Előző
Következő
új cikk

Kultúra

Roppant szép kilátásaink

Népszava|2016. jan 6. 05:45
[A+ A-]

A szereplők abszolút elmennek egymás problémái mellett FOTÓK: MTI/SZIGETVÁRY ZSOLT

Elfuserált korosztályok tragikomikusan elbaltázott életet élnek, és reménysugár sem nagyon akad Ascher Tamás Sirály rendezésében, a Katona József Színházban. Tocsogunk az állóvízben, vagy éppen araszolunk hátrafelé, mint a rák.

Kórosan ideges az ifjú Trepljov, Ötvös András remek alakításában, mielőtt a frissen ácsolt kerti színpadon bemutatni készül a darabját, Ascher Tamás Sirály előadásában, a Katona József Színházban. Már előre olyan rémült, mintha valami tömegkatasztrófa venné kezdetét. Szinte reszket egész valójában. Ráripakodik a széküket szerinte nem jó helyre húzó nézőkre. Egész viselkedésével előre vetíti a bukást. Mintha sejtené, hogy amit összehozott, nem áll majd meg a lábán. Lázadni akar, lázasan új formákat keresni, de csak hangoskodó, üres formalizmusig jut. Sejthető, hogy ebből nem lesznek új idők, új dalai. És amennyit látunk a színház a színházban előadásából, az tényleg a nagy felbuzdulással véghezvitt porhintés, amiben van akarás, sőt agresszivitás is, de, hogy az egésznek mi a veleje, mit akar a hangos önmegmutatáson kívül, az nem derül ki. Így Trepljov anyja, Arkagyina, a híres színésznő, némi joggal kotyog bele bántó pikírtséggel a produkcióba, ami miatt a fia sértetten végleg abbahagyatja azt.

A némiképp programadó darabként kezelt Sirály értelmezésében döntő szempont, hogy a rendező Trepljovot valóban tehetséges ifjúnak tekinti-e, akit elnyomnak a rutinos művész iparosok, az olyanok, mint az anyja és író szeretője Trigorin, vagy csak hőbörgő akarnok, aki úgyse juthat egyről a kettőre? Amikor Schilling Árpád a Krétakör Színházzal megrendezte a hagyományos produkcióktól igencsak különböző Siráj előadását, aminek nem véletlenül még a címe is felkiáltójelként különbözött a többitől, olyan hőfokon, annyira elsöprő hevülettel játszottak a színészek, hogy egyértelmű volt, ők mindazt a porosat, bemerevedetten konzervatívat ki akarják takarítani a szakmából, sőt az országból is, ami visszahúz, lehetetlenné tesz. És ehhez megvolt a hit, a lendület, a tehetség. Hogy ez az aranycsapat aztán miért kényszerült arra, hogy szanaszét menjen, az más kérdés, de akkor gyönyörűen ihletett, talentumos volt ez az együttlét, aminek az egyik legszebb darabjává vált a Siráj.

Az Átriumban a harsogóan fiatal Fehér Balázs Benő állította színpadra a darabot, aki nem véletlenül osztotta a ragyogó operett színésznőre, Oszvald Marikára Arkagyinát. Egy primadonnáskodó, csilli-villi módon röhejesen öltözködő, öntetszelgő, csak magára figyelni képes perszónát játszat vele, aki nyilvánvalóan gátja bármi értelmes törekvésnek, a lényeg csak az, hogy ő legyen a középpontban.

Fullajtár Andrea egy domina Arkagyinaként, egy olyan férfiasan határozott, ugyancsak önimádó nő, aki bármit is akar, az ellen nincs apelláta. Fájóan kemény a hanghordozása, riasztó a nézése, ha úgy óhajtja, összemossa a színpadot az élettel, ahol szintén csak kizárólagosan körülrajongott főszereplő akar lenni, akinek akár még a szerelme is csak statisztál. Ha egyáltalán beszélhetünk itt még szerelemről, nem függőségi viszonyok vannak-e már ezen a téren is?

Aschernak, aki több nagy, akár világot járt Csehov művet rendezett már, tán ez a legsötétebb víziójú Csehov produkciója, amiben meglehetősen rútnak látja a jelent és még dermesztőbbnek a jövőt.

A színésznőnek készülő Nyinát is úgy alakítja Mészáros Blanka, hogy inkább csak csüng Trepljovon, kapaszkodik belé, mint szerelmes. Ahogy a megfáradtan, életuntan filozofálgató, Nagy Ervin által megformált Trigorin is azért imponál neki, mert ő ugyancsak ennyire sikeres akar lenni. Abszurdba hajlanak, ezért sokat lehet nevetni azokon a szituációkon, amikor a szereplők jól érzékelhetően mást mondanak, mint amit gondolnak, és ez bizony általában így van. A metakommunikáció eltér a szavak jelentésétől, és ez a gyakran éles ellentét örökös feszültséget kelt. Ezért is annyira nyughatatlan mindenki, bármennyire is igyekszik leplezni.

Ebben a produkcióban elég nyamvadtul tehetetlennek tűnik a fiatal korosztály. Jordán Adél telitalálat, csontra soványodott, csak feketében járó Másája állandóan bódítószerek hatása alatt kóvályog. Érdemi cselekvésre ugyanúgy képtelen, ahogy Arkagyina bátyja, a már járókerettel közlekedő Szorin. Telitalálat, ahogy Máté Gábor alakít egy mindenre legyintő, állandóan az elcseszett múltján sajnálkozó, feltehetően tökéletesen elrontott életű embert, aki azért még mindig bele akar szólni mindenbe.

Khell Zsolt szalonja, Nagy Fruzsina jelmezei, Radnai Annamária kiváló fordítása nem hagynak kétséget afelől, hogy valamikor a mában járunk. Nincs egy csipetnyi archaizálás sem. Dankó István tanítója olyan, mint egy margóra szorított, szerencsétlen és szerencsétlenkedő értelmiségi, akit abszolút levegőnek néznek. Bezerédi Zoltán a saját orránál és gazdaságánál tovább nem látó, akarnokoskodó, otromba pokróc ügyintéző. A Szirtes Ági által játszott, örökké kielégítetlen felesége nem véletlenül érzi úgy, hogy módszeresen meg kell csalnia. Fekete Ernő Dorn orvosa jó néhány dolgot tisztán lát, de rezignáltan cinikus, aki már bármilyen bajra csak valériánát javasol orvosságként, és ezzel egyértelművé teszi, hogy semmire nem tud gyógyírt. Szacsvay László elnyűtten kétségbeesett arcú cselédjének tekintetén érzékletesen tükröződik, mit gondol erről a díszes kompániáról.

Az előadásból pedig az tükröződik, hogy bár a közép és az idősödő generáció megkérgesedett, hitét vesztett, elnyűtté vált, de azért valamennyire áll a lábán. Ami utána jön aggasztó. Ami előtte van, még inkább. Ezek a mi roppant szép kilátásaink.

Bóta Gábor

Lájkoljon minket a Facebook-on is!