Előző
Következő
új cikk

Belföld

Só, bors, paprika nélkül ízetlen az étel

Népszava|2016. márc 2. 05:04
[A+ A-]

„Arra törekszünk, hogy közvetlenül embertől emberhez érkezzen a segítség” FORRÁS: SZOCSOMA

A mélyszegénység természete izgatta, az okok és következmények, ezért kezdte járni az országot. Másfél éve azt is kitalálta, hogyan tudna segíteni, létrehozta a Szociális Csomagküldő Mozgalmat, amely ma már alapítvány – és most már úgy érzi: ebből nem lehet, nem szabad kiszállni.

Kiss Anikó - művésznevén: Anna Varró - változatos pályát futott be. Volt népművelő, rajztanár, díszlet- és jelmeztervező, közben fölnevelt két gyereket. A modern képzőművészetben kivívott rangját a kinetikus-konceptuális festészet alapozta meg. Megelégedhetett volna ezzel is, ám szociálisan érzékeny személyiségét régóta sértette mások nyomora, s mind inkább úgy érezte, az erről szóló, eseti híradások csak a felszínt karcolgatják. Konferenciákra, szakmai programokra kezdett járni, hogy többet tudjon, de amikor felelős állami hivatalnokoktól azt hallotta, hogy „a cigányság: bomlástermék”, meg hogy „a cigánykérdést úgy kell kezelni, mint egy tömegkatasztrófát, amelyben elhullik a selejt” – nos Anikó ekkor elveszítette a türelmét.

"A hivatalos, szakmai fórumokon nem esett szó az éhezésről, a minősíthetetlen higiénés viszonyokról, a fűtetlen lakásokról. Nem beszéltek arról, hogy a cigánygyerekek sokszor azért nem járnak iskolába, mert hatan osztoznak két cipőn. Öt éve Orbán kiadta a jelszót: itt mindenkinek dolgoznia kell! Én akkor már ismertem valamennyire Borsodot, Szabolcsot, és tudtam, hogy nincs munka. Hogy is van ez? – gondoltam. A cigányok nem magyarok? Nem jár nekik a valóban esélyt teremtő, hathatós állami segítség?"

Anikó úgy vélte, ha a szemének és a szívének hisz, nem tévedhet nagyot. Évekig terepszemlézett, ismerkedett, dokumentált főként Borsodban, Zalában, Baranyában és Pest megyében – szociofotóit, tapasztalatait és videóinterjúit rendszeresen megosztotta a Facebookon. Szerinte nagyon fontos konkrét ismereteket szerezni, igényt felmérni, és „kihangosítani” a bajokat. Ezáltal kézzelfogható közelségbe kerül egy-egy mélyszegénységben élő család, arca lesz, neve, személyes sorsa, ami megérinti az embereket. Megtanulják, hogy ne ítélkezzenek könnyedén, és rádöbbennek, hogy ha segíteni szeretnének, ne a saját életükből induljanak ki, mert akit megérteni és támogatni akarnak, egészen másféle világban él.

"Szegregált környezetben az emberek sokkal veszélyeztetebbek, mint másutt – folytatja. – Egyszerre lehet őket megfosztani szükségletektől, ellenőrizni, büntetni, fejlesztéseket elhagyni. A szegregáció a lehetséges népirtás előszobája. Ahol egy áldott emlékű vezető vagy a véletlen folytán nincsen cigánysor, hanem a romák a többségiekkel vegyesen élnek, ott szóba se jöhet, hogy az egész utcában elzárják a vizet, leállítsák a szemétszállítást. Magyarországon nagyjából 1600 szegregátum van, ahol cirka 300 ezer ember nyomorog. Akadnak helyek, ahol napszámba járhatnak, lomizásból is egészen jól meg lehetett élni, amíg hatóságilag be nem tiltották. Máshol a kukázás volt az egyetlen bevételi forrás, de egy ideje kulcsra zárt tároló vagy fémketrec védi a kukákat az éhesektől. Lehetetlennek tűnő álom, hogy belátható időn belül fölszámolják a szegregált településeket, de azt azonnal megtehetjük, hogy odamegyünk, mert már a puszta jelenlétünk is oldja valamelyest a szegregációt. Szóval, amikor körvonalazódott bennem, hogy mit kellene tenni, létrehoztam egy Facebook-csoportot, és elkezdtem oda becibálni a toleráns szemléletű, humanista ismerőseimet. Nem volt nehéz dolgom, mert körülöttem szinte csak ilyenek vannak. Meglepett, mekkora az érdeklődés, mostanra nagyjából ezren vagyunk, külföldiek, illetve külföldön élő magyarok is. A csoport tagjai általában idősebbek, többnyire értelmiségiek, akiknek már révbe ért az életük, és fontosnak érzik, hogy segítsenek. A SZOCSOMA egyeseknek értelmes, társas elfoglaltságot nyújt, mások nem találkoznak a csoport tagjaival, de csomagot küldenek, szállítást finanszíroznak vagy hivatalos ügyeket intéznek.

– Mi különbözteti meg a munkátokat más segítő szervezetekétől?

– Mi arra törekszünk, hogy közvetlenül embertől emberhez érkezzen a segítség. Magyarán: aki ad, tudja, hogy kinek ad. Tőlünk kapják a címet, megmondjuk, mekkora csomagot küldjenek, hogyan tudják olcsón föladni, s mit tegyenek bele. Utóbbi nagy felelősség, mert egy tábla csoki a sokgyerekes családban semmi, de a háztartási keksz vagy az olcsó nápolyi valóságos kincsnek számít.

– Én is elakadnék a tartós élelmiszereknél. A liszt, gríz, cukor, olaj, száraz tészta után megállna a tudományom.

– Só, bors, piros paprika nélkül ízetlen az étel, de a legfontosabb a fehérje, erre kevesen gondolnak. Egyébként szó szerint minden kell. Csavarhúzó, szögek, kilincs, akár ötféle tányér, a nagymama régi lábosa, maradék festék, szigetelőszalag, varró holmi, mosó illetve tisztálkodó szerek, és gumipók, mert azzal jól lehet pakolni a biciklire. Én nem vagyok szociológus, csak érző, nyitott ember, aki lát, kérdez és meghallgat másokat. Krisztián története például tipikus. Sovány, huszonéves fiú, akit a rendőrök elkaptak egy talicskányi, erdőben szedett gallyal. Nem tudja kifizetni, nem dolgozhatja le, retteg, hogy börtönbe kerül.

– Miért nem dolgozhatja le?

– Mert ez a mentőkötél nem mindenkinek adott és nem mindenütt. Sok településen az emberi tényezők tovább nyomorítják az amúgy is nyomorultak életét. A Döbrögik, a kirekesztő, a megfélemlítő, a lehetőségeket kegyként, sajátjukként osztogató helyi hatalmasságok gyakorlatilag mindenkit a markukban tartanak. Nagyon jellemző annak a fiatal apának az esete is, aki szilveszter éjszakáján két biciklit tolt az utcán, az egyik a haverjáé volt. A helyi rendőr, akivel kölyökkoruk óta ismerik egymást, elkapta, belekötött a két bringa miatt. Szó szót követett, a rendőr riasztotta a társait, s úgy megagyalták a fiút, hogy elment a „fehér folyosóba”. Soha nem olvasott halálközeli élményekről, tehát csak azt mondhatta el nekem, amit valóban átélt. De mivel senki nem mert tanúskodni mellette, elítélték garázdaságért. A fiú hatvan körüli édesapja a súlyos cukorbetegségébe halt bele. A mélyszegénységben élőknél ez a betegség nagyon gyakori, és nem azért hanyagolják el, mert trehányak, hanem mert nincs pénz beutazni a városba orvoshoz, és még ha ennyit összekaparnak is, gyógyszerre végképp nem futja. Ez a férfi már pelenkázásra szorulva vegetált abban az irtózatos nyomorban, ahol egy ilyen élethelyzet egyszerűen kezelhetetlen. Abban a faluban akkora a szegénység, hogy ami éjjelre kint marad az udvarban, reggelre eltűnik. A reménytelen szegénység sajnos beszűkíti a tudatot, csőlátást idéz elő. Egy bizonyos szint alatt megszűnik a szolidaritás, egymást is megrövidítik. Óriási az irigység, az önzés, nincsenek tekintettel senkire, semmire. Nekünk például komoly probléma, hogy megvédjük az adományt a szintén rászoruló, de valamivel jobb helyzetű helyi elosztóktól, hogy a valóban végállapotban lévők kapják meg.

– Milyen elosztó? Azt mondtad, személyre szóló csomagokat küldtök.

– Az a fő profilunk, de furgonnal is viszünk adományt. Olyankor előre meggondolunk, megszervezünk mindent, s ebben helyi kapcsolatokra építünk. Vannak helybéli cigány vezetők, akikkel kiválóan együtt tudunk működni, ilyet találtunk többek közt Mérán. Remek ember, a munkájában közreműködő felesége szintén, nem tapasztaltam náluk részrehajlást. Szép házban laknak, az egyik gyerekük egyetemre jár. Fogalma sem volt milyen az, amikor budi sincs, a kertben kuporodnak le, szeméttel tüzelnek, kiérdemesült üdítős flakonokban hordják a vizet a közkútról. Sose járt azokban a házakban, megköszönte, hogy elvezettük őt a faluja legszegényebbjeihez. Sok helyen asztal, szék sincs, csak egy ágy, azon esznek, alszanak, születnek és halnak. Muszáj ott kezdeni, valami reményt vinni, mert rengetegen billegnek az öngyilkosság határán. Ebben a világban, ha valaki negyvenévesen fölfedezi, hogy daganata van, fel se ötlik benne, hogy magával törődjön. Mert mi lesz akkor a gyerekekkel? El sem kezdi gyógyíttatni magát, ezzel eleve aláírja a halálos ítéletét.

– Nagyjából hány családra terjed ki a gondoskodásotok?

– Ritkán segítünk visszatérően. Szeretnénk sok helyre eljutni, sok embernek legalább egyszer segíteni. Most egy száz darabos csomagküldésre készülünk, ezt közösen pakoljuk egy irdatlanul hideg raktárban. Egy 25-30 kilós csomag egy ötfős családnak 5 napi élelem. Tehát úgy számolom, hogy túl a tartós haszonnal járó holmikon - meleg ruha, cipő, takarók - a 100 csomag: 2500 emberi nap. Vagyis 500 ember 5 napig emberi módon étkezhet. Ha nem is ennyit, öt-hat csomagot biztosan küldünk havonta, és a tagjaink is küldenek a tőlünk kapott címekre. Pár hónapja egy házaspár a vállalkozása furgonját adja nekünk kölcsön, teli tank benzinnel. Így kéthetente tudunk szállítani hűtőszekrényt, mosógépet, centrifugát, ágyat, kis szekrényt, székeket – mikor mit. Cégektől kapunk néha pelenkát, hamarosan lejáró szavatosságú tejport, bébitápszert, pékektől pékárut hatalmas zsákokban. A helyszínen először az élelmiszert osztjuk szét, a textilek között válogatni lehet, a háztartási gépeket, a bútort házhoz visszük. Volt egy idős, picike asszony, aki egy horpadt kanapén feküdt éjjelente, ruhában aludt, takaró és párna nélkül. Összenéztünk Barbarával és Kálmánnal, két állandó terepező társammal, és az osztás végén, búcsúzóul megleptük az asszonyt egy jó állapotú, ágyneműtartós gyerekheverővel. Sose felejtem el az ezerráncú, fogatlan mosolyát…

– Halomban állnak a műtermedben a félig kész alkotások, jó ideje nem nyúlsz hozzájuk. Mi lesz a művészi önmegvalósítással? Vagy a SZOCSOMA mindent visz?

– Eredetileg nem terveztem hosszú távra, mert nem vállalhatják át civilek az állam feladatát. Kríziselhárításnak szántam a SZOCSOMÁ-t, csak ez a krízis nyúlik, mint a rétestészta, és egyre mélyül.

– Nem érzed néha úgy, hogy kiskanállal hordod a vizet a tengerbe?

– Nem, mert amit csinálunk, nem csupán szokványos jótékonykodás. Azért nem adtam volna fel a művészi munkát, én, ha valamibe belekezdek, perspektívában gondolkozom. A SZOCSOMA komplex program, amiből nem tudok kiszállni, mert engem ebben emberek követnek. Mi nem csak adományokat szervezünk és szállítunk, hanem kapcsolatokat építünk távoli társadalmi pontok között, figyelünk a fontos jelenségekre, összefüggésekre, segítünk a jogvédelemben, jelzéseket adunk önkormányzatoknak. Arra törekszünk, hogy minél többen legyenek, akik alaposan ismerik a mélyszegénységben élők mindennapi kínjait. Akik tudják, hogy mit jelent, s milyen következményekkel járhat a magzati éhezés, és hogyan tesz tönkre, hogyan hajszol bűncselekménybe embereket az uzsora. Akik láttak már belülről olyan házat, ahol csak egy szobát fűtenek, a többi helyiség lakhatatlan, mert a szükség úgy hozta, hogy eltüzelték vagy eladták az ablakokat, a tető deszkaborítását. Azért kell a mozgalmat fenntartani, sőt bővíteni, hogy az emberek józanul, pontosan ítéljenek ezekről a dolgokról, és egy lehetséges kormányváltáskor a problémát értők, ismerők mennyiségüknél fogva képesek legyenek kikövetelni a humánus és minőségi kormányzást, amelyben a szegénység nem szőnyeg alá söpört probléma lesz.

Sombor Judit írása a Népszavának

Lájkoljon minket a Facebook-on is!