Előző
Következő
új cikk

Kultúra

Az ügynök és a vaksötét

Népszava|2016. ápr 4. 05:45
[A+ A-]

A kihallgatótiszt szerepében Kovács Lehel, Tar Sándor életre keltője Mészáros Béla a Bihari című előadáson FOTÓ: DÖMÖLKY DÁNIEL

Az önpusztító, homoszexualitásával megzsarolt, III/III-as ügynöknek beszervezett jelentős íróról, Tar Sándorról szól Ménes Attila Bihari című darabja, amit a Katona József Színház Sufnijában Máté Gábor rendezett. Egy gondolkodó, érzékeny ember gyötrődő önvizsgálatát és dermesztő környezetét látjuk.

Nem vagyok klausztrofóbiás, de azért mázli, hogy a Bihari előadásán éppen az ajtó mellett ülhettem, mert különben lehet, hogy pokoli nyomasztó érzés lett volna rajtam úrrá. A Katona József Színházban a Sufni amúgy is sivár, kis pincehelyiség, de Kálmán Eszter díszlettervezőnek sikerült még kietlenebbé, feszélyezőbbé, ridegebbé tennie, olyanná, hogy akár azt érezhessük, összenyomnak bennünket a falak. Rideg, csőszerű, fullasztó fémtákolmányban játszanak a színészek, maga az állandósult börtön, a napfénytől és mondhatni, a való élettől való elzártság. Itt jóformán csak vegetálni lehet. Élő-halottnak lenni.

Ha úgy tetszik, ezek az elmúlt rendszer keretei, melyekre bizonyos szempontból hasonlít a mostani is. A fortélyos félelem ugyancsak jelen van. A fullasztó légkör szintúgy. Az ügynökmúltját középpontba állítva Tar Sándorról írt darabot Ménes Attila. Arról, ahogy a Mészáros Béla által játszott írót kegyetlen lelki és némiképp testi terrorral megzsarolva beszervezik, megroppantva az életét, megtörve a gerincét. És arról, ahogy ezt érzékeny, gondolkodó emberként hogy viseli, illetve nem viseli. Hogyan próbálja magának is megideologizálni, hogy ezt csinálnia kell. Hogy emészti önmagát, válik reménytelenül, végzetesen alkoholistává, önpusztítóvá, miközben jár az agya, muszáj tépelődnie, gondolkodnia, gyötörnie magát, és ez a kínlódás már az egész testét menthetetlenül roncsolja.

A zsarolás tárgya a homoszexualitása. Látjuk a fiatalkori homoszexuális kapcsolatát, látjuk az ágyban is, ahogy a Dér Zsolt megformálta férfi szinte kígyóként rátekeredik, valósággal összeforr vele, látjuk veszekedésüket, évődésüket, majd Tar pokoli megzsarolását, ahogy a szó szoros értelmében a földre lökve porig alázzák. Álságos mézesmázosság keveredik durvasággal, kenetteljes szavak otrombákkal, alpáriság nagyzolással. Kovács Lehel kegyetlenkedő, de közben leereszkedően haverkodó, alacsony, kisebbrendűségi érzéssel teli, ugyanakkor beképzelt kihallgató tisztje maga a megtestesült két lábon járó ellentmondás. Aki, bár ezt próbálja magától elhessenteni, nem vizsgálja magát, mint az író, bűntudata sincs, de bizonyos mértékig szintén emészti önmagát, hiszen érzi cselekedeteiben az ellentmondásosságot. Némiképp akár az elmúlt és mostanában rémisztően visszaidézett rendszer jelképe ő, minden diszkrepanciájával, durvaságával, nyájaskodásával, némi tahóságával egyaránt. Alárendeltje Pelsőczy Réka ostoba rendőrnője, aki fölfelé nyal, lefelé rúg, szitkozódó mocskolódás után haverkodva pálinkázik, és lapos szentenciákat pufogtat. A buta alkalmatlanság kivetülése. Takátsy Péter kifinomultabb Tariska elvtársa látszólagos kívülállással, némi fölénnyel, de sejthetően rejtett homoszexualitással nézi az elaljasuló kihallgatást, mint aki igyekszik kívül lenni e mai kocsmán, de eléggé tisztában van azzal, hogy minek is a részese.

Takátsy alakítja azt a fiatalembert is, aki ellenzékiként a beszervezett Tarhoz hordja a tiltott szamizdat irodalmat, és szót is vált vele arról, hogy mennyire tarthatatlanul rémes a rendszer. És hát az író persze sok mindenben egyet is ért vele, aztán pedig már elég rutinosan jelent. Létezni akar, felszínen maradni, elfogadhatóan élni. Ennek érdekében hajlik, sőt roppan a gerinc. De az önmeggyőzés, hogy ez helyes, csak nem és nem sikerül, nem lehet annyi álságos ideológiát gyártani, hogy gondolkodó ember számára ne maradjon ott legalább a nyúltagyban, örökkön-örökké, hogy ugyan lehetetlen helyzetben, de mégiscsak eladta a lelkét az ördögnek, és ez borzalmas, kibírhatatlan, akár nem túlélhető. És Mészáros el is játssza azt a dermesztő állapotot, amikor már a rendszerváltás után lidércesen magára marad. Ez a jelentős író, akinek a novellái valódi értéket képviselnek, aki Az áruló című kötetében próbálta megírni mi is történt vele, 1997-ben még József Attila-díjat kap, '98-ban Márai Sándor-díjat, majd 1999-ben már nem titkolja, igencsak sokakkal ellentétben, hogy a III/III-as ügyosztály besúgója volt. Szembe akar nézni a múltjával, cserébe megint megaláztatás az osztályrésze. Pokoli nehezen viseli, hogy újfent pokolra kell mennie. Van is egy olyan jelenet, amikor a korábban hozzá szamizdatot hordozó férfi fölmegy a lakására és korholja, akkor üvöltve azt kérdezi tőle, hogy minden szart rá akarnak kenni?

Úgy érezte, hogy így történt. Több öngyilkossági kísérlete volt. Némileg tisztázatlan, hogy tüdőembóliában vagy öngyilkosként halt-e meg a lakásában 63 évesen, 2005-ben. De az biztos, hogy tovább nem bírta, nem bírhatta.

A produkció úgy fejeződik be, hogy egy szál magában gubbaszt a lakásában, vészterhesen egyedül van, kiüt rajta a halálos depressziója és csak ül és ül. Majd vaksötét lesz. Olyan vaksötét, ami azóta újra körülvesz bennünket.

Bóta Gábor

Lájkoljon minket a Facebook-on is!