Előző
Következő
új cikk

Kultúra

Szerelemhez nem kell szépség

Népszava|2015. febr 25. 05:45
[A+ A-]

Tele van konflktusokkal a Fekete Péter előadása (Kovács Patrícia, Magyar Attila, Simon Boglárka) FORRÁS: MADÁCH SZÍNHÁZ

A musicalek otthonában, a Madách Színházban, először mutattak be operettet. Méghozzá a Fekete Péter címűt, amiben a címszereplő kisembernek örökkön örökké pechje van, de aztán bebizonyosodik, hogy ez szerencsévé is változtatható.

Magyar Attila nem először kétbalkezeskedik a Fekete Péterben, amit Puskás Tamás már a Centrál Színházban, meg máshol is megrendezett. Magyar áttelepíti a Madách Színházba színpadi esetlenségét, amit sok helyen kamatoztatott. Megbotlik a saját lábában. Leejt dolgokat. Hebrencsen beveri a fejét, és csaknem valamennyi testrészét. Miközben ügyefogyott, flott és profi beköpésekkel szolgál, ami lássuk be, némi ellentmondás. Egyrészt szerepe szerint ő a bocs., hogy élek típus, másrészt gyakorlottan szór olyan poénokat is, amik nem feltétlenül a szituációból erednek, tehát nagyon is talpraesett.

A Vígszínház legendás Fekete Péter előadásában Rudolf Péter elesettebben kétségbeesettebb, és elmagányosodottabb volt. Elvarázsoltabban költőibb. Magyar tenyeres talpasabb, durr bele nevettet, ahogy belefér, nekem különben ebben az esetben belefér, de lehet, hogy valakinek ez már sok.

Ahogy sok minden más is belefér, végül is az operett igazán a színészi eszköztárak gyűjtőhelye, rengeteg mindent képes magába olvasztani. Az is belefér, hogy dalokat vegyenek át más művekből, közönség-kedvenc színész miatt dúsítsanak egy-egy szerepet, vagy éppen létrehozzanak olyan szerepet, ami eredetileg nem is létezik. Ilyen például Szőnyi Ella szerepe, amit eredetileg a Centrál Színházban Básti Juli kedvéért teremtettek, és most Malek Andrea kapta, akinek új alakítását ősidők óta nem láttuk a Madách Színházban.

Már Básti számára elcsaklizták az egyik legnagyobb slágert, ami „Lesz maga juszt is az enyém!” refrénnel közismert, és most Malek is megkapta. Meghálálja. Eszeveszett ronda nőnek maszkírozva kibontakozik a csúnyaságból. Megmutatja, egy másik örökzöldet idézve, hogy „Szerelemhez nem kell szépség, szerelemhez nem kell ész”, elég, ha valakit szenvedély hevít. Az pedig van benne bőven.

Ahogy Kovács Patríciában is, aki csúnyácskán észrevehetetlen gépírónőből, a műfaj szabályainak megfelelően, alaposan kivirágzik, igéző nővé válik. Ő nem szórja két kézzel a poénokat, amikor begubózva magába kell fordulnia, valóban ezt teszi. Amikor pedig olyan nőnek kell mutatkoznia, ha valaki ránéz, nem kap levegőt, akkor olyan. Eljátssza annak az embernek a drámáját, akin keresztül néznek, aki többre méltó, de nem tudja, hogyan is vétesse észre magát. Beleéli magát a fájdalmas sebezhetőségbe. És közben azért nem téved vérdrámába, megmarad könnyednek, játékosnak, lerí róla, hogy halálosan élvezi ezt az egészet.

Már a színlapon kisoperettnek titulálják a darabot, ami azt jelenti, hogy nincs tánckar, kórus, hogy jelentős létszámú zenekarról ne is beszéljek. Vagyis nincs ez a produkció úgy kiállítva, mint a nagy musicalek, érdekes lett volna látni, mire megy a Madách, ha ennyit feccöl egy operett előadásba. De így se jutott kevésre, Horesnyi Balázs díszletei azért megteremtik a játékhoz a megfelelő keretet, Rátkai Erzsébetnek van néhány finoman ironikus, telitalálat jelmeze.

Nagy Sándor a tőzsdecápa, aki nem veszi észre, a szegény, szerelmetes gépírólánykát, hogy aztán majd úgy epedezzen érte, hogy attól koldul. Hitelesen ad elegáns érzéketlent, akit csak az üzlet, a pénz érdekel, és minden egyebet fölöslegesnek tart, ami elvonja a figyelmet a lényegről. Aztán persze rátörnek a csillapíthatatlan érzések. Nagyot is elkapja ez a műfaj, amiben eddig nem mutathatta meg magát, és egyik legjobb alakítását nyújtja.

Simon Boglárka, az az úrilány, aki már kezdetben szimpatizál Fekete Péterrel. Nem állítom, hogy azt igazán eljátssza, hogy ez a szép, fiatal, gazdag nő, miért is habarodik szinte rögtön bele az ágrólszakadt, középkorú ügyefogyottba. De egyébként igazán hozza mindazt, ami a primadonnasághoz kell, vonzó, és jól énekel. Székhelyi József az öreg, kedves bonviván, akibe, bár állandóan piál, Szörny Ella persze beleszeret. Erős Csaba lendületesen, a sziruposságnak csipetnyit sem engedve, vezényli a zenekart.

Azért az látszik, hogy a operettek többsége nagyobb játéklehetőséget biztosít, erősebb személyiségeket igényel, mint a musicalek zöme. És azt is lássuk be, hogy többségüknél egyáltalán nem csacskább. Eisemann Mihály, Zágon István, Somogyi Gyula műve, abszolút áll a lábán, ha nem is kiérlelten egységes előadásban, de jó ritmusban, élvezetesen, üdén szólal meg. Az persze kérdés, hogy a Madách közönsége mennyire lesz vevő erre a műfajra. A premier nézői lelkesen ünnepelték a produkciót.

Bóta Gábor

Lájkoljon minket a Facebook-on is!