Előző
Következő
új cikk

Kultúra

Amikor sikítanunk kellene

Népszava|2016. dec 27. 05:47
[A+ A-]

A bádogdob a világgal való szembeszegülés története FOTÓK: SCHILLER KATA

Günter Grass A bádogdob című regényének színpadi változatát Hegymegi Máté rendezte a Kamrában, a Katona József Színház színészeivel. A produkció egy kelet-európai szövevényes családtörténet lenyomatát adja. A színészek sok szerepet játszanak, a történelem pedig sajnálatosan nagyon is úgy fest, hogy időnként ismétli önmagát.

A huszonhét éves rendező, Hegymegi Máté szinte a lehetetlent kísérti a Kamrában. A néhai Günter Grass irodalmi Nobel-díjas német író az ötvenes évek végén írt, azóta kultikussá vált regényéből készült előadást vitte színre. A művet, amelyből a hetvenes évek végén sikeres film is készült, Mikó Csaba alkalmazta színpadra kifejezetten szerencsésen, jó arányérzéket tartva. De ezzel persze még nem intéződött el semmi, mert egy kelet-európai szövevényes családtörténet lenyomatát kapjuk, amit viszont egyáltalán nem könnyű színpadra vinni, még akkor sem, ha jó a szövegkönyv.

Hegymegi, aki a Színház- és Filmművészeti Egyetem fizikai színházi szakán végzett és több produkció mozgástervezőjeként jeleskedett már, illetve színészként is bemutatkozott, nemrég a Szkénében rendezte meg Heinrich von Kleist Kohlhaas című darabját, most sok ötlettel, kreatívan vitte színre A bádogdobot.

Günter Grass műve mondani sem kell, ma is nagyon aktuális és gondolatébresztő. Egyszerre személyes és nagy ívű, fájdalmasan emberi, miközben a XX. századi európai történelmi tragédiák fanyar látlelete. A Bádogdob címet viselő előadásnak is ez a legnagyobb erénye, hogy egyszerre tud személyes és kitekintő lenni. Grass története az író szülővárosában, a ma Lengyelországhoz tartozó Danzingban (Gdańsk) játszódik. Ahogy a főhős, Oskar meséli, „valaki folyton jött. Először a rugok, aztán a gótok és a gepidák, utánuk a kasubok, őket követték a lengyelek, a poroszok, pomerániak, brandenburgiak, Boleszláv, a Teuton lovagrend. A várost váltakozva hol lerombolták, hol újjáépítették. Lerombolták, újjáépítették. Mint egy óramutató, ami újra és újra ugyanazokra a számokra lép.”

Hegymegi egy kockázatos ötlettel azonnal megkettőzi a német apától és kasub anyától származó főszereplőt, akit egyrészt narrátorként, illetve „nagy Oskarként” Elek Ferenc jelenít meg, és ő a fiú kifejezési eszközeként használt, tőle elválaszthatatlan bádogdob is. Másrészt Oskarként az egyetemi hallgató Dér Zsolt lép színpadra. Nem könnyű feladatot kér Hegymegi a két színésztől, hiszen gyakorlatilag végig együtt kell létezniük, mozogniuk egymást kiegészítve a színpadon. De szerencsére mindketten állják a sarat. Többször egészen megrázó, ahogy Oskar, vagyis Dér püföli a bádogdobot, Eleket, kifejezve a világgal való szembeszegülését és örökös harcát.

A történet szerint a három éves Oskar úgy dönt, nem akar felnőni, három évesen megáll a fizikai fejlődésben, törpe, gnóm marad, kifejezőeszközének pedig a bádogdobot választja. Oskar hamar nemet mond arra, ami körbeveszi. A közvetlen családi környezetre, édesanyja két férfivel – német szakács, későbbi férj és a lengyel unokatestvér - veszi körbe magát, illetve párhuzamos viszonyt is tart velük. Ez a sajátos hármas meghatározza a gyerekkorát és kialakít egy állandó hiányt az édesanyja iránt. Az iskolában származása miatt is csúfolják, nem fogadják el, kiközösítik, ha segíteni akar máson, őt bántják. Később pedig egyre uralkodóbb lesz a szélsőséges eszme a városban, ami szinte mindent tönkretesz és elpusztít.

A regényben és a színpadon is kegyetlen tükörben láthatjuk, hogyan válhatnak jóravaló emberek egy párt, egy eszme foglyaivá. A náci gyűlések, az ezzel járó fokozódó gyűlölet felemészti a humánumot, az emberséget, minden olyasmit, amiért érdemes élni. Látjuk, hogyan válnak a városban élő lengyelek a németek ellenségeivé, miközben korábban békésen éltek együtt egy keveredő miliőben. Látjuk a háborút, az öldöklést, a zsidók legyilkolását. Oskar, aki először három évesen mondott nemet egy fülsüketítő sikítással, amikor el akarták venni a bádogdobját, úgy, hogy az üvegtárgyak üvegei betörtek, ebben a környezetben még inkább nemet mondott.

Fekete Anna díszlete egyszerre funkcionális és költői. Az előadás elején mindent fehér lepel borít, hogy aztán ez a tisztaság átváltozzon egyre mocskosabb valósággá. Remekek Kálmán Eszter jelmezei, a tervező mindig eltalálja azt a kifejező színt, amivel a leginkább érzékeltetni tudja az adott figura karakterét. A színészek sok szerepet játszanak, érezhetően nagy élvezettel teszik. Nagyon sok az öltözés, egymás után kell a legkülönbözőbb figurát életre kelteniük. Ennek a kavalkádnak a szabadsága a nézőre is átragad. Itt minden megtörténhet. Az is jó, hogy a jelentek nem nélkülözik a humort, a fájó szarkazmust sem.

Tasnádi Bence például sok szerepe közül talán a tanítónőt formálja meg leginkább ellenállhatatlanul, a jelenetet magánszámmá, már csaknem nevettető, de mégis fájdalmat is sugárzó kabaréjelenetté alakítva. Tasnádi szinte sziporkázó lendülettel teszi mindezt. A többiek is rengeteget dolgoznak, Takátsy Péter, Mészáros Béla, Pálmai Anna a fontosabb szerepekben karakteresek, de jut nekik is több epizódfigura. Szirtes Ági, Bezerédi Zoltán, Kovács Lehel, a pályakezdő Rujder Vivien nagyon sok karaktert kipróbálhatnak. Bezerédi és Kovács Lehel még a falon egymással szembe került képet is életre keltheti, előbbi Beethoven, utóbbi Adolf Hitler.

A színlap felveti, hogy a történet azt firtatja, meddig lehet észrevétlennek, gyereknek maradni. „Vagy eljön az a pillanat, amikor elkerülhetetlenül felelősséget kell vállalnunk a tetteinkért és fel kell nőnünk?” Az előadás végén elhangzik: „Mennyi áldozat? Mennyi lemondás! Ugyan miért? A semmiért." Mi történik akkor, ha nincs már dob? Beszélnünk kell, mert nem beszél helyettünk senki. Sikítanunk, kiáltanunk kell, mert nem sikít, nem kiált helyettünk senki. Kiáltanunk kell, hogy ne ismétlődjenek meg a tragédiák, még ha, magunkban tudjuk is, az egész olyan, „mint egy óramutató, ami újra és újra ugyanazokra a számokra lép”.

Balogh Gyula

Lájkoljon minket a Facebook-on is!