Előző
Következő
új cikk

Külföld

Térségünk puskaporos hordói

Népszava|2016. jún 3. 05:31
[A+ A-]

Koszovó maradt a Balkán puskaporos hordója FOTÓ: HULTON ARCHIVE

Nemcsak világszerte, Európában is több befagyottnak nevezett konfliktus létezik, s noha a tényleges háborúnál jobb helyzetet jelent, valójában mindegyik egy potenciális puskaporos hordó. Az esetek többségében a békés megoldás szinte lehetetlennek tűnik a felek kompromisszumképtelensége miatt, a katonai megoldást pedig általában a nemzetközi közösség akadályozza meg. Érdekes módon a pillanatnyilag legforróbb fegyveres konfliktusok nem ezekből nőttek ki, de máris úgy tűnik, megoldás helyett ezek is a patthelyzet felé tartanak.

Térségünk sem mentes a befagyott konfliktusoktól, sőt tulajdonképpen bővelkedik benne. Attól lesz befagyottá egy-egy kezdetben igencsak forró fegyveres konfliktus, hogy a szemben álló felek képtelenek kompromisszumra, ennek hiányában pedig nem tudnak dűlőre jutni. Katonailag sok esetben lehetne megoldás, amikor egy nagyobb, katonailag erősebb állam áll szemben egy nála jóval gyengébbel, mint például a kelet-ukrán (Ukrajna - Oroszország) vagy észak-ciprusi (Ciprus/Görögország – Törökország) konfliktus esetében, de ilyenkor általában a nemzetközi közösség lép közbe, de olyan esetek is előfordulnak, amikor a katonai erő sem tudna megoldást hozni.

A befagyott konfliktusok esetén a fegyveres harcok külső hatásra elcsitulnak, politikai rendezés hiányában azonban a feszültség marad, a kiváltó okokat sem orvosolják, így a fagyott felszín alatt tovább parázslanak az indulatok, egy-egy eltévedt szikra is elegendő a harcok kiújulásához. A korábbi harcok sújtotta területek általában enklávéként léteznek, a nemzetközi közösség által el nem ismert határain belül államként próbálnak létezni, lehetetlenné teszik a terület központi kormány általi ellenőrzését, így a fegyveres konfliktus kiújulására mindkét fél késztetést érez.

A posztszovjet térség

A Szovjetunió szétesése eleve magában hordozta a volt birodalom népeinek egymásnak feszülését. A birodalom belső határai ugyanis nem követték szigorúan sem a történelmi, sem az etnikai határokat, a tagköztársaságok felosztása leginkább belső adminisztrációs logika mentén történt. Mivel a Szovjetunió széthullásakor minden tagköztársaság ezt a belső birodalmi határt örökölte, kódolva voltak a nemzeti, nemzetiségi ellentétek.

Több mint 20 millió orosz rekedt így Oroszország határain kívül, s a többmilliós, immár kisebbségivé vált orosz közösségek helyzete a legtöbb utódállamban finoman fogalmazva sem vált irigylendővé. Legrosszabb helyzetbe a balti államokban kerültek, ahol még állampolgárságot sem kaptak a helyi nyelv ismerete hiányában (amit viszont nem volt honnan ismerniük, hiszen a birodalom hivatalos nyelve az orosz volt), de Ukrajnában is a nemzetállami ambíciók erősödésével az etnikai feszültségek is növekedni kezdtek.

Moszkva legtöbb esetben a helyi orosz kisebbségek védelmére hivatkozva lépett fel a volt birodalom területén jelentkező feszültséggócokban, s katonai támogatást nyújtott több enklávé létrehozásához. Mivel a kialakult konfliktusok egyike sem bírt globális jelentőséggel az orosz vezetésnek nem kellett tartania a NATO vagy a Nyugat esetleges közbelépésétől. Az ejnye-bejnye különösebben nem aggasztotta a Kremlt. Számítása első alkalommal Ukrajna esetében mondott csődöt.

A kivétel (amely erősíti a szabályt?)

Az egyetlen térségbeli fegyveres konfliktus, amelyben egyáltalán nincs orosz érintettség, az az áprilisban kiújult azeri-örmény szembenállás Hegyi-Karabah kapcsán. Sőt, ez az egyetlen, amely még a Szovjetunió fennállása idejéből öröklődött át napjainkig. A terület többségi lakossága örmény, Hegyi-Karabah viszont Azerbajdzsánhoz tartozik. A harcok még 1988-ban kezdődtek az azeriek és örmények között Hegyi-Karabahért. Február 20-án az autonóm terület parlamentje megszavazta az Örményországhoz való csatlakozást, kérését felterjesztette a szovjet központi kormányzathoz, a helyi azer lakosság heves tiltakozása ellenére. A szembeálló felek egyike sem bánt kesztyűs kézzel a másikkal, etnikai tisztogatás folyt mindkét oldalon.

A Szovjetunió szétesése után a két önállóvá vált volt tagköztársaság, Azerbajdzsán és Örményország továbbvitte a megöröklött konfliktust. Azerbajdzsán 1991. augusztus 30-án kikiáltotta függetlenségét, Hegyi-Karabah néhány nappal később, szeptember 2-án. A konfliktus 1992-re háborúvá nőtte ki magát és egészen 1994 májusáig folyt. A fegyverszünetet Moszkvában írták alá, de Azerbajdzsán és Örményország máig nem kötött békét egymással, Hegyi-Karabah pedig kvázi független államként létezik Azerbajdzsán nemzetközi jogi határain belül, nemzetközi elismerés nélkül. A harcok soha nem csitultak el teljesen, szórványos incidensek időnként történtek, az azeri lakosság menekülése a területről azóta sem állt le teljesen, hiszen az etnikai szembenállás változatlan, de a fegyveres konfliktus ilyen mértékű kiújulására, mint a napokban, eddig nem volt példa.

A térség szakértői szerint ezúttal talán az azeri vezetés érdeke volt a harcok újraélesztése. Azzal érvelnek, hogy a kőolaj és a földgáz árának drasztikus csökkenése igen komoly gazdasági gondokat okoz Azerbajdzsánban, amit nyilván a lakosság is megérez, a központi vezetés pedig a nemzeti érzelmek felkorbácsolásával próbálja feledtetni a mindennapi nehézségeket.

Orosz érdekeltség, birodalmi logika

A másik két volt tagköztársaságban, Grúziában és Moldovában már egyértelmű az orosz érdekeltség és érintettség. Grúzia területén három enklávé is létrejött. Adzsária, Abházia és Dél-Oszétia Grúzia függetlenségének kikiáltásával egyidejűleg mondta ki saját függetlenségét. Adzsáriát a 2003-ban hatalomra jutott Miheil Szaakasvili elnök integrálta Moszkva jóváhagyása mellett, a másik két, egymással is háborúzó enklávét viszont katonai jelenlétével (úgynevezett békefenntartókkal) segítette fennmaradni Grúzia területébe ékelődve.

Az orosz békefenntartók jelenléte megakadályozta ugyan a dél-oszét- abház háborút, ugyanakkor azt is, hogy Grúzia netalán katonai erővel kiterjessze ellenőrzését a két enklávéra. 2008-ban ezért került sor az orosz-grúz háborúra, aminek következtében Grúzia még rosszabb helyzetbe került. Moszkva elismerte független államként a két „országot”, s létüket mindmáig biztosítja, azok pedig Oroszország előretolt helyőrségévé váltak, amolyan trójai falóvá Grúzia területén.

A Moldova Köztársasághoz tartozó Transznisztria a tipikus példája annak a feszültségnek, amit a birodalmon belüli, történelmi, etnikai elveket nélkülöző felosztás okozott. A Dnyeszteren túli terület történelmileg nem tartozott a román Moldovához, etnikailag is orosz többségű. Az itt élő oroszok (és ukránok) Moldova függetlenné válása után azonnal kikiáltották saját függetlenségüket. A kisinyovi vezetés megpróbálta fegyverrel visszaszerezni a területet 1992, de Moszkva „békefenntartóival” találta szemben magát. Transznisztria máig orosz bábállamként működik, a krími referendum után újra megpróbálta kérni felvételét az orosz föderációba, de Moszkva nem teljesítette a kérést.

Amibe Moszkva bicskája is beletört

Az Ukrajnához tartozó (1954. február 19-től) Krím-félsziget stratégiailag sokkal fontosabb volt Oroszországnak, mint a többi konfliktus színhelye, vélhetően ezért is vállalta a nagyobb kockázatot. A kijevi 2014 februári hatalomváltás után veszélyeztetve érezhette a szevasztopoli flotta és tengeri kijárata jövőjét, s a helyi orosz lakosság népszavazáson kinyilvánított csatlakozási kérelmének eleget téve annektálta a félszigetet.

A kelet-ukrajnai harcokba hivatalosan és nyíltan ugyan nem avatkozott be Moszkva, de a nemzetközi közösség tényként kezeli jelenlétét, szankciók sorozatát hozta Oroszország ellen. Az azonban egyértelműen kiderült, hogy a két szakadár köztársaságot, Donyecket és Luhanszkot nem kívánja annektálni, vélhetően azért, mert érdekeinek inkább megfelel az Ukrajna területébe ékelődő két bábállam, mint azok beolvasztása. Éppen ezért valószínűsíthető, hogy a kelet-ukrajnai helyben topogó politikai rendezés nem hoz eredményt, s a Donbász a posztszovjet térség befagyott konfliktusainak sorát fogja gazdagítani.

Régi puskapor, új szikrára várva

Az első világháborús puskaporos hordó, a kilencvenes évek európai háborúinak színhelye, volt jugoszláv térség máig etnikai feszültségektől terhelt régió. Veszélyessége és sérülékenysége többszörössé vált a szíriai háborúval és az Iszlám Állam (IS) terrorszervezet színre lépésével. A szunnyadó szerb-horvát, bosnyák-szerb, albán-szerb konfliktusok közül veszélyessége folytán Koszovó miatt az albán-szerb emelkedik ki. Ez a régió, saját őshonos muzulmán lakossága folytán fogékony az iszlamista ideológiára is, ez már az al-Kaida esetében is bebizonyosodott. Szíriában és Irakban több térségbeli iszlamista harcol, s nem egy esetben lepleztek le a helyi – albán, koszovói, macedón – hatóságok helyi szerveződéseket is.

Mindezt tetézi a NATO térségbeli terjeszkedése, ami folytán a lokális feszültségek globális – orosz-NATO – feszültséggel bővülnek.

Ciprus: az egyetlen lehetséges happy end
Ciprus a sziget Törökország általi 1974-es megszállása óta először kivételes lehetőség előtt áll. Esély mutatkozik ugyanis az újraegyesítésre. Sokan úgy vélik, „most vagy soha”. Ha ezúttal nem járnak sikerrel a megbeszélések a görög és török rész egyesítéséről, akkor a fiatalabb generáció már biztosan nem tesz majd erőfeszítéseket ezért. A görög rész elnöke, Nikosz Anasztasziadisz, aki nemrégiben még erősebbé vált azáltal, hogy a parlamenti választást az általa irányított konzervatívok nyerték meg, illetve török kollégája, Musafa Akinci még emlékeznek arra, hogyan is nézett ki az egységes Ciprus, s arra is, hogy egykor a török és a görög lakosság viszonylagos békében megfért egymás mellett.
Nikosz Anasztasziadisz ciprusi elnök számos tárgyalást folytatott Akincival. Kettejük viszonya kifejezetten jó. Ugyanakkor több vitás kérdés azonban megmaradt. Tisztázni kellene például a török csapatok kivonásának feltételeit. Szintén fontos lenne eldönteni azt, hogy az esetleges egységkormány ügyeibe mekkora beleszólást kapnának a török politikusok. Vitás kérdés az is, hogyan kárpótolják azokat a családokat, amelyeket 1974-ben űztek el északról.
Olyan vélekedések is napvilágot látnak, melyek szerint a ciprusi kérdés megoldásának kulcsa nem Akinci, hanem Recep Tayyip Erdogan török elnök kezében van. Törökország azonban talán gesztusokat is kíván tenni az Európai Uniónak. Ezek közé tartozhat, hogy lépéseket tesz Ciprus újraegyesítéséért. Ciprus sorsa a szíriai válság miatt is fontos lehet Brüsszel számára, ugyanis a szíriai válság kapcsán felértékelődött a sziget geostratégiai szerepe.
Az esetleges megállapodás arról szólhat, hogy Ciprus egységes állam, amelyben két politikailag egyenlő entitás kap helyet. A megosztott Nicosiát egyesítik ugyan, de továbbra is egymástól elkülönülten élhetnek a török és görög közösségek.
R.T.

Gál Mária

Lájkoljon minket a Facebook-on is!