Előző
Következő
új cikk

Belföld

„Beszervezésem” hiteles története

Népszava|2014. nov 12. 05:15
[A+ A-]

A Népszava szerkesztősége júniusban köszöntötte Várkonyi Tibort 90. születésnapján (mellette balra Andrassew Iván) FOTÓ: VAJDA JÓZSEF

Nincs kitől és nincs miért elnézést kérnem - írja munkatársunk, Várkonyi Tibor annak kapcsán, hogy a Pesti srácok nevű hírportálon a napokban vele kapcsolatos "leleplezések" jelentek meg. Azzal vádolták, hogy önként jelentett külföldi újságírókról. Mint az itt olvasható, személyes hangú írásból kiderül, Várkonyinak valóban jó kapcsolatai voltak külföldi újságírókkal - főleg franciákkal -, és valóban írt róluk, de nem úgy, ahogy azt a Fideszhez közel álló portálon állítják.

Nyakon csíptek az úgynevezett „Pesti srácok”, akikről azt sem tudtam, egyáltalán léteznek, kik ők és merre van hazájuk. Andrassew Iván barátom azonban e-mailben nyomban átküldte honlapjukat, amelyből az derült ki én „hazafias lelkesedésből” önként „fölkínálkoztam” egyes kádárista belügyi szerveknek, szívesen jelentenék egyes külföldi újságíró kollégákról. Elolvastam a szóban forgó összeállítást. Úgy vélem, semmi okom se mentegetőzni, se bárkitől is elnézést kérni, mert a „Pesti srácok” ollózásában nincs semmi olyan, ami szükségessé tenne bármilyen reagálást.

Aztán a minap újabb „adagot” tettek közzé, amely már nem nyilvántartásokra hivatkozott, szó szerint idézett egyes „jelentésekből”. Megörültem neki, sőt magamban hálás is voltam, mert elolvasásuk után rájöttem, senkit nem „súgtam be". Az írások egy külpolitikai kommentátor szakszerű elemzései az akkor fönnállt nemzetközi viszonyokról, megjelenhettek volna valamennyi bármelyik magyar lapban, csak kissé kurtítva, mert mi tagadás, kissé hosszú lére voltak eresztve. Csak azt kértem volna néhány buzgó hírforrástól, csakugyan olvassanak beléjük, és ne kurtán-furcsán vegyék át a „Pesti srácok” szenzációt hajhászó szándékát.

Az ismeretlen ismerős

Nem kerülhetem meg, hogy néhány elkerülhetetlen részletet ne idézzek föl. Az MTI külpolitikai részlegében dolgoztam 1951 és 1958 ősze között. Néhány héttel Nagy Imréék kivégzése után, 1958 szeptemberében lehívott Bognár Károly vezérigazgató helyettes Korolovszky Lajos kollégám és barátom társaságában, (mellesleg Bognárt is barátomnak tudtam), és közölte, mi ketten mind a mai napig nem nyilatkoztunk arról, hogy változatlanul forradalomnak tartjuk 1956 októberét, és nem fogadjuk el az „ellenforradalom” minősítést. Itt az alkalom, hogy végre helyesbítsünk. Egyetértőn közöltük ketten, hogy ennek nem látjuk semmi okát, kitartunk a véleményünk mellett. Bognár erre tényleg baráti fájdalommal átadta fölmondó levelünket, attól a perctől megszűntünk az MTI munkatársai lenni. Szomorúan mentünk vissza munkahelyünkre, hogy beszámoljunk a történtekről, máris szólt a telefon, Bognár ismét vár bennünket. Közölte, Korolovszky másnap jelentkezzék a tévében, én meg a Magyar Nemzetnél Mihályfi Ernő főszerkesztőnél, ott fogok dolgozni.

Megörültünk a váratlan fordulatnak, később derült ki a valószínű oka: az MTI külpolitikán néhány évig együtt dolgoztunk Darvasi Istvánnal, aki a forradalom idején Varsóból tudósított. November 4-e, Kádárék kormányalakítása után tért haza, nyomban a frissen alakult Tájékoztatási Hivatal elnökhelyettese lett, jó barátságban voltunk vele is, ő lépett közbe a védelmünkben. Ennek köszönhettük, hogy egyikünk sem került az utcára.

A Magyar Nemzetnél nyelvtudásom okán elsősorban francia szakos lettem, szinte frissen de Gaulle tábornok új rendszere után. Nem utazhattam, de nagylelkűen kaptam a vezető párizsi lapokat, Le Monde-ot, Le Figarót, a vezető heti hírmagazinokat, volt bőségesen forrásanyagom. Ezekből azt a következtetést vontam le, ha árnyaltan dolgozom, nem kell szó szerint átvennem a „láger” sajtójának az értékeléseit, módom adódik önállóbb hangú kommentárok közlésére is. Ebben segített, hogy a rovatvezető, Paál Ferenc européer és liberális volt, csekély finomításokkal közölte cikkeimet. Néhány hét múlva telefonon keresett a francia nagykövetség sajtósa, szeretne megismerkedni velem, találkozhatnánk a Gerbeaud-ban, egy kávé mellett elbeszélgetni. Megállapodtunk, találkoztunk.

A következő nap viszont a belügy útlevél osztályáról jött az invitálás, keresném föl ezt és ezt a számomra ismeretlen „elvtársat”. Éppen följöttem az Andrássy úton a földalattiról, hóna alatt egy határidő naplóval elém jött egy úr, köszöntött, „jó napot Várkonyi elvtárs”. Kissé meglepett, hogy ismer, mert életemben akkor látott először, de fölkísért a hivatali szobájába. Kiderült hamar, nem az útlevél osztály az igazi munkahelye, kinyitotta határidő naplóját, elém tett egy fotót, rajta a francia sajtóattasé és magam. Elismerem-e, kérdezte, hogy mi vagyunk rajta. Kérdeztem, mit lehet egy fotón letagadni. Akkor – mondta – megtenném-e, hogy elmondom neki, miről is beszéltünk? Nem emlékszem már – feleltem, de ha ilyen jó fotó van, gondolom a szomszédos asztaloknál hangfölvétel is készült, hallgassák le azt, az mindennél hitelesebb. És megkérdeztem azt is, most elenged-e, vagy maradnom kell? Meglepetten nézett rám, de szó nélkül lekísért, elbúcsúztunk.

Újabb francia kapcsolatok

Hetek múltán újabb telefon Pestről. Bemutatkozott, Michel Tatu, a Le Monde külpolitikai rovatvezetője. Őszintén megörültem, nagy név, korábban a lap moszkvai tudósítója, nagy tekintélyű, nemzetközileg jegyzett kremlinológus. A közeli Palace szálló presszójában beszéltünk meg randevút, vele volt a francia sajtóattasé is. Tatu nem kertelt, közölte „övé Közép-Európa”, benne a számukra is érdekes kádárista Magyarország, ha Pesten jár, hajlandó volnék-e időnként találkozni, elbeszélgetni vele. Szorongva, de belementem, mert mélységes csodálat élt bennem a Le Monde iránt, kivált páratlan külpolitikai rovatáért. A rend kedvéért tájékoztattam Paál Ferencet, ő Mihályfit, mindketten csak annyit fűztek hozzá. „vigyázz magadra!”.

Később Tatu kijelentkezett, jött Manuel Lucbert, ugyancsak jeles Le Monde-os kolléga, utána Amber Boussougloo, ez a remek műveltségű, török származású francia újságírónő, aki feleségemnek kedves barátnője lett. Időközben egy epizód tudatta vele, hogy hiába vagyok immár hét éve a Magyar Nemzet külpolitikusa, Nyugatra útleveket nem kapok. Ez abból tudtam meg, hogy Mihályfi közölte, szándékában áll az NSZK-ba küldeni riport útra, majd néhány nap múlva Paál Ferenc elmondta, a Nyugat előttem zárva, „helyette” az NDK-ba megyek. S bár azt a legellenszenvesebb keleti országnak tartottam, mennem kellett.

Végül 1965-re a nyugati „blokád” véget ért, megkaptam első nyugati útlevelem Párizsba. Nem akármilyen társaságban: a francia külügy az enyhülési politika jegyében négytagú magyar újságíró küldöttséget hívott meg, magyar ajánlásra Barcs Sándort, az MTI vezérigazgatóját, Rényi Pétert, a Népszabadság főszerkesztő helyettesét, Pálffy Józsefet, az MTI volt párizsi tudósítóját, a Magyarország főszerkesztőjét, és mint utóbb megtudtam, „közkatonaként” negyedikként a Quai d’Orsay személy szerint engem javasolt, mint a francia politika ott is ismert elemzőjét. Így jutottam hosszú karantén után első nyugati utamhoz.

Aztán már a hatvanas évek vége táján, ugyancsak a Magyar Nemzetnél fölkeresett Jean Schwoebel úr, a Le Monde egyik világszerte is legismertebb világpolitikai publicistája. Ajánlattal érkezett. A Le Monde „Un seul monde”, Osztatlan világ címmel tizenöt más lap közreműködésével világgazdasági mellékletet szándékozik indítani, és ebbe két szocialista szerkesztőséget hívna meg, a lengyel Zycie Warszawyt és a Magyar Nemzetet, kérdezte elfogadnánk-e? Mondom, nekem sarzsim nincs, az egyetlen, aki erről dönthet, Mihályfi Ernő főszerkesztő, de azt nem közöltem Schwoebel úrral, valójában nem is övé a döntés, hanem a pártközponté. Mihályfival madarat lehetett volna fogatni, majd hamarosan fölhatalmazott, közöljem a Le Monde-dal köszönjük, ott leszünk. Monsieur Schwoebel viszont velem közölte, a szerkesztőbizottság magyar tagjának tekint, a negyedévenként más országban tartandó összejövetelen én képviselem a Magyar Nemzetet.

Miután részvételünk politikai döntés volt, a belügyet is beavatták a részletekbe. Ekkor vették föl velem a kapcsolatot, vállalnám-e, hogy az ülésekről részletesen beszámolok, alapos elemzést várnának a történtekről. Csakugyan habozás nélkül beleegyeztem, nem a szerep miatt, hanem azért, mert szorongtam, ha kiderül rendszeres kapcsolatom a Le Monde-dal, annak igencsak kellemetlen következményei lehetnek, s bár nem biztos, hogy ettől a kockázattól véglegesen szabadulok, de eggyel több esély. Már csak azért is, mert már nem csupán Le Monde volt, fölkeresett Francois Furet, a Sorbonne világhírű filozófia professzora, aki az akkor még France Observateur heti magazinba készült több oldalas cikket írni Magyarországról. Íróasztalomra ült, noteszát farmerjára tette, vagy két óra hosszat faggatott, egy hét múlva meg is jelent kitűnő írása.

Turistaként is mehetett

Kiszabadulásom a keleti „gettóból” lehetővé tette azt is, hogy végre feleségemmel turista útlevelet kérjünk Párizsba. Magánútra mentünk, egyik első látogatásunk Amber barátnőnkhöz vezetett. Vacsorára hívott meg, ott volt a bájos Sylvie Kauffmann is, akit utódaként mutatott be, mint új „magyar” Le Monde-ost. Ő is feleségem barátnője lett.

Aztán idehaza elkezdett alaposan változni a világ. A Magyar Nemzetet a Le Figaro vásárolta meg, az a Figaro, amely időközben Hersant tulajdona lett, azé a Hersané, akit a francia bíróság a háború után, náci kollaboránsként ítélt el, és a korábbi mérsékelten konzervatív lapból szélsőjobboldali orgánumot csinált. Pesti helytartójául a magyar származású Sebestyén urat nevezte ki, aki pedig pesti Figarót igyekezett faragni a Nemzetből. Úgy véltem, ideje szabadulni. Ez könnyen ment, mert időközben a rendszerváltás jegyében Antall József alakította meg az első magyar demokratikus kormányt, ő meg „közvetítő’ útján megkeresett, vállalnám-e az új párizsi nagykövetség sajtó tanácsosi tisztségét. A „közvetítő” Szávai János egyetemi tanár volt, a kiszemelt új párizsi nagykövet, és Fasang Árpád zongoraművész, MDF-es politikus, akikkel együtt alapítottuk meg az első nyugati baráti társaságot, a magyar-franciát, elnökévé engem választottak meg, Boldogan vállaltam, négy esztendőre.

Aztán idehaza kezdtek elmérgesedni a politikai viszonyok, egyes jobboldali lapok személyeskedő támadásokat intéztek Göncz Árpád köztársasági elnök ellen, akadt, aki „kerti törpeként” írt róla. Bementem Szávai nagykövethez, közöltem vele, tudom négy esztendőt vállaltam, amelyből kettőt töltöttem el, de ha lehet, kérném hazabocsátásomat. A nagykövet meglepődött, de elengedett, s a diplomácia szabályai szerint búcsúfogadást is rendezett. Magam írhattam össze, melyik szerkesztőségből kit hívnék meg, ha jól emlékszem, a Le Monde-tól úgy tíz nevet soroltam föl. Mind a tíz eljött, Szávai János kissé gúnyos hangsúllyal meg is jegyezte, aznap délután maradt-e valaki a redakcióban?

Hazaérkezve kész cikket hoztam magammal, bírálva a jobboldali kormányt. Szívemhez a legközelebb az akkori Magyar Hírlap állt, akkori főszerkesztője, Németh Péter, akit még csak futólag ismertem a régi Lapkiadó székházából. Kitüntető barátsággal fogadott, azonnal elolvasta írásomat, és közölte, a másnapi számban rögtön megjelenik. Karon ragadott, bemutatott Gádor Ivánnak, a Magyar Hírlap nagy tehetségű publicisztikai rovatvezetőjének, aki nem csak azonnal leadta a cikkemet, hanem néhány hét után fölkért, lennék-e a Magyar Hírlap rendszeres publicistája és vállalnék-e szerkesztői munkakört a rovatban? Repestem a boldogságtól. Szegény Gádor Ivánt a jobboldal halálba kergette (természetes halállal halt meg), majd amikor a szélsőjobboldal bekebelezte a Magyar Hírlapot is, Németh Péter - immár mint a Népszava főszerkesztője - azzal tisztelt meg, hogy oda is meghívott publicistaként. Új csodálatos barátot is szereztem Andrassew Iván személyében.

Kilencven éves nyugdíjasként mozgás korlátozott lettem, a szerkesztőségbe nem járok be, odahaza laptopon írom és küldöm a cikkeimet. Gondolom, a „derék” Pesti srácok nem csupán az én orrom alá szándékoztak dörgölni nem létező „bűneimet”, aki elolvassa őket higgadt fejjel, rájön, nincs kitől és nincs miért elnézést kérnem. Senkit „nem súgtam” be, viszont van három elismerésem. A Munka Érdemérem (és nem az elvtársaknak járó -rend) ezüst fokozata, és Mitterrand baloldali kormánytól az Akadémiai Pálmarend tiszti keresztje. Aztán Chiractól a Nemzeti Érdemrend ugyancsak tiszti fokozata. Hollande elnök néhány hete ennek a nagykeresztjével tüntette ki Walls kormányfőt, de ő mégis csak miniszterelnök.

Most hintsek hamut a fejemre? Nem teszem.

Várkonyi Tibor

Lájkoljon minket a Facebook-on is!