Előző
Következő
új cikk

Kultúra

Ügynökmúlttól a kimért krónikásig

Népszava|2016. ápr 21. 05:45
[A+ A-]

Illusztráció/Népszava fotó

Huszonharmadik alkalommal rendezik meg a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivált, amely ma délutántól vasárnapig várja a könyvbarátokat a budai Millenárison. Összeállításunkban a legkiemelkedőbb kötetújdonságokat mutatjuk be.

Száraz Miklós György: Apám darabokban

„Azon a tavaszon, amikor apám heréi akkorára dagadtak a mumpsz miatt, mint egy-egy szép császárkörte, anyám éppen borókapálinkát ivott.” Száraz Miklós György ezzel a mondattal kezdi legújabb nagyregényét, amelyben elsősorban édesapja, Száraz György Kossuth-díjas író különös alakjából farag nagyepikai hőst. A közelmúlt tragikus eseményei közül leginkább az ’56-os szabadságharcra összpontosító regény térben-időben élesen elkülönülő jelenetekben meséli el két olyan huszonéves előtörténetét és szerelmét, akik 1956. október 9-én, a véletlennek köszönhetően ismerkedtek meg. A tartalmi és szóhasználati gazdagságban is erős kötet nem a hagyományos elbeszélő technikát választja, a szerző szinte csak jelzésértékkel tűnik fel a fejezetekben. Amikor azonban jelen van, markáns alakjával már nyolc-kilencévesen sarokba szorítja szüleit: kertelés nélkül – gyermeki őszinteséggel – azt kérdezi az akkor már befutott író-apától, hogy besúgó-e. Az egész könyvet alapvetően ez a jótékony kutakodás járja át, vajon hogyan válhatott a rendszerellenes szervezkedés és fegyver- és robbanóanyag rejtegetés miatt börtönre – és kis híján halálra – ítélt apából a szocializmus elismert, legnagyobb állami kitüntetésekkel elhalmozott írója? A kérdés, hogy beszervezték-e a szülőket a Kádár-érában, nem irodalmi előképek nélküli: Esterházy Péter a Javított kiadásban, Forgách András pedig a tavaly megjelent munkájában teremtette meg a problémakör valóságon nyugvó irodalmi stílusát.

Száraz Miklós György az önismeretet, identitást átjáró regényébe is a legnagyobb mesélőkhöz fogható kíváncsisággal fúrja bele magát. Prózájának alapjait a valós kordokumentumok mellett azok a családi históriák adják, amelyek talán mindannyiunk anekdotatárában fellelhetőek. Az Apám darabokban sokrétű története szól arról is, Márquez miként kezdett el érdeklődni a hatalom természetrajza iránt és arról is, miről beszélgetett az író édesapja Kurt Vonneguttal az Indiana állambeli New Harmonyban. Szerencsére a kötet nem válik morálfilozófiai értekezéssé, de a felvetett kérdések mégis nyugtalanítóan lógnak a levegőben.

Németh Gábor: Egy mormota nyara

Mostanában előfordul, hogy mondatokat hall, írja tömören egy jól szituált, ötvenes férfi, majd hozzáteszi, többnyire férfiak hangján állnak össze a neki címzett foszlányok, de előfordul, hogy kisfiú vagy fiatal lány beszél a fejében. Nem sokkal később már kiszólva hozzánk megjegyzi, agyrém az egész, amit művel. Írni, egyáltalán elbeszélni bármit képtelenség, állapítja meg merészen. A forgatókönyvíróként is alkotó Németh Gábor új, Egy mormota nyara című regényének főhőse egy helyszínvadász (location scout), aki filmekhez keres ideális helyszíneket. Ezúttal Lord Byronnak, az angol romantika nagy költőjének blőd filmes halálához, méghozzá ideális tengerparti szakaszt. Ezen a jópofa alapötleten tovább indulva vezet minket Németh több különböző európai nagyvárosba, ahol hőse mást sem tesz, mint arcátlanul szemlélődik. Vizsgálódásait pedig töredékesen, odavetett mondatokba írja le. Ezek a naplószerű, kurta közlések az automatikus írást juttatják eszünkbe, tele vannak ötletes képzettársításokkal. Mindemellett roskadoznak a találónál találóbb irodalmi idézetektől (igazi integráló könyvről beszélünk), leginkább Albert Camus hatásának nyomait érezzük. Egyébként is, az egész mű kiváltképp Camus abszurd regényét, a Közönyt juttatja eszünkbe.

Németh érzékenységről tanúskodó könyve merész, stílusa formabontó, például minden mondatot kis betűvel kezd. Persze, mindez nem öncélú, hiszen szereplőjével, aki alapvetően a fiának ír, elmondja, hogy pár hónapja mindenfélét beleír a gépbe, de nagyjából úgy, ahogyan eszébe jut. Felüdülés fellelni a szövegben az olyan ironikus megjegyzéseket, mint azt, hogy a szerző gyakran úgy érzi, mintha még mindig író lenne, pedig magában már rég leszámolt azzal, hogy léteznek jobb, meg rosszabb mondatok. Nagyszerű a kötet kulcsjelenete, amelyben név nélküli hősünk Amszterdamban egy holland apát és a sínek vészes közelében játszó gyermekeit figyeli, majd a következő töredékben megjegyzi: „Fogadjunk, eddig mindent fehérnek képzelted el.” Az Egy mormota nyara – követve Camus „semmi locsogásra” buzdító intelmét – nem rendelkezik konkrét cselekménnyel, s leginkább azt állítja, hogy képtelenség merőben más civilizációban szocializálódott embereknek huzamosabb ideig egymás mellett élnie.

Nádas Péter: Az élet sója

Nádas Péter új kötete, Az élet sója kevesebb annál, mint amit vártunk, de mégis több annál, amit első ránézésre mutat. Már-már szinte ironikus, hogy a háromkötetes Párhuzamos történetek szerzője elénk áll egy zavarba ejtően vékony elbeszéléslánccal, amely egy konkrétan meg nem nevezett középkori német kisváros történetéről szól. A szándékoltan töredékes mű szerkezetét illetően nem árt, ha tudjuk, a Kossuth-díjas író a Litera kortárs irodalmi portál 2flekken rovatának felkérésére vállalta, hogy egy éven keresztül havi rendszerességgel, meghatározott terjedelemben szól hozzánk. A korábban a világhálón publikált prózasorozat sajátos várostörténetté állt össze, ugyanis a cselekmény középpontjában a sójáról híres kisváros áll, nem egy fiktív vagy létező/létezett karakter. Így többet tudunk meg a gótikus templom harangozási szokásainak szigorú rendjéről, a só párlásának részletkérdéseiről, mint például Lutherről vagy a szintén teológus Johannes Brenzről – utóbbi sokat tett a 16. században a városért. Persze, ha olyan idegenvezetője van az embernek, mint Nádas Péter, akkor nyugodtan vezethet minket bármerre. A lényeg már régen nem az, hogy miről, hanem az, hogy meséljen.

A szerző kíváncsi tekintete magát a várost mint entitást pásztázza, alapos turistaként végigméri annak főbb nevezetességeit, hogy azokról rendszerező jelleggel írhasson. Nádas egyenletes stílusra belőtt, némileg múltidéző hangú szövege csak egy-egy beszúrt kitérőnek ad teret: szerzőnk csak úgy mellékesen, szenvtelenül jegyzi meg, saját szövegeiben már egy ideje nem használ sem kérdőjelet, sem felkiáltójelet. Aztán megy tovább az új harangszék és a nehéz harangok felé, mintha annak, amit mondott volna, az égvilágon semmi jelentősége nem lenne. Így jár el akkor is, amikor megemlíti, hogy a városi polgárok adópénzéből végeztették el a harangöntés drága munkáját, amely azoknak sokáig „baszta is a csőrüket.”

A látszólag egyszerű mű valójában arról szól, milyennek kellene lennie annak a közösségnek, amely nem rest kiállni magáért. A szerző mindezt a maga szolid, tárgyias elbeszélésével csak azoknak sugallja, akik lehámozzák az elsődleges réteget a multidimenziós könyvről.

Dante: Isteni színjáték (Nádasdy Ádám fordításában)

Az újrafordítások, aktualizálások korát éljük. Éppúgy, mint a közelmúltban több ikonikus regény, Dante Alighieri világirodalmi klasszisa, az Isteni színjáték sem „úszta meg” az újramagyarítást. Attól függetlenül, hogy az újrafordításoknak nem mindig van létjogosultságuk, csak üdvözölni lehet Nádasdy Ádám hiánypótló, teljes Divina Commedia-fordítását. A közkedvelt nyelvészprofesszornak ez a szakterülete, dolgozott is nyolc éven keresztül a nagyszabású elbeszélő költeményen. Végigolvasva a majdnem nyolcszáz oldalas nagy művet, Dante alkotását nem csorbítja a mai korszellem, noha lehettek volna fenntartásaink Nádasdy újrafordítását illetően.

Az viszont tény, hogy más lett, mint Babits híres fordítása, Nádasdy még a Pokol első három – klasszikussá vált – sorát sem úgy adja vissza, mint elődje. Verziója rímtelen jambusokkal operál (hiányoznak a híres tercinák), hűen tükrözi a szöveg mondanivalóját, sokrétűségét és azt a mérnökihez fogható precízséget, amellyel Dante megkonstruálta művét. Ahogy a műfordító írja előszavában, Dante remekműve elsősorban nem a gyönyörködtetésről szól, hanem erkölcsi példázat. Éppen ezért Nádasdy elsősorban arra törekedett, hogy minden elődjénél – többek között Szász Károly és Baranyi Ferenc – hűebben, a legnagyobb pontossággal adja vissza a megrendítő erejű művet. Az új fordításhoz komoly tudományos áttekintés is társul, amely a szerzővel, irodalmi és bibliai utalásokkal, erkölcsi és hittani beosztásokkal foglalkozik. Ezek kétségkívül nagy segítséget nyújtanak a mű értelmezésében, hiszen a világ nemhogy a mű az 1300-as évek elejétől, hanem Babits műfordításától is rengeteg változott.

Ferdinandy György: Kagylócska

A 80. születésnapját tavaly ünneplő Ferdinandy György az utóbbi években ráállt arra, hogy szinte minden évben új kötetet állítson össze. Kagylócska című új kispróza gyűjteményének több írása korábbi összeállításokból, folyóiratokból ismerős lehet az avatott olvasónak, de sok elbeszéléssel most először találkozhatunk. Habár a szerző hagyományos értelembe vett regényt soha nem írt, új művének négy ciklusba rendezett elbeszélései miatt sem kell szégyenkezve tördelnie a kezét. A kiváló novellista végig egységes szépirodalmi stílusban, nagy műgonddal adja vissza megfigyeléseit, érzéseit, fontosabb életeseményeiből kerekített történeteit. A csaknem negyven évet Puerto Ricóban leélt szerző számára hasznos terepnek bizonyult a trópusi elszigeteltség, a sziget visszaköszön legtöbb írásában, s a kötet címéül szolgáló asszony révén a szerelem is ott köszöntött be az életébe. Ferdinandy ezzel az ízléses kötettel nem kíván új formai trükköket bevetni, helyette szolid, őszinte írásokkal ajándékozza meg az olvasót. Néhol lesújtóan pesszimista, máskor megrendítően szomorú. Minden művel bizonyítva, hogy rutinnal uralja a kisprózai világ nyelvét, ütemét.

Mészáros Márton

Lájkoljon minket a Facebook-on is!