Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Könyörgöm, akasszuk fel!

Népszava|2016. dec 31. 07:21
[A+ A-]

Reviczky Gábor humanista muzsikusként az elárvult gyerekek között FOTÓ: ZSIGMOND LÁSZLÓ

„Könyörgöm, akasszuk fel”, kiabálta még kölyökként Harkányi Endre Radványi Géza klasszikussá nemesedett, Valahol Európában című filmjében, és ez a kegyetlen mondata, ami gyűlölettel teli, de gyerekszájból elhangozva némileg humorosan is hat, szállóigévé lett. Elhangzik a már-már szintén klasszikusnak számító, először az Operettszínházban, több mint húsz évvel ezelőtt műsorra tűzött, majd sokfelé játszott, Dés László, Nemes István, Böhm György, Korcsmáros György, Horváth Péter által írt musical változatban is, amit most a Magyar Színházban rendezett Nagy Viktor.

A darab köztudottan közvetlenül a II. Világháború után játszódik, amikor apátlanná-anyátlanná vált gyerekekből, kiskamaszokból és nagy kamaszokból álló hordák árasztották el Európát, veszélyt is jelentve, és üldözték is a kivert kutyaként alapvetően semmiről nem tehetőket, hiszen a háborút nem ők csinálták. Ahogy most sem azok csinálták, akik menekülnek előle, és újfent tele lettek velük Európa útjai, szintén veszélyt is jelenthetnek, mert velük szemben, és bennük is ott lehet a gyűlölet.

Nagy Viktornak esze ágában sincs erre rájátszani, érezhetően egy becsülettel „odatett”, sikeres zenés produkciót akart, és mégis, valahogy ennél több lett belőle. A „könyörgöm, akasszuk fel” mondatba óhatatlanul beleértődik, hogy minden oldalon lennének, akik ezt tényleg szívesen megtennék. Jelképessé vált az elárvult, éhező, valahol befogadásra, otthonra váró gyerekcsapat sorsa, és az őket kirekesztőké, üldözőké, velük gyűlölködőké.

Amikor Béres Attila Egerben megrendezte a darabból általam látottak közül a legütőképesebb, döbbenetes verziót, valósággal forradalmi hevületű produkció volt, melyben fiatal színészek, élükön Kovács Patríciával és Kaszás Gergővel, nagy lendülettel, fékezhetetlen energiával, és mindent elsöprő bizakodással tettek hitet amellett, hogy nem akarnak gyűlölettel teli, elaljasult világot. Aztán amikor Béres több mint öt évvel ezelőtt, a Szegedi Szabadtéri Játékokon, grandiózus körülmények között újrarendezte a musicalt, már nem volt az alkalmi társulatnak ilyen dermesztő ereje, de igencsak hangsúlyossá vált ahogy Alföldi Róbert küldetéstudatos, bőrkabátos szélső jobbosként állt egy teherautó tetején, és szenvtelen rendíthetetlenséggel ágált. A szebb jövőről beszélt megemelt, elszánt hangon, hazára, nemzetre hivatkozva, és arra, hogy ők majd rendet teremtenek. Ehhez puskákat hozatott, ez az ő rendje, nincstelen, földönfutó, hajléktalan menekült gyerekekre akar lövetni, mert akinek nincs lakása, az szerinte bűnöző, hiszen a szabály az szabály. És az ő számára csak szemellenzős paragrafusok léteznek, meg a brutális nyers erő. Alföldi döbbenetesen fogalmazta meg akkor azt, ami azóta csak fokozódott.

A Magyar Színházban az Egyenruhás szerepében Bede-Fazekas Szabolcs nem ennyire hátborzongató. Nem ennyire képmutatóan hazug, nem ilyen karizmatikusan gyűlöletkeltő, tömegbutítóan népámító. Nem hiszem az elvetemültségét, nem tudok félni tőle, nem borzongok meg attól, ahogyan gyilkos indulattal manipulál, inkább csak egy mesebeli gonoszt, korlátolt fickót látok magam előtt, azt sem érzem, hogy süt belőle a gyűlölet. És ezt azoknak a tekintetén sem látom, akik vele indulnak gyerekeket üldözni, rájuk akár gyilkosan lőni. Így nincs meg igazán az ellenpont, pedig a darab első és második része is rút gyerekhalállal végződik, de azért a Magyar Színházban annál kellemesebb előadást akartak, minthogy ettől kiverjen a víz minket.

Helyes, kedves gyerekszereplőket válogattak, akik éhezve, fázva, kialvatlanul is virgoncan aranyosak. Gyenes Ildikó mutatós koreográfiát tervezett számukra, így egy-egy táncjelenet után szinte garantáltan bejön a taps. Bodor Johanna koreográfiája Szegeden kifejezte az ádáz küzdelmet, a végletes reménytelenséget, ezúttal azonban ennél a tetszetősség fontosabb szempont. Közben a gyerekeknek mégis vannak megrendítő pillanataik, például amikor kétszer is körbe állják, szerepük szerint, halott társukat, olyan mély szomorúsággal, akkora letaglózottsággal néznek, hogy felsejlik, bizony már elég pontosan tudják, mi az, valakit végleg elveszíteni.

A főszereplő gyerkőcöt, a kis Kuksit, akit végül otrombán lelőnek, Vida Bálint adja, a musical konvencióknak tökéletesen megfelelően, bőrébe nem férő, imádni való cukorfalatnak játszva. Hogy egy régóta nélkülöző, étlen-szomjan lévő gyerek nem ilyen, az persze senkit nem érdekel, megint csak ez a tetszetős. Vida egyébként annyira rátermett, hogy szinte biztosan azt is el tudná játszani, ha ennél sokkal többet, mélyebbet, megrendítőbbet várnának el tőle. Az egyik gyerekcsapat vezetőjeként, Hosszúként Pavletits Béla eljátssza, hogy egy suhancból hogyan válik társaiért felelős felnőtt, aki odaadó szerelemre is képes. Mahó Andrea a másik csapat vezetőjeként, Évaként, azon kívül, hogy a legjobban énekel, mer sokkal érdesebb, zaklatottabb lenni, mint eddig, igencsak értékelendően kievickélőben van az „aranyoskám” szerepkörből, amit az ezzel megelégedő rendezők túlságosan is ráragasztottak. A háborútól egy kastélyrom magányában elrejtőzni próbáló nagy humanista karmestert és zongoraművészt, Simon Pétert, aki éppen a gyerekek hadától ébred rá, hogy nem zárkózhat elefántcsont-toronyba, valamit muszáj tennie, eddig olyan jelentős színészek alakították, mint például Haumann Péter, Kulka János, Csendes László, Mácsai Pál. Most fölzárkózik hozzájuk Reviczky Gábor. Annyira kiábrándult, rezignált, kezdetben annyira szinte csak maga elé motyog letaglózottságában, hogy róla hiszem, ha Hosszú nem gátolná meg, minden ellenállás nélkül megadóan tűrné, hogy a gyerekek felakasszák. Aztán éppen az értük való tenni vágyástól kap erőre.

A zene hatalmáról sokat beszélő mű előadásából sajnálatosan elspórolták az élő zenét. Csík György riasztóan szürke házromja, és az otthont, a vágyálmot is megtestesítő melegebb színárnyalatú kastélymaradványa kifejezően praktikus díszlet. Rátkai Erzsébet, ugyancsak a konvencióknak megfelelően, abszolút felülöltözteti a szereplőket, nem mer igazán rongyos, lekoszlott, gyűrött ruhákat tervezni, látszik rajtuk, hogy gondos öltöztetők már a délutáni előadás után az estire, aprólékosan átvasalták őket.

A kegyes hazugságok, a hamisságok dacára van az úgy, hogy egy előadás jóval többről kezd szólni az eredeti szándéknál. A világ úgy alakul, hogy nagyon rímel rá a darab, és akár a művi is megtelik élettel. Vannak bajaim az előadással, a végére mégis könnyes lesz a szemem. Sokkal inkább hatott rám, mint jó néhány színvonalasabb produkció.

Bóta Gábor

Lájkoljon minket a Facebook-on is!