Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Koljivo

Népszava|2016. dec 31. 07:07
[A+ A-]

FOTÓ:FORTEPAN/LISSÁK TIVADAR

Zorica kétéves korában evett koljivot először. Egy szerb falusi templomban, ahol elhunyt nagyapja tiszteletére tartottak gyászmisét.

Zorica kiköpdöste a durvára darált búzaszemek héját, inkább csak a sűrű, cukros levet szopogatta, s kicsit méltatlankodva nézett az anyjára. Még sosem főzött ilyen furcsa ételt. Leggyakrabban kukoricamálét evett az öt gyerek - a hatodikkal éppen várandós volt a mama - azt a könnyű, puha kását, ami mindig ott állt tálban a kemence lapján, melegen, édesen. Azt szerették a gyerekek, nem a gyászszertartásra főzött koljivót, ami szúrta a nyelvüket.

A nagyapa halála után Zorica szülei hamarosan búcsút vettek a vojvodinai szerb falutól is, és feljöttek Budapestre. Országhatárt nem kellett átlépniük. Egy kőbányai kertes házba költözött be a család az Óhegy utcában, valamikor a századforduló táján. De még nyolcvan évesen, pesti nyugdíjas napjaiban is elérzékenyülve emlegette Zorica azokat a kemény, téli kőbányai napokat, amikor a gyerekek iskolába nem mentek, viszont jókora hóembert építettek az udvaron, embermagasságú, békebeli hóembert, amelynek répából volt az orra, és valami ócska posztókalapot is viselt a fején.

A hollófekete hajú Zorica a harmadik gyerek volt a sorban, s éppen kijárta az elemit, amikor Julka nővére férjhez ment, s az új házasok beköltöztek a belvárosba, ahol Julka férje, Maxo hamarosan fodrászüzletet nyitott. A család gyakran látogatta a fiatal párt, vasárnaponként a Szerb utcai templomban találkoztak, mise után pedig mind együtt ebédeltek a Pipa utcai lakásukban. Így ment ez éveken át.

Julkának sorra születtek a gyerekei, a csöndes, visszahúzódó természetű Zorica azonban vénlány maradt, még huszonöt évesen sem ment férjhez. Sok időt töltött viszont a nővére gyerekeivel, afféle pótmamájuk lett. Eljárt velük a Régi Posta utcába, az ismert motorkerékpáros versenyző és cukrász Szavanov Emil cukrászdájába. Micsoda stílusérzékre vallott az az Art Deco kávézó a könnyű, egyenes hátú székeivel, a gyönyörű, íves ablakaival! Zorica elfogódottan úgy érezte, ilyen eleganciába csak beleszületni lehet, és fogalma sem volt róla, milyen hatással van az ő sűrű, fekete haja és égszínkék tekintete a kávéházban időző férfiakra, különösképpen pedig a tulajdonosra, Szavanov Emilre, aki már az első találkozásuk alkalmával felfigyelt rá. Megigézte a nő viselkedése, látott valami különös fegyelmezettséget benne, amiben magára ismert. Tetszett neki, ahogyan Zorica szája szöglete állandó jóindulatú mosolyba merevedik, s hogy társaságban csak ritkán szólal meg. Szavanov szerb volt maga is. Arisztokratikus vonású, férfias arcán mindig kevés érzelem tükröződött, amit sokan fölényeskedésnek, vagy közönynek hittek, valójában fegyelmezettség volt, amivel szüntelen küzdelmét, szenvedélyes ambícióját igyekezett titkolni. Kitartóan nézte Zoricát, meg akarta érteni a tekintetét és a különös mosolyát, amit ismerősnek hitt, s attól a naptól kezdve kereste a társaságát, és gyakran találkoztak is, jószerivel minden nap.

1927-ben házasodtak össze. Zorica immár nemcsak kitartó szelídségével és félig lehunyt pillájú mosolyaival varázsolta el a cukrászmestert, hanem stílusérzékével is, amivel ösztönösen megkülönböztette, mi az igazi, és mi a talmi csillogás. Lakberendezőnek jóval ügyesebb volt, mint cukrásznak. Ünnepek alkalmából csodaszép kis tárgyakkal, derűs egyszerűséggel díszítette föl a cukrászdát, jó süteményeket azonban nem sütött soha, hiába is próbálkozott, valami mindig befuccsolt a konyhájában. Gyengéje volt viszont a krémes, amiből hatot, hetet is meg tudott enni egy nap. Ült a kasszában, gyönyörködött a finom berendezésben, elmélázott a kellemes társaságon, ha úgy adódott, gond nélkül elvegyült a törzsvendégek között, fogyott szépen a sütemény, csilingelt a kasszagép, és idővel a karcsú Zorica a duplájára hízott. Kikerekedett arcán a széles járomcsont még jobban kiemelte arcának sajátosan szláv jellegét, de a bájos keleti madonnából középkorú asszony lett. Hetente legalább háromszor uzsonnázni járt a nővéréhez, gyerekbuksikat simogatott, kamarazenét hallgatott, s egyre ritkábban fedezte föl magában az egykori nőt, aki még egy olyan fess embert is meg tudott hódítani, mint a Szavanov.

A harmincas évek közepén harag és gyűlölködés nélkül váltak el. Ezen állítás igazát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a József körúti lakásukat kettéválasztották, továbbra is egymás közvetlen közelében laktak, éppen csak egy fal választotta el őket, és Zorica továbbra is kasszírnő maradt a Szavanov cukrászdában, s falta a krémeseket egyvégtében. Szavanov pedig két évvel a válásuk után egy júniusi vasárnap feleségül vette Gizát, aki szórakoztató, sőt elbűvölő nő volt, karcsú és életvidám, mindenben az ellentéte az immár elnehezedett és megszomorodott Zoricának. Zorica aznap is a kasszagépnél ült, amikor összeházasodtak, de alig figyelt a vendégekre. Azt sem tudta, mit kell beütnie a gépbe, mert az irdatlan mennyiségű édesség, amit reggel óta magába tömött úgy megviselte, hogy százszor is elátkozta a cukrászdát, és a saját fene nagy szláv lelkét is, ami égette belül, s égeti majd egész hosszú életében.

Giza egy évvel később kislányt szült, akit Babának becéztek, s ő lett az első gyerek a családban, akit nem kereszteltek meg a görögkeleti vallásra. Giza ugyanis zsidó volt, és a gyerekét is annak akarta nevelni, ami komoly elszántságról tanúskodott 1939-ben.

Giza mint árja párja, vagyis egy keresztény kisiparos felesége a fönnálló törvények értelmében szerencsésen átvészelte a háború első éveit a kislányával együtt. 1944 áprilisában azonban sírva rohant föl a harmadik emeleti lakásukba. Zorica éppen fát hozott föl a pincéből, a lépcsőházban találkoztak össze.

- Mi történt? – kérdezi Zorica a feldúlt Gizától.

- Rám támadtak a boltban. Azt mondták, egy olyan büdös zsidó, mint én, nem járhat csillag nélkül.

- Honnan tudják, hogy zsidó vagy?

- Tudják.

- Mit feleltél nekik?

- Hogy nekem jogom van cigarettát venni.

- Na és vettél?

- Nem. A falhoz szorítottak, az egyik nő az öklével hadonászott az arcom előtt.

- Megütött?

- Itt- mutatja a halántékát Giza. Majdnem összeestem.

- Gyere, menjünk be a lakásba – feleli Zorica.

A Szavanov házaspár ajtaja előtt megállnak.

- Felejtsd el, ami történt – mondja halkan Zorica. Ne gondolj rá többet.

Giza ránéz.

- Már sohasem lesz semmi olyan, mint azelőtt.

Gizának persze igaza volt. Három nappal később a házmester üvöltözött vele, amikor levitte a szemetet, felháborodott a „pofátlanságán”, hogy mindenféle zsidó mocskot szór a kukába. Giza megrettent, egy szót sem tudott kinyögni, rémülten hátrált, majdnem felborította a kukát, ami újabb kirohanásra ingerelte a felbőszült férfit. Végül Giza összeszedte magát, dühösen a kukába hajította a szemetet, és erősen rácsapta a tetőt. A házmester morogva kullogott vissza a földszinti lakásába, bevágta maga után az ajtót.

Másnap a Szavanov házaspár becsöngetett Zorica lakásába, és megkérték, hogy bizonytalan időre vegye magához Babát, s ha lehetséges, rejtse el a lakásban, ne tudják meg a szomszédok, hogy vele van. Bizonyára nem fognak Zoricára gyanakodni, hiszen az ő helyében nem sokan tennék meg ezt. Úgy döntöttek, biztonságosabb helyre költöznek, ahol nem ismerik őket, s ahol Giza talán nincs akkora veszélyben, mint itt, ahol már ég a talpa alatt a föld. Amint lehet, jelentkeznek, s meghálálják a felbecsülhetetlen segítséget.

Zorica természetesen igent mondott, egyből megértette a Szavanov házaspár szempontjait, és értett a gyerek nyelvén is, nem ő volt az első, akit a gondjaira bíztak. Igaz, ő volt közülük az egyetlen, aki az anyját nem látta többé.

Mert a Szavanovék terve csak részben sikerült. Babát Zorica el tudta bújtatni, mert a kislány nyugodt természetű volt, csöndben, egyedül is eljátszott a kellemesen hűvös nappaliban a törött rugójú rekamién, mialatt Zorica beszerezte az élelmiszert, vagy éppen ebédet főzött. Éjszaka közös ágyban aludtak, egy rózsaszín, horgolt takaróval takaróztak, és amióta Baba Zorica mellett szuszogott, soha nem kellett altatót bevennie.

Gizát ’44 őszén egy hajnalban magukat kitombolni vágyó, részeg nyilasok a biztonságosnak hitt lakása ágyából kiverték, elhurcolták, és némi verés és inzultálás után más zsidókkal együtt a Dunába lőtték. Szavanov Emilből egy nap alatt megtört öregember lett, nem akart élni, a halált kívánta. A lakásába később visszaköltözött, de Babát azután is Zorica nevelte, a háború után zenei iskolába járatta, mert úgy ítélte meg, kiváló zenei tehetség lakik a gyerekben.

Amikor Zorica Giza halálhírét vette, s látta az ő Emilje gyászát, sokáig némán ült csak és fogta a volt férje kezét. Azután föltette a kalapját, belebújt a kabátjába, és elindult, hogy néhány maroknyi nyers búzát és valamennyi cukrot beszerezzen, mert este mindenképpen koljivót akart főzni, ahogyan illik, amikor a családban meghal valaki.

Lévai Katalin

Lájkoljon minket a Facebook-on is!