Előző
Következő
új cikk

Kultúra

Élőhalottak kavalkádja

Népszava|2015. jún 3. 05:45
[A+ A-]

Dorn doktor (László Zsolt ) és Arkagyina (Oszvald Marika) FOTÓ: PUSKA JUDIT

Oszvald Marikát, az ünnepelt és szeretett operett szubrettet csábította el Csehov hősnőnek az invenciózus fiatal rendező, Fehér Balázs Benő, a Sirály előadásába. Érdekes kísérlet lett a végeredmény az Átrium Film-Színházban, a Kultúrbrigáddal közös produkcióban.

Oszvald Marika Arkagyina szerepében belibben az Átrium színpadára. A nézőtér felől érkezik hátulról, mint aki messziről jön, először a hangját halljuk. Behízelgő ez a hang, öntetszelgően édeskés, van benne valami, amin kapásból érződik, hogy hamis, és ezért rögtön nevetünk is rajta. Ez a szerep szerinti hang, nyilván azt kérte a rendező, Fehér Balázs Benő, hogy ennyire mesterkélt legyen.

De közben persze megismerjük Oszvald Marika civil hangját is, konstatáljuk, hogy íme, itt van a nagy operett szubrett, a méltán sztár, ha úgy tetszik, az este szenzációja, élete első prózai szerepében, és ráadásul kapásból egy Csehov hősnőként. Vagányság egy fiatal rendezőtől, hogy erre rádumálta. Oszvald tartott az egyetemen egy kurzust, és nyilván hatott az elementárisan vibráló személyisége, az örök nyughatatlansága, az, ahogy mer akár túl sok is lenni. És ezek a tulajdonságok sok tekintetben egyeznek Arkagyina személyiségjegyeivel is.

Persze Oszvald tud másokra figyelni, Arkagyina viszont annyira középpontba állítja magát, annyira primadonna civilben is, hogy szinte arra is képtelen, hogy másokat észrevegyen. A rendező rápakoltat néhány lapáttal Oszvald szubrettségére, használja a színésznő maximális profizmusát, roppant munkakészségét, és ebből a kezdetekben mintha Arkagyina meg Sirály pamflet kerekedne.

Halmozódnak a gegek. Még egy színes magazin is előkerül, aminek címlapjáról az ünnepelt sztár mosolyog, és a lapot ráadásul ő mutogatja. Állandóan izeg-mozog, fészkelődik, akár széles mozdulatokkal kaszál a kezével, kényszeresen igazgatja a parókáját. Ha úgy tetszik, mint Arkagyina, igyekszik lejátszani mindenkit.

Ott voltam a Sirály bemutatója előtt két nappal a Budapesti Operettszínházban, a Csókos Asszony 150-ik előadásán. Ebben Oszvald Hunyadinét adja, a ripacs önkedvelő színészt, aki a legjelentéktelenebb helyeken való fellépéseivel dicsekszik egyfolytában, és állandóan meg is mutatja, hogy milyen fergeteges alakítást is nyújtott ő. Annyira röhögtető, hogy kő kövön nem marad. A józsefvárosi asszony és ezúttal Arkagyina, jó néhány hasonló vonást mutat. Fura módon egy tőről fakadnak.

Trepljov, a színésznő fiaként, bevezető monológjában - amit egyébként ez alkalommal írt a szövegkönyvbe Fekete Ádám dramaturg - indulatosan támadja éppen ezt a hamisságot. Porogi Ádám úgy játssza, hogy szinte nyilvánvaló, elvet mindent, ami addig volt. Korholja a kőszínházakat és az alternatívokat egyaránt. Sértetten ömlik belőle a szó, miközben bízik magában annyira, hogy ő majd megváltja a világot. Tóparti, szabadtéri színházi próbálkozásában új formaként maszkot rak a szereplőkre, üvölt a zene, kúszik a szárazjég, és Nyina nekiveselkedetten a szín közepén ágál.

A bajom az ezzel a jelenettel, hogy egyértelműen röhejes. Talányosabbnak kellene lennie, hogy Trepljov valódi tehetség-e, aki ide nekem az oroszlánt is típusú vehemenciájával bizonyos dolgokat túlspiláz, vagy akaratos dilettáns, aki nem is nagyon tudja, mit csinál, lényeg az, hogy minél bombasztikusabb legyen. Ha ennek az előadás az előadásban jelenetnek nevetségessége mellett nincs költészete, akkor nehezen hihető, hogy ez az ember szuper érzékeny, annyira, hogy átlátja, zsákutcába jutott az élete, aminek képes önkezével véget vetni.

Az előadás végén a szereplők többségére újra maszk kerül, jelez ez egyfajta elembertelenedést, „betokozódást”, megmerevedést. A baj az, hogy a maszkos színjátszás, ahhoz, hogy igazán kifejező legyen, kimunkált, stilizált játékmódot igényel, ez ebben az esetben nincs meg, így olykor a maszk nem erősíti, hanem gyengíti a hatást.

Az egymástól elütő stílusú részek az utolsó felvonásban igyekeznek közös nevezőre jutni, ez hol sikerül, hol nem, mert az energikus szertelenség, a nagyot akarás, ami egyébként határozottan erénye is a produkciónak, szinte lehetetlenné teszi.

Kaszás Gergő jóval fiatalabb Trigorin Arkagyinánál, el is játssza, hogy ő még menő pasas, a nője pedig már hervadozik, ezért is vágyik fiatal lányra. De Kaszás azt is megmutatja, hogy ünnepelt íróként sem hisz magában, és életkorkülönbség ide, vagy oda, elnyomva érzi magát a hiperaktív, domináns nő oldalán. Trokán Nóra Nyinaként remekül, időnként hátborzongatóan játssza végig azt a folyamatot, hogy egy hittel, nagy reményekkel teli lányból hogyan lesz kiábrándult, középszerű színésznő.

Jelképes, hogy végül beöltözik Arkagyina ruhájába, ő is ugyanolyan kiégetté vált. Dorn doktorként László Zsolt ruganyos járású, látszólag laza ember, de valójában ő szintén halálosan megfáradt, ahogy mindenki. Mihályfi Balázs ingerlékeny, hamar felfortyanó ügyintéző, Parti Nóra a feleségeként a rondaságig elszürkült mellette. A lányukként Szilágyi Csenge maga a megtestesült reménytelenség.

Orosz Ákos tanítóként ugyancsak nem jut egyről a kettőre. Szorinként, Arkagyina idős testvéreként, a színpad jobbszélén, Derzsi János lefekszik, és megmerevedve úgy marad. Ebben az esetben jó szolgálatot tesz a rajta lévő maszk, már eleve olyan tőle, mint egy élőhalott, nem is vesszük észre, mikor száll el belőle végleg a lélek.

Csupa élőhalott tengődik a színen. Már Arkagyina sem röpköd, virgonckodik, ő is megdermed, élettelen bábbá válik. Trepljov pedig nem a színfalak mögött, hanem a többiek előtt lesz öngyilkos. De tán már ezt sem észlelik, elsüllyedtek saját magukba. Izgalmas kísérlet az előadás, ami helyenként komoly eredményre jut, máshol megmarad kísérletnek.

Bóta Gábor

Lájkoljon minket a Facebook-on is!