Előző
Következő
új cikk

Gazdaság

A válságtól az önkénygazdaságig

Népszava|2014. jún 14. 05:20
[A+ A-]

Farkas Zoltán: A kormányok összevissza rángatják a gazdaságot, és ez sokba kerül. FOTÓ: Tóth Gergő

Noha személyesen megélte, tehát meglepődnie nem kell, de van oka az elkeseredésre az olvasónak, ha kezébe veszi Farkas Zoltán most megjelent Hét szűk esztendő című kötetét. A HVG főmunkatársa hol naplószerűen, hol elemezve, hol interjúban, de mindig a bőséggel adagolt tényekkel mutatja meg: az 1996-ban kezdődő növekedési időszak után hogyan került rossz útra a magyar gazdaságpolitika, hogy a második Orbán-kormány alatt már egyenesen az irracionalitás világába tévedjen.

- Hét szűk esztendő címmel írt könyvet a magyar gazdaság máig tartó legújabb kudarctörténetéről. De miért hét év?

- Mert a vergődésünk 2006-ban kezdődött, és a kéziratot 2013 telén zártam le. Ha a mögöttünk álló időszakot szakaszoljuk, a rendszerváltást követő alkalmazkodási, transzformációs válság és az abból eredő egyensúlyhiány után a Bokros Lajos és Surányi György nevével fémjelzett stabilizációs intézkedések hoztak egy jó évtizedet. Ma már szinte elképzelhetetlen, de 1996 és 2006 között több mint 60 százalékkal nőtt a bérek vásárlóereje, a hazai össztermék, a GDP pedig 47 százalékkal. Azt lehetett hinni, hogy túl vagyunk a nehezén, a munkahelyek stabilizálódtak, mérséklődött az infláció. Érdemes azonban mélyebbre nézni, és ezt az időszakot is kettébontani, mert 2001-től már nem volt meg a fedezete a növekedésnek, hitelből sikerült fenntartani a tempót, javítani az életkörülményeket, bért, nyugdíjat emelni, autópályákat építeni.

Ha a 2006 után eltelt éveket nézzük, nemhogy helyben járásról beszélhetünk, hanem a hazai össztermék összességében 2013 végén négy százalékkal kisebb volt, mint 2006-ban. Átéltünk három recessziót, az elsőt mindjárt 2007-ben, aztán a világgazdasági válság nyomán 2009-ben a következőt, brutális visszaesést szenvedtük el, majd egy harmadikat is, 2012-ben. Ezt a korszakot az jellemzi, hogy a jövedelmek vásárlóereje nem éri el a válság előttit, a háztartások felélték tartalékaikat, az otthonok amortizálódtak. Gyurcsány Ferenc 2006 nyarán olyan kiigazító programot hirdetett meg, amelyben nagyon sok bevételnövelő intézkedés volt. Kiszívták a pénzt a gazdaságból, az lelassult, a következő három negyedévben visszaesés következett be. Aztán fölfelé kunkorodtak a grafikonok, 2008 nyarán nulla reformmal, de háromszázalékos növekedéssel hirdetett új gazdasági programot Gyurcsány. Ezt törte ketté október 9-én a pénzügyi válság. Az ezzel kezdődött visszaesés természetesen alapvetően a nemzetközi környezetnek tulajdonítható. A 2012-es, harmadik recesszióban viszont már együtt vannak jelen a nemzetközi okok, a lelassult eurózóna és a nagyon lecsökkent belső kereslet. A második Orbán-kormány valójában egy nagyon radikális kiigazításba kezdett. A 2011-es 1742 milliárd forintos deficitből hatszázmilliárdos hiányt kellett faragni 2012-re, ez a GDP 4,5 százalékára rúgó megszorítást jelent, ami Gyurcsánynak is a becsületére vált volna. Közben államosították, és részben elköltötték a magán-nyugdíjpénztári pénzeket. Aztán 2013 egy kicsit jobbra sikeredett, 2014 pedig többszörös választási év, és nálunk minden választási év enyhülést, költségvetési lazítást hoz. Valami csalit a regnáló kormányok rendszerint bevetnek.

Azért is volt annyira fájdalmas nálunk a világválság hatása, mert nem előzte meg olyan dicsőséges növekedési periódus, mint például a balti államokban vagy Szlovákiában. Az Európai Unió mostani túlzottegyensúlytalanság-elemzése (szép, új kifejezés) kimutatja, és figyelmeztetést is kapunk ezért, hogy Magyarország részesedése a világkereskedelemben csökkent, pedig nagyon büszkék vagyunk az exportoffenzívára.
Az 1996 utáni periódusban élen jártunk a a régióban, de a 2004-es EU-csatlakozástól 2013-ig Magyarország írd és mondd átlagosan évi egy százalékos növekedésre volt képes. Szinte az összes velünk együtt csatlakozó ország eredménye sokkal jobb ennél.

- Mi ennek a kormányokon átnyúló iránytévesztésnek az oka?

- A Bokrosnak, Surányinak köszönhető konjunktúra 2001 nyaráig tartott. A Fidesz akkor a 2002-es választásra készülve őrült költekezésbe kezdett. A hat százalékra tervezett infláció tíz százalékra szaladt föl, dőlt a pénz az államkasszába. A Széchenyi-plusz nevű akció, valamint a zárszámadási törvény keretében 485 milliárdot osztottak szét, ami az akkori hazai össztermék bő 3 százaléka. Ahelyett, hogy adót csökkentettek volna, és stabilizálták volna a növekedési pályát meg az egyensúlyt, szétosztottak mindent. A hiány a kormányváltás nélkül is 6-7 százalékra ugrott volna 2002-ben, erre jött rá a Medgyessy-kormány kétszer száznapos programja. A 2001 és 2006 közötti időszakban az átlagos növekedés még négyszázalékos volt ugyan, de ez már eladósodással járt.

A 2002-es választások után már nyilvánvalóvá vált, hogy ezek a folyamatok fenntarthatatlanok, végül jött 2006-ban Gyurcsány stabilizációja, amely nagyban különbözik Bokrosétól, mert legalább felerészben bevételnövelő intézkedésekből állt. Bokrosék filozófiája az volt, hogy minél több pénzt kell hagyni a gazdaságban, az üzleti szférában, az majd dinamizálja a gazdaságot. Ez meg is történt, ma már dicsőségesnek tekinthető időszakot produkálva. Gyurcsány kiigazítása ugyanakkor szociálisan korrektebb volt: mérséklődtek a jövedelmi különbségek, igaz, ennek ára a középosztály elkezdődő lecsúszása volt. Ez a kiigazítás 10-ről 4 százalékra vitte le a hiányt, de áldozatául esett a növekedés.

De ha az a kérdés, hogy hol s hogy rontottuk el, akkor azt mondom, a legnagyobb baj a konszenzus tökéletes hiánya. A konszenzushiány a makropályában, tehát abban, hogy milyen keretfeltételek között, milyen tempóban nőjön a gazdaság, meddig adósodhat el. A költségvetéseknek simítaniuk kellene az egyensúlytalanságokat, nem növelniük. És a konszenzushiány az alapvető kérdésekben. Nálunk népszavazás utasította el a 300 forintos vizitdíjat meg a tandíjat, manapság pedig fizetősebb az egészségügy meg az oktatás, mint amennyire annak idején bárki elképzelte volna. Nincs folyamatosság. Először azt mondjuk, hogy a költségvetésnek nincs elég forrása, engedjük be a külső pénzeket az egészségügybe, az oktatásba, az állami beruházásokba, majd jön egy olyan politika, hogy az oktatást államosítani kell, a magántőke a közszolgáltatásokból csak kitalicskázza a pénzt. Össze-vissza rángatják a kormányok a gazdaság egészét és az egyes területeit is. Ez nagyon sokba kerül.

- Mennyibe?

- Erre összességében nem tudnék válaszolni. Néhány százalékpontnyi növekedési többlet elvesztésébe biztosan. A Bajnai-kormány azt tűzte ki saját maga elé, hogy a teljesítményét a forint árfolyamában fogja mérni. Az euró 310 feletti áráról sikerült is 260 és 270 forint közé visszamenni. A kormányváltás után Kósa Lajos és Szijjártó Péter ominózus nyilatkozatai, hogy rosszabb a helyzetünk Görögországnál (ebből persze egy szó sem igaz) egyből 286-ra rontotta az árfolyamot. Csak az adósságrátát három százalékponttal ugrasztotta meg, 82-ről 85 százalékra ez a két nyilatkozat, hiszen a devizaadósság azonnal több lett forintban számolva. Azóta is ki lehet mutatni, hogy minden államadósságleépítés-tervet megzabált az árfolyamesés. És ez nemcsak az államadósságra igaz, a háztartások bankoknál lévő adósságállománya sem csökkent. Ha olcsóbb a forint, akkor kevesebb euróban a magyar GDP, csökken a háztartások vagyona, kevesebbet ér a pénzünk. És ebben az a legérdekesebb, hogy kimutatható: a makrogazdasági számokból jobb forintárfolyam következne. A különbség abból adódik, hogy a kormány hadat üzent a nemzetközi szervezeteknek, a külföldi tulajdonú bankoknak és világcégeknek, eljátszotta a bizalmat, és ezt a magyar emberek fizetik meg. Vastagon. Ugyanezekkel a mutatókkal egy unióbarát politikával pajzsra emelnék az országot.

- Ha ennyit kárt okoz a gazdaságpolitika, felmerül a kérdés, hogy valamiféle előre megtervezett döntéssorozatot látunk, szenvedünk el, vagy a gazdaság irányítói mindig csak ad hoc reagálnak a környezetre. Ennyire amatőrök vagy ennyire profik?

- Ezt nem tudom megfejteni. De biztos, hogy nem amatőrök. Talán úgy fogalmaznék, hogy gyors reakciókból álló sodródás történt. Gyakran az látszik, hogy maguktól nekibátorodnak. Tesznek egy akkor radikálisnak látszó lépést, kiderül, hogy megússzák, és utána már egy még sokkal nagyobb ugrás jön. Ma már nevetséges, hogy a Nemzetközi Valutaalappal 2010-ben a hazai össztermék mindössze 0,3 százalékán rúgták össze a port, egyebek mellet a tervezett bankadón. Szó sem volt még például az ágazati különadókról. A magán-nyugdíjpénztáraknál először csak azzal számoltak, hogy a tagok fele lép ki, az első döntés az volt, hogy 14 hónapig nem utalják át a tagdíjat. Meg lehetett csinálni, továbbléptek, a vége az lett, hogy lényegében kiiktatták az egész rendszert. A 2011-12-es megszorítások abban hasonlítanak a 2006-os Gyurcsány-csomagra, hogy a nagy részük az üzleti szférát terheli. Az elmúlt négy évben tizenháromféle különadót, különbefizetést vezettek be, ezekből már évente több mint ezermilliárd folyik be, miközben az elvileg a vállalkozások fő adóztatási eszközének szerepét betöltő társasági adóból csak 390 milliárd. Nincs még egy ilyen adórendszer a világon, nincs még egy gazdasági vezető, aki arra lenne büszke, hogy ilyen brutális mennyiségű pénzt szed be a gazdaságból, Matolcsy György korábbi nemzetgazdasági miniszter, jelenlegi jegybankelnök ezerszer büszkélkedett ezzel.

- A termelő ipari beruházások előtérbe helyezése például valami elvszerű gazdaságpolitikából származik vagy egyszeri ötlet? Hiszen korábban Orbánék kifejezetten elutasították az összeszerelő-üzemek idetelepítését, Gyöngyösön meg is akadályoztak egy üzemépítést. De ugyanezt kérdezhetnénk a keleti nyitásról is.

- És a Dunaújváros melletti Hankook-beruházást is ellenezték. Őszintén szólva azért nem értem az iparközpontúságot, a szolgáltatások háttérbe szorítását, agyonadóztatását, mert tény, hogy munkahelyeket leginkább a szolgáltatószektor tud teremteni. Az ipari megaberuházásoknak - amelyek most vitathatatlanul húzzák a gazdaságot, de 2009-ben éppen ezek ültették le - ráadásul van mellékhatásuk: ha a gyárak és beszállítóik szigetként, sőt ma már piramisként emelkednek ki, nem szervesülnek a környezetükbe, azt a benyomást keltik, hogy szinte minden növekszik, pedig csak ők törnek előre. Az összeszerelő üzemeket ráadásul nagyon könnyen el lehet vinni az országból, nem véletlen, hogy Orbánék velük szemben nem vetik be a különadókat, hanem külön kedvezményeket adnak, stratégiai megállapodásokat kötnek velük. A keleti nyitás pedig egyszerűen finanszírozási kísérlet volt, pénzt próbáltak szerezni Kínától, Azerbajdzsántól, az arab államoktól.

- A szűk esztendők véget értek?

- Az idei első hónapok adatai engem is megleptek. Tudtuk, hogy a rossz bázishoz képest szép számok jönnek, de nem gondoltam, hogy ennyire. Persze mindenre van magyarázat, a konvergenciaprogramból kiderült, hogy tavaly az uniós támogatások a GDP 5 százalékát tették ki, idén pedig 3-3,5 százalékot fognak. Ekkora pluszpénzlöket csak növekedést hozhat, még ha mindent el is rontanának. Ehhez járul hozzá három kormányzati intézkedés. A rezsicsökkentés valamennyi vásárlóerőt valóban felszabadított, a jegybank növekedési hitelprogramja szintén élénkít, ha nem is pont úgy működik, ahogy tervezték, és a választások előtt volt béremelés az oktatásban és az egészségügyben.

- De ezek egyszeri hatások, nem alapozzák meg a tartós növekedést.

- Igen, a Költségvetési Felelősségi Intézet és más elemzők azt mondják, már 2015-ben visszaesik a növekedés. Ugyanakkor elképzelhető, hogy a nyugat-európai konjunktúra picit besegít. Ha az új ciklus egészét nézzük, lassú vergődésre számítok. El tudom képzelni, hogy lesz egy alacsony, egy-két százalékos növekedés. De vannak feszültségek a rendszerben, például bért kellene emelni az állami szektorban, ahol 2008 óta bérstop van érvényben. A hiányt 2,5-3 százalékos sávban fogják tartani, ez azt is jelenti, hogy továbbra sem lesz érdemi adósságcsökkentés. És a 2018-as választások előtt kitalálnak majd megint valamit, ami megédesíti az életet.

Tevan Imre,Törő András

Lájkoljon minket a Facebook-on is!