Romsiccsal van baja, aki mégsem említhető ezekkel egy lapon.
- Egy intellektuális küzdelemben a legerősebb ponton kell támadni - nem a leggyengébben, mint egy háborúban. Azért Romsiccsal foglalkoztam, mert ő ma Magyarországon a 20. századra vonatkozóan a történetírás fősodrát képviseli, és óhatatlanul is egy antiszemita múltértelmezést igazol vissza. És ha az ő ilyen típusú problémáival szembesülünk, akkor ez tanulság lehet mások számára is. A társadalomtudományos életben a szélsőjobb nincs jelen, de Romsics viszont ott van. Nekem vele, pontosabban szólva az ő nézeteivel kell vitatkoznom. S én pontosan ezt tettem. A kritikám nyomán az elmúlt fél évben egy nagyon komoly, a szellemi életet sok ponton átható diskurzus jött létre - vélhetően azért, mert a szellemi kultúra érzékeny pontjára tapintottam rá. Sikerült az állóvizet felkavarni. Természetesen nem gondolom, hogy Romsics köznapi értelemben zsidófaló lenne. De ettől még azokban a megfogalmazásaiban, amelyeket idéztem, ott az antiszemitizmus.

- Az "Antiszemita közbeszéd Magyarországon" 2005-ös kötetének előszavában még az írta, hogy bár rengeteg antiszemita publikáció jelenik meg, mégis egy átlagos magyar antiszemita nem tartja magát antiszemitának, vagy ezt szégyelli. Ennyiben sokat romlott a helyzet. Ma már nem csak, hogy több az antiszemita jelenség, de büszkék is az antiszemiták, arra, hogy ők antiszemiták.
- Közvélemény-kutatások szerint 2005 óta nagyjából megduplázódott azok száma - egyesek szerint ez ma már 60 százalék -, akik elfogadhatónak tartanak antiszemita tartalmú kijelentéseket. Ugyanakkor továbbra is úgy látom, hogy még az is, aki durván antiszemita, leválasztja antiszemita identitását az antiszemita állításokról, önmagát nyilvánosan nem látja antiszemitának. Mert a holokauszt után evidens: az antiszemitizmus bűn. Ezért is mondtam a Horthy-korszakra, hogy az bűntörténet volt. És bármennyire erősnek tűnik Kertész Imrének az a megfogalmazása, miszerint, aki Auschwitz előtt antiszemita, az látens gyilkos, aki Auschwitz után antiszemita, az manifeszt gyilkos; ez mégiscsak ott motoszkál az emberek fejében. Vagyis, ugyan nő az antiszemitizmus elfogadottsága, de a legtöbben azért azt tagadják, hogy ők antiszemiták lennének. Ugyanakkor az elmúlt pár évben valóban megindult a Horthy-korszak bűneinek relativizálása, a korszak egészének egyfajta politikai, ideológiai rehabilitációja. Olyan figurákat emeltek be, vagy akarnak beemelni a nemzeti kánonba, akik eddig teljesítményükkel nem tudták felülírni a bűntörténetben való részvételi felelősségüket. Wass Albert, vagy éppen Tormay Cecile mostanság kerül be a nemzeti panteonba, függetlenül attól, hogy a politikai térben mit mondtak.

- Vagy itt van maga Horthy.
- Elindult tehát a Horthy-korszaknak egyfajta rehabilitációja és ez ösztönzi a történészek egy részét arra, hogy elnézőbbek legyenek. Hiszen ők sem függetlenek attól, ami itt történik. Így aztán sokan megértőbbek a Horthy-korszak bűneivel szemben. Persze az is igaz, ha a Horthy-korszak történetében eltekintenénk attól, ami a zsidónak tekintett emberekkel történt, akkor - bármilyen idétlennek és szellemileg igénytelennek is tartom, hogy egy korszakot "leosztályozzunk" - igaza lehetne Romsics Ignácnak, hogy hármas fölét ad. Ám ha kihagyjuk a zsidók történetét, akkor az azt is jelentheti, hogy van a mi történetünk és az ő történetük. És az ő történetük nem a mi történetünk. Azzal, hogy Romsics a Magyar sorsfordulók 1920-1989 című kötetéből 1944-1945-öt kihagyta, valami ilyesmit jelez. Vagyis ebben a felfogásban a zsidók nem tekinthetőek a nemzet szerves részének¸ az ő tragédiájuk nem a mi tragédiánk. És ez még akkor is elképesztő, ha - meglehet - a zsidók nem ugyanúgy voltak magyarok, mint mondjuk egy kecskeméti parasztember.

- Ráadásul a kecskeméti parasztember sem úgy volt magyar, mint a budapesti kézműves, vagy a kisvárosi tisztviselő, esetleg a földbirtokos.
- Pontosan így van. Azt kellene elfogadni, hogy többféleképen lehet ehhez a nemzethez tartozni, többféleképpen lehet magyarnak lenni. A magyarság története sokfajta történetből áll össze, ebből alakul ki a közös magyar történet. De úgy tűnik, hogy ezt csak akkor lehet tudatosítani, ha az egységes nemzeti történelmet mint metaforát, előbb széttörjük. Magyar történelmeket kell írni és utána lehet szintézist teremteni.

- Széttörni zsidó történelemre, zsidó-zsidó, magyar-zsidó, magyar-magyar történelemre?
- Ez nem csak a zsidóságra igaz. Egészen más egy szegényparaszti történet a Horthy-érában, mint mondjuk egy földbirtokosi. Teljesen más a magyar állam által zsidónak tekintettek története, mint mondjuk a sváboké. Ezeket a történeteket szét lehet szálazni, meg lehet fogalmazni azt az élmény- és történeti anyagot, ami ezeket a történeteket jellemezte, utána lehet megpróbálni összerakni őket. De éppen e diskurzus nyomán egyre inkább úgy gondolom, hogy az egységes nemzeti történelem mindig inkább fikció volt, mint realitás, és most tartunk ott, hogy ezzel a realitással a tudományos múltértelmezés tekintetében is szembenézzünk. Megjegyzem: a szépirodalom ezt mindig is tudta. A feladat teljesítése lehet, hogy sikerül, lehet, hogy nem.

- Miért ne sikerülne?
- Uralkodó paradigmák, világképek kérdése ez is. Ráadásul, azon is múlik, hogy egy országban a tudományos életben milyen attitűddel, milyen megközelítéssel lehet érvényesülni. Mert azért ne becsüljük le ennek az intézményes oldalát se.

- Arra céloz, lehet, hogy most egy kicsit kifizetődőbb antiszemitának lenni? Közelebb van akkor az ember az állami díjakhoz, kiadókhoz, tanszékekhez ?
- A magyar történetírás nem volt és most sem teljesen mentes a kurzus-gondolkodástól. Ennek léteznek finomabb és durvább változatai. Kiváló magyar történetírók életük egy szakaszában kurzus történészeknek számíthattak. Kiszolgáltak egy politikai kurzust, mert a politikának igénye volt erre, úgy érezte ez kell a legitimációjához, az önazonosságához. Ezért sem tudja ezt a kérdést csak úgy önmagán belül elrendezni a "történész-törzs". Ez társadalmi ügy. Természetesen ebből nem következik, hogy aki mondjuk antiszemita, vagy antiszemita álláspontokat közöl, az jobban jár. De az igaz, hogy ha egy ország politikai világa - akár finomabban, akár durvábban - elkezd rájátszani a Horthy-éra egyfajta differenciálatlan rehabilitálására, ha a numerus clausust hat évig védelmező Klebelsberg Kunóról nevezik el az ország oktatását irányító központot, ha a zsidótörvényeket meghozó miniszterelnökről, Teleki Pálról közterületet neveznek el, ez hat az emberekre, a történészekre is. Különösen akkor, amikor kontrasztosan kijelölik az ellenpontokat is, és például Frankel Leótól elveszik az utcanevet, miközben Frankel sok évvel azelőtt meghalt, hogy az első kommunista párt a világban létrejött volna.

- Gondolja, hogy van eredménye ennek a vitának? Akad, akinek ennek hatására megváltozik a véleménye?
- Fontos vita ez. Lényeges, hogy nem volt eddig sem pártpolitikai vetülete. Sokféle vélemény megjelent, de pártpolitikai stigmatizáció nem. Nagyon sajnálom, hogy lehetséges vitapartneremet, Romsics Ignácot bátortalansága és érzékelhető sértettsége megakadályozta abban, hogy nyílt vitát folytasson. Inkább karaktergyilkosságot emleget, miközben én jellemét nem, csak mondandóját kritizáltam. Fél év után úgy tűnik, hogy még a sok-sok bírálat nyomán sem képes egyértelműen és egyenesen kimondani: ezeket a kérdéseket újra kellene gondolni. De a személyes vonatkozások intellektuálisan alapvetően érdektelenek. A lényeg, hogy itt valami olyasmiről van szó, ami nagyon sokakat érdekel. Bizonyos szempontból szinte mindegy, hogy ki mit mond - de az látszik, a hozzászólóknak nagyon fontos volt, hogy közzétegyék álláspontjukat. Ennek a vitának nem az egyik fél a nyertese vagy a másik a vesztese - a szellemi élet egésze lehet a nyertes. Mert elkezdtünk beszélni arról, hogyan gondolkozzunk ezekről a dolgokról, például arról, hogy az itt élt és végül is meggyilkolt zsidókat magyarnak tekintjük-e; éppen olyannak, mint akit nem zsidóként nem írtottak ki. Felelni kell arra, miként viszonyulunk múltunknak ehhez a részéhez, s arra is választ kell találnunk, nézhető-e ma úgy a múlt, hogy kritikátlanul átvesszük az egykori logikát, például a zsidó-nem zsidó tagolást. Nem számoltam, de vagy száz írás megjelent már eddig is a vitában. És láttam tanulmányokat, amelyek - talán éppen a vita hatására is - ma már másként fogalmaznak. Ezzel a vitával a szellemi higiéniához járulhatunk hozzá. Engem ezért nem érdekel különösebben, hogy valaki egyetért-e velem vagy sem. A szellemi mozgás és a lehetséges és egyben kívánatos tisztázódás a fontos. És hála a vitának ez határozottan elindult.

Lájkoljon minket a Facebook-on is!