Előző
Következő
új cikk

Kultúra

Mi, Daniel Blake

Népszava|2016. dec 7. 11:33
[A+ A-]

Moziban voltam, mentem a filmre, amit rólunk készített az idős brit mester, Ken Loach, aki 80 évesen sem elég fáradt és cinikus ahhoz hogy újra és újra nekifusson a maga elszánt kiáltványainak, hogy hé világ, térjél már észre!

Most a denielblékek miatt emelt szót, (és képet ) akik sokan vannak ugyan, de nem tényezők, sőt csupa lúzer, nem vették fel a ritmust, nem értik az új rendet, még a neten sem tudnak kitölteni egy nyavalyás kérvényt, hogy az állam, ami az ő kétkezi verejtékeiken is hizlalta magát, amikor már nem elég hasznosak, nagy kegyesen odavessen egy kis alamizsnát, de éppen csak annyit, hogy éhen ne haljanak. Persze azért is meg kell dolgozni, és egy kis alázat sem árt. És azt sem értik, nem veszik a tempót, hogy mindenki csak magáért! Hogy igenis, az állami gépezet meghosszabbított pallosaként, egy hivatalban lehet rezzenéstelen arccal elutasítani a kétgyerekes, női denielbléket, és teljes őszinteséggel felháborodni, mert nem elég udvarias, sőt lázadozni mer az éhallál küszöbén. De denielblékek vagyunk azok is, akik még kapaszkodunk, van fedél meg meleg leves az asztalon, ám egyre idegenebbül létezünk a ridegülő világban, és hát mi sem vettük fel a ritmust, mert hiszünk az emberben, akárhova is pöckölte a sors, és hiszünk a szolidaritásban, az őszinte emberi szó erejében, és nem utolsó sorban hiszünk a méltóságban. ÉN, DANIEL BLAKE. Nem ügyfél, nem kérvényező, nem kutya az út szélén, hanem ember.  Nekünk készített filmet Ken Loach, az idős brit mester, aki üzente: hé, denielblékek nem vagytok egyedül, és soha ne adjátok fel.

Bársony Éva kritikáját az Én, Daniel Blake c. filmről itt olvashatja

László-Bencsik Judit

Lájkoljon minket a Facebook-on is!