Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Nincs kijózanodás

Népszava|2016. jan 23. 07:06
[A+ A-]

Az alkoholmámor elkeseredett indulatokat is szül FOTÓ: DÖMÖLKY JÁNOS

Totálisan bepiáltak a Részegek című darab szereplői a Kamrában. Teljesen illuminált állapotban vannak. Rezes Judit Martha figurája már abszolút bódult állapotban jelenik meg a nézőtéren, még akkor, amikor elfoglaljuk a helyeinket, el sem kezdődött az előadás. Illetve ezzel lényegében már el is kezdődött.

Ez az átlátszó esőkabátban, ódivatú ruhában lévő nő hátulról, a széksorokat átmászva, köztünk dülöngélve araszol előre. Ránk-ránk dől, vagy éppen esik, sűrűn elnézéseket kér, netán megpihen az ölünkben, kényszeresen mozog, mondhatni egy helyben ficánkol a szűk térben. Érezteti, hogy közülünk való, akár mi is lehetnénk ilyen állapotban, kár röhögnünk rajta. Aztán valahogyan fölevickél a színpadra, és kapásból elvágódik. Igyekszik feltápászkodni, de persze nem megy. Ott ügyetlenkedik, izeg-mozog a földön, nyújtja fölfelé a kezét segítségkérően, és meg is jelenik egy fura fazon, Mészáros Máté megszemélyesítésében. Szmokingos, nagypocakú pasas, testére feszül a ruha, a haja pedig úgy égnek áll, mint a bohócoknak.

Rá kell jönnünk, hogy lényegében tragikus, abszurdba, sőt burleszkbe hajló bohóctréfák sorozatát látjuk, rögtön az elsőt, Rezesét meg Mészárosét meglehetősen magas hőfokon, ahogy Martha nyújtogatja és nyújtogatja fölfelé a kezét, és ahogyan a Mészáros által játszott, szintén az alkoholtól tökéletesen kiütött filmfesztivál igazgató, igyekszik hozzá leérni, de annyira dülöngél, hogy nem tud összetalálkozni a kezük, az fölöttébb mulatságos és ugyanakkor szívszorító is.

Eszünkbe juthat erről akár a Godot-ra várva második részének az a jelenete, amikor a korábban még elegáns, nagyzoló Pozzo már rongyosan, elesetten, a földön fetrengve, szintén a kezét nyújtva, kér segítséget, de segítség sehol. Beckett abszurdja egy végállapotot fejez ki, ahogy Ivan Viripajev Részegek című darabja is sok tekintetben ezt teszi. Olyan állapotról van szó, amikor már nincs segítség. Ha társaságban vagyunk, akkor is egyedül vagyunk. De azért ezt Viripajev megcsavarja. Nála a részegség a megvilágosodás, az őszinteség, a szókimondás állapota is. Azé a szituációé, amikor átszakadnak a gátak. Ledőlnek a társadalmi konvenciók. És mindenki ott áll pőrén, ha akarja, ha nem, megmutatja magát.

Az alkoholos állapot a maga furcsa, groteszk módján lehet az igazság pillanata is, ahogy például ez így van Albee Nem félünk a farkastól című darabjának átmulatott, átkínlódott éjszakáján is. Ahogy a modernizált, könnyedebbé tett változatában, az Abigail bulijában, amit egy éve mutattak be a Kamrában, szintén mindenki csúnyán elázik. Ebben a produkcióban már Rezesnek is jócskán volt módja gyakorolni a részegséget, ahogy egyébként Ónodi Eszternek és Kocsis Gergelynek szintén.

Valószínűleg nem véletlen, hogy fölerősödik mostanában a részegség, mint társadalmi metafora. Minél reménytelenebbnek tűnik a helyzet, minél több a boldogtalanság, annál inkább előtérbe kerül az alkoholmámor, ami közben viszont mindinkább kibukik az elcseszett élet. Az emberek fékevesztetten kibeszélik magukból mit rontottak el, ki babrált ki velük, belekiabálják a világba fájdalmaikat és tévképzeteiket.

Remek például az a jelenet, amikor egy legénybúcsún elkiáltja magát valaki, hogy isten suttog a szívében és ezt rögeszmésen hajtogatja és hajtogatja. A többiek először bámulnak rá bamba értetlenséggel. Aztán egyikük félénken hajtogatni kezdi ugyanezt, majd mindez persze a többiekre is átragad, és már mindenki ismételgeti teljes meggyőződéssel, átszellemült képpel, hogy isten ott suttog a szívében. Mindehhez kényszeres mozdulatok társulnak, vagy sűrűn ismételt szavak, mondatok. Mindenki próbál valamilyen módon valakibe belekapaszkodni, igyekszik társra lelni, mert aki akár anyakönyvvezető által is hitelesítetten annak van kinevezve, az valahogy nem igazán társ. Reménykedő tekintetek fúródnak egymásba. Közeledő kézmozdulatok maradnak félbe. Sokat ígérő összeölelkezésekről bizonyosodik be, hogy csak időlegesek, és éppen a reményt vesztettségből fakadnak.

Egymásba hömpölyögnek a kegyetlen bohóctréfák, melyek nem egyforma színvonalúak, és nem is mindig elég jó ritmusúak, de élettel és legfőképpen színészi játékkedvvel telítettek. Halálra élvezik a színészek, hogy viszonylagos folyamatossággal túlpörgetett állapotban lehetnek. Akiknek éppen nincs jelenésük, azok közül is rendszeresen többen ott ülnek a nézőtér szélén, és nem csupán nagy figyelemmel kísérik a játékot, hanem zene, zaj, zörej szolgáltatással, dúdolással, némi énekkel is megadják az alaphangulatát. Tihanyi Ildi jelmeztervezőként remekel elnyűtt, összegyűrt, csáléra álló ruhák felvonultatásában. Külön érdemes kiemelni a kifejező és gyakran akár önmagukban is mulatságos frizurákért is felelős maszkmester, Vég Attila munkáját.

Gothár szokás szerint ezúttal is saját produkciója díszlettervezője. Felénk táguló, perspektívájában egyre jobban szűkölő teret tervezett, olyat, amiben eleve dermesztően kicsi a mozgástér. A szűkülő tér végét, ami felé jelképesen is tartanak a szereplők, tükör zárja, ebben gyakran láthatjuk önmagunkat. „Ne a tükröt okold, ha a képet ferde”, szól Gogol A revizor című remekművének egyik legfontosabb mondata. (Mellesleg Gothár is rendezte egykor Kaposvárott, emlékezetes előadásban.) Itt evidensen, már-már szájbarágósan, tükröt mutatnak nekünk. A jelenetek végén, velünk szembe fordulva, rendre állóképpé merevednek a szereplők. Felfoghatjuk őket a mi tükörképeikként is. Ilyenek vagytok, bámuljátok csak magatokat, és röhögjetek eltorzult lényeteken, sulykolják a tudatunkba.

És röhögünk is sokat, de keserű ez a röhögés. Vagy annak kellene lennie, de olykor inkább jópofa bohózatba csap át a játék, ahogy a ritmusa egyenetlen, úgy ingadozik a mélység és a felszínesség között. De mégis jó az összhatás, mert a színészek, például Pálmai Anna, Borbély Alexandra, Dér Zsolt, Pelsőczy Réka, Rujder Vivien, Vajdai Vilmos, Mészáros Béla, Tasnádi Bence halálosan élvezik, amit csinálnak. Többen brillíroznak. Eszelős, ahogy Ónodi Eszter egy prostituált szerepében kiélt arccal, bamba tekintettel, unos-untig egy filmben hallott mondatot ismétel, rezignáltan, miközben újra és újra vízbe mártja a fejét. Elképesztő, ahogy Keresztes Tamás Gabrielje monomániásan azt hiszi, hogy azért mert a testvére katolikus pap, neki is joga van papként viselkedni. Ráadásul az is kétséges, hogy tényleg pap-e, meg egyáltalán létezik-e.

Alkoholos állapotban mindennek a körvonalai elmosódnak. Nem tudhatjuk például, hogy az Elek Ferenc által játszott férfi tényleg megtisztul-e attól, hogy bevallja félrelépéseit, vagy ő ezt csak gondolja. A valóság és az ábrándképek is összemosódnak, az azonban egyértelmű, hogy ez a világ nagyon nincs jól berendezve, és senki nem jut egyről a kettőre.

Nincs kijózanodás. Perspektívának marad az állandósult alkoholizmus. Ezért olyan levegőtlenül összeszűkülő, kis játékteret biztosító Gothár díszlete. És ki tudja, még az is lehet, hogy tovább szűkül.

Bóta Gábor

Lájkoljon minket a Facebook-on is!