Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Színház a színházban

Népszava|2016. nov 19. 07:24
[A+ A-]

Kusza, szerteágazó, friss energiákkal teli a produkció FOTÓ: TOLDY MIKLÓS

A nézőtér felől felcaplat a színpadra Koch Andrea, az Átrium Film- Színház közismert munkatársa, a Cájtstükk avagy a bizonytalanok című K2 Színház-i előadás előtt, szembe fordul velünk, és lesújtó tekintettel, szomorú arccal közli, hogy sajnos a ma esti előadás elmarad. Csend támad, de senki nem mozdul a helyéről. Tán a szituáció nem elég hihető, hogy hagyják akkurátusan leülni még a viszonylag későn érkezőket is, majd bejelentik, hogy no, előadás az aztán nem lesz!

Volt részem pedig hasonlóban. A Madách Színházban telepedtünk be a Jövőre veled újra című musical premierjére, és a telt háznak jelentették be, hogy Udvaros Dorottya betegsége miatt elmarad a bemutató. Ha jól emlékszem, Udvaros ott is volt a színfalak mögött, próbálták is olyan állapotba hozni, hogy felléphessen, de aztán az a döntés született, hogy mégsem teheti. Így csak kénytelenek voltunk elhinni, amit sehogyan sem akartunk. Amikor pedig Medveczky Ilona show műsorára ültünk be a megboldogult Budai Parkszínpadra, kerek-perec közölték velünk, hogy a művésznőt injekciózzák, várjunk, nem tudják mi lesz. Vártunk legalább fél órát, és érdemes volt, mert a maga csillogó műfajában parádés teljesítményt nyújtott.

Vagyis a színházban tényleg adódnak váratlan, egészen rendkívüli helyzetek, és a K2 imádja ezeket mesterségesen előidézni. Azt is mondhatnám, hogy bukik rájuk. Ez a még kaposvári színinövendékekből alakult, azóta Pestre költözött, fiatal színházi szabadcsapat már a Züfec című produkciójában is színház a színházban szituációkat játszott, lelkes energikussággal hajszolva a kiélezett helyzeteket. És ezzel egyben beható önvizsgálatot is tartva, buzgó energikussággal eltöprengve azon, hogy milyen is a saját viszonya a színházhoz.

Efelől azóta is bizonytalan ez a társaság, tehát a mostani produkcióban is jókora kérdés, hogy világmegváltó módon, szabad éhenhalással csináljanak-e színházat, vagy beépüljenek a sokkal jövedelmezőbb, üzemszerű, üres szórakoztatásba? Merthogy persze azért előadás csak lesz, bár ezt tagadják a szereplők, miközben kiözönölnek egy Jeli Sára Luca által tervezett mókásan ormótlan időgépből, azt is bizonygatják, hogy ők a jövőben élnek. Ilyet is láttunk már, kicsit elcsentnek is tűnik az ötlet a több százas szériát futott, és még mindig hódító Nézőművészeti Főiskolából, amiben szintén a jövőben járunk, és ugyancsak tébolyodott ötletek garmadájának sorával, szintén a színház alapjaira is rákérdeznek. Ők tényleg bevonják a közönséget a játékba, olykor valóban provokálják a nézőket, többeket akár a színpadra is feltuszkolva, a K2-sök csak úgy tesznek, mintha. Felénk fordulva, kifelé beszélnek nekünk, akár kérdéseket is intéznek hozzánk, de valójában választ nem várnak, nem igazán mozdulnak ki a hagyományos kukucska színpad keretei közül.

Az a publikum, amelyik nézi őket, biztosan nem botránkozik meg rajtuk. Inkább csak játszanak, időnként játszadoznak csupán a megbotránkoztatás eszközeivel, mint ezúttal is, amikor politikai szempontból is nyelvet öltögetnek egyre-másra, akár a miniszterelnökre, de ez inkább szurkapiszkálódás, élcelődés, mint ütős megnyilvánulás, komoly kiállás valami mellett vagy ellen. A Fábián Péter és Benkó Bence által színpadra állított, Bíró Kriszta, Boros Anna, Borsányi Dániel, Domokos Zsolt, Gyöngy Zsuzsi, Horváth Szabolcs, Piti Emőke, Viktor Balázs által játszott, és valószínűleg sok tekintetben közösen írt produkció élvezetes, kissé rendezetlen és szerkesztetlen, szimpatikus agytolulás halmaz. Energikusan, kedvvel előadott ötletbörze, ami a maga hektikus módján elregéli a szereplők véleményét, és tudósít a közhangulatról.

Most éppen azt játsszák ezek a kedves rosszcsontok, akik kicsit kezdenek belemerevedni ebbe a szerepkörbe, hogy alig játszanak. Jobbára székükben ücsörögve, mondják vagy üvöltik a szövegüket, megteremtve különböző figurákat, önmagára állandóan reflektáló drámaírónőt, aki fel-felolvas friss művéből, vagy véletlenül ugyancsak önmagára, és két konkrét személyre is reflektáló színikritikust, aki ugyancsak beavat minket friss írásaiba, majd még ezekre az írásaira is reflektál, aztán az írásokra való reagálásra naná, hogy szintén. Egyszerre mindenki a színpadon van, és így akkor is reagál mindenki mindenre, ha éppen nincs szövege. Ez a reagálásokra való reagálások színháza. Lényegében már ezt is kitalálta Pirandello, meg a színház, a képzelet és valóság összemosásának, szétválasztásának dilemmáját is alaposan körbejárta, például a Hat szereplő szerzőt keres, de az Így van (ha így tetszik) című darabjában is. Nyilvánvalóan jólesik szinte újra mindent fölfedezni, ahogy a gyerek rácsodálkozik a világra. A K2 csapata bizonyos mértékig ebben az állapotban van, miközben már kezd is megundorodni a világtól. A társulat energiái még fogyhatatlanok. Behappolnak mindent a produkciójukba, amit csak tapasztalnak, tőmondatokból sem álló internetes nyelvet, a másikban való csalódást, munkahelyről való kirúgást, kényszerű külföldi munkavállalást, színházi közállapotokat, bennfentes szakmai információkat.

Némiképp összerázzák mindezt, de nem annyira, hogy lineáris történet kerekedjen ki belőle, megmarad kuszának, szerteágazónak, ami olykor izgalmassá teszi, máskor unalmassá, hullámzik a színvonal is, de közben az egészben jókora szerethető nekifeszülés, akarat, világmegváltó szándék, helynek keresése és követelése a deszkákon van.

Ez így még több év után is friss, kellemesen szemtelen, fogyhatatlanul energikus.

Bóta Gábor

Lájkoljon minket a Facebook-on is!