Előző
Következő
új cikk

Kultúra

Megélhetési tolvajok

Népszava|2016. dec 21. 05:45
[A+ A-]

Forrás: Karinthy Színház/Facebook

Játékra kiéhezett, szép korú színészek tobzódnak a Nercbanda című musicalben a Karinthy Színház deszkáin. A darabot nem kisebb személyiségek, mint John Kander és Fred Ebb, a Kabaré és a Chicago című musicalek szerzői írták, és persze ezúttal is zenés produkcióról, meg Broadway sikerről van szó.

A Nercbanda előadásának a Karinthy Színházban a lényege az a lendület, erő, amivel az örökifjú művészek megmutatják, hogy ők aztán még mindig igencsak állnak a vártán, és fölöttébb nagy kedvük van játszani. Akad köztük, aki évek óta nem állt színpadon, érezhetően egymást inspirálják, beindul a fantáziájuk, és bizony alaposan beindul a lábuk is, Bakó Gábor elmés koreográfusi intencióinak megfelelően.

Zenés produkciókba inkább csak mutatóba szokott kerülni egy idős pár, akik még öregecskén azért szerelmesek egymásba, meg énekelnek, táncolnak is, rendszerint nosztalgikus érzelmességgel. És esetleg ezt akkora nekirugaszkodással teszik, hogy bizonyos tekintetben még le is főzik a fiatalokat, amire naná, hogy szinte garantáltan bejön a nyíltszíni taps. Kander és Ebb azt ötölték ki, hogy meghatványozzák ezt a hatásmechanizmust, ezzel sokszorozzák a nyíltszíni tapsok számát is, és abszolút illusztrálják, hogy öregember, nem vénember, ha pedig színészről van szó, pláne nem. Egyenesen virgoncak, temperamentumosak, ha kell, jókora elánnal táncra perdülnek, szilajul ropják, és közben akár dalra is fakadnak. Valós csetlés-botlásaikból pedig erényt fabrikálnak.

A történet szerint egy öregek színészotthonának lakói. Ki akarják azonban a lábuk alól húzni a talajt, el akarják adni a fejük felől a házat, ők pedig miután röpke időre elcsüggednek, úgy határoznak, hogy nem hagyják magukat. Kitalálják, hogy nagy színlelési képességükkel majd bundákat csórnak, és az azok eladásából befolyó pénzből megveszik majd az épületet. Na, hát ebből aztán képzelhetni, hogy lesz haddelhadd, kalamajkaözön a köbön. Szinte természetes módon alakításokra való lehetőségnek tekintik a lopások helyszíneit, áruházakat, boltokat. Élvezettel hajtják végre, különböző figurákat megjátszva, a figyelemelterelő hadműveleteket, hatalmas buzgalommal szóba elegyednek eladóval, biztonsági őrrel, hogy addig társaik kiadós izgalommal és átéltséggel játsszák a tolvaj érdekes és felvillanyozó szerepét.

Az örökifjú művészek nagy elánnal vesznek részt a produkcióban FOTÓ: NAGY I. DÁNIEL

Az örökifjú művészek nagy elánnal vesznek részt a produkcióban FOTÓ: NAGY I. DÁNIEL

Szokták mondani, hogy az öregség a második gyerekkor. Ők ezt illusztrálják is, olyanok, mint a fékezhetetlen vásott kölykök, akik ha nekiszabadulnak, akkor aztán kő kövön nem marad. Hát ezúttal sem marad, a színészek tényleg beleadnak a produkcióba apait-anyait, és a kiadós lendület olykor ripacskodásba is átcsap, ami miatt bárki rosszallóan összehúzhatja a szemöldökét, és akár nem is szeretheti az előadást, de az az igazság, hogy bizonyos mértékig ez most be van kalkulálva. Szerintem jó, hogy Korcsmáros György rendező nem tartja vasmarokkal, rövid pórázon a színészeket. Ez ugyanis most az ő jutalomjátékuk, szinte kivétel nélkül mindegyiküké, ha úgy tetszik, csoportos letámadás. Energia és tehetségpróba mindabból, ami összeadódott a pályán. Örömünnep, ami némi kihágással, kapatossággal jár, de azért ez megbocsájtható.

És közben adódik némi társadalmi érzékenység, mert ha kicsit is, de csak összeszorulhat a gyomrunk annak láttán, hogy ennek a színészotthonnak a lakói egy élet munkájával nem tudták összeszedni öreg napjaikra a biztos megélhetésre valót. És ekkor persze már nem csak róluk van szó, hanem dermesztően sokakról, akik hasonló cipőben járnak, és méltán szeretnének elfogadható módon élni. A szereplők el is játsszák ezt a létbizonytalanságot és az ezzel járó félelmet, amikor nem lehet tudni, hogy mit hoz a holnap, hogy lesz-e fedél a fejük fölött, adódik-e mindennapi betevő. Még azt is megmutatják, hogy a reménytelenség okozta kétségbeesés adja meg az utolsó löketet ahhoz, hogy ilyen bizarr módon igyekezzenek magukat kihúzni a csávából. Aztán ez kalanddá, eseménnyé, már-már kiteljesedési lehetőséggé, sajátos önmegvalósítássá válik a számukra.

Fenomenális, amikor mintha bártáncosok lennének egy csillogó revüben, sorba rendeződve, magukat illegetve, eltökélten ropják. Vannak ilyen csoportos teljesítmények, de duók, szólók szintén, mindenki egyénileg is megmutathatja, hogyan fakad dalra, és milyen tempót bírnak a lábai, és személy szerint mennyi sármmal, vonzerővel, karizmával rendelkezik.

Pásztor Erzsi viszi a prímet, afféle belevaló, fölöttébb vagány bandafőnökként, aki mindig igyekszik kiszaszerolni, mit is kellene csinálni, de azért, mint mindegyikük, balfék is, hiszen ez az egyik fő humorforrás. Hámori Ildikó a bugyutát adja, akinek semmit nem sikerül felfognia időben. Belé szerelmes az idős amorózó, Kovács István megszemélyesítésében. Szirtes Gábor figurája állandóan túlbuzog. Zsurzs Kati az örök vagány, aki olykor azért megszeppen. Kalmár Magda fékezhetetlen energiabomba. Halász Aranka váltig primadonna. Szegezdi Róbert és Marton Róbert jó néhány figurát domborítva, például portás, eladó, tiszteletes, őr, unokaöcs. Fekete Mari vezetésével hattagú zenekar diktálja az olykor igencsak felpörgetett tempót. Rományi Nóra kellő bájjal öltözteti a szereplőket. Bátonyi György színészotthon díszlete egyáltalán nem fényes, mégis otthonos.

Igaz ez az egész Karinthy Színházra is, aminek jól áll ez a körülményeihez igazított darab.

Bóta Gábor

Lájkoljon minket a Facebook-on is!