Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Hol siklott ki a demokrácia?

Népszava|2017. febr 11. 07:40
[A+ A-]

Egy idő után közömbösek lettünk a pártok titkos szobáiban folyó egyezkedések iránt FOTÓ: VAJDA JÓZSEF

Fölcsillant a szemem, amikor Orbán Viktor a tavaly decemberi brüsszeli uniós csúcs után azt mondta: „nincs senki, aki a köztársasági elnököt kijelölhetné, őt a nép akarata fogja a megbízatással ellátni”. Hiszen akkor mégis érvényesülhet a nép akarata, s a választók - szavazatukkal - közvetlenül adhatnak megbízást a köztársaság első polgárának. Az öröm gyorsan elmúlt, mert a miniszterelnök mondata így folytatódott: „..a nép akarata pedig a parlament.”

Parlamenti demokrácia ott van, ahol az állampolgárok közössége időnként felülvizsgálhatja saját véleményét, felválthatja azt a tisztikart, amelyre a törvények meghozatalát és a kormányzat irányítását bízta. Csakhogy nálunk manapság az „időnként” ugyan még meglenne, de a tisztikar felváltása éppen nem így akaródzik működni. Erre jó példa, hogy - Orbán Viktor miniszterelnök-pártelnök javaslatára - a Fidesz elnöksége ismét Áder Jánost jelöli e fontos közjogi funkcióra, a köztársasági elnöki posztra.

Gubancos kezdet

Ismerve a körülményeket, az évek óta gúzsba kötött, vezérelvű (parlamentáris) demokráciát, s az újrajelölt nyilvánvaló pártkötöttségét, joggal merül föl a kétely: valóban „a nép akarata fogja megbízatással ellátni..” egy újabb terminusra az eddigi államfőt? Vajon nem egy párt által kreált szemfényvesztésnek, (ál)demokratikus játéknak leszünk tanúi, elszenvedői ismét, mint történt nem egyszer az utóbbi negyedszázadban?

Kínálkozik hát a visszatekintés, miképpen jelölték, majd választották meg az elmúlt évtizedekben a köztársasági elnököt.

Már a kezdet is igen gubancos volt. Deák András: Cirkusz és politika? című cikkében, a Népszava 1990. január 8-i (hétfő) számában így írt erről: „Tegnap, vasárnap köztársasági elnököt választott volna a nép Magyarországon. Ezt tartalmazta az az országgyűlési határozat, amelyet még tavaly fogadott el a Tisztelt Ház, a nemzeti kerekasztalnál született megállapodás alapján. Ezt az egyezséget azonban a Szabad Demokraták Szövetsége nem fogadta el (valamint a Fidesz és az MSZDP sem - K. Z.), mert az előrehozott elnökválasztásban a kommunista párt hatalomátmentési kísérletét vélte felfedezni a szabad választások utáni időszakra. Azzal érveltek, hogy először az igazi rendszerváltást, a szabad parlamenti képviselő-választást kell véghezvinni, s minden más fontos, közjogi funkció betöltése csak ezután következhet.

Vitatkozott az ellenzék

Az SZDSZ törvényes lehetőségével élve, a kérdésben népszavazás kiírását kezdeményezte (ez volt az un. „négyigenes”- K. Z.), amelynek során a szavazópolgárok többsége egyetértett azzal, hogy az elnökválasztásra csak a képviselő-választások után kerüljön sor. („6101”- Kukorelly István alkotmányjogász találó megállapítása szerint ez lett akkori politikai közéletünk kétségtelenül nagyon szerény többséget mutató irányítószáma. K.Z.) A népszavazási eredmények ismeretében az SZDSZ rögtön fel is hívta a figyelmet, egyenesen kívánatosnak tartva a nép általi elnökválasztást..”

A cikkíró ugyanakkor megjegyzi, hogy az akkori eseményeket egyik neves alkotmányjogászunk egyszerűen „közjogi eszközökkel bemutatott politikai cirkusznak minősítette.” A cirkusz porondján azonban még tovább zajlottak az események, mert „bár jelenleg hivatalos elnökválasztási kampány nincs, és több, korábbi aspiráns nyilvánosan is bejelentette lemondását a jelöltségről, a múlt héten a kérdés újra reflektorfénybe került. Előbb Szűrös Mátyás ideiglenes köztársasági elnök, majd két ellenzéki képviselő, Király Zoltán és Raffay Ernő nyilatkozott úgy, hogy az alkotmányban elő kellene írni: mindig a nép válasszon köztársasági elnököt.”

Mint érintett megerősítem, hogy az említett két ellenzéki képviselői nyilatkozat a cikk megjelenésekor már konkrét alkotmánymódosító indítvány volt. 1989. december 27-én nyújtottam be a közvetlen elnökválasztásról - akkor még Raffay Ernővel együtt, ám ő később, nyilvánvalóan MDF nyomásra, visszalépett. A „régi” - vagyis pártállami - parlament 1990. február 27-i ülésén tárgyalt róla. Alkotmánymódosító indítványomat indokolandó, az akkori hangzatos és magabiztos pártnyilatkozatokra is utalva mondtam: „A bizonytalansági tényezők – értve ez alatt: valódi erőviszonyok a választások alapján – szinte bizonyossá teszik azt, hogy az új parlamentben többpárti, törékeny koalíciójú, erős ellenzéki politikai frakciók ellensúlyával küzdő kormány fog működni. E labilis kormányzás ellensúlya lehet a nép által hitelesített köztársasági elnök, mert a közvetlen választás erősíti az elnök függetlenségét, növeli politikai presztízsét és társadalmi legitimációját, mivel hatalma közvetlenül a választópolgároktól ered.”

Gáncs a népszavazásnak

A vita után a parlament megszavazta a módosító indítványt, így az 1990. évi XVI. törvény kimondta: „A köztársasági elnököt a választópolgárok az általános és egyenlő választójog alapján közvetlenül és titkos szavazással négy évre választják.” Csakhogy másfél hónap múlva lezajlott az első szabad választás, amelyet ugyan nem az SZDSZ nyert meg, ám az lett a legerősebb ellenzéki párt, s így a győztes MDF paktumra kényszerült vele. Ez a paktum az MDF részéről akár szükségszerű is volt, hiszen rengeteg kétharmados törvény került a törvényhozás elé és az SZDSZ veszélyeztethette volna a stabil kormányzást. Így aztán csökkentették a kétharmados törvények számát, de ennek ára az volt, hogy az SZDSZ tehetett javaslatot a köztársasági elnök személyére. Ez azt is jelentette, hogy mégsem a nép választhatta meg a köztársasági elnököt.

Ezt nem hagytam szó nélkül. Két nappal az Antall-kormány megalakulása előtt - a negyven év után újra megtartott „Szeged Napja” ünnepi szónokaként - bejelentettem: nem fogadom el a paktumnak a közvetlen elnökválasztás kiiktatására vonatkozó részét, s népszavazást kezdeményezek. Ezt meg is tettem a már szabadon megválasztott parlament 11. ülésnapján, 1990. június 5-én. Javaslatomat nem kísérte ováció, ám az MSZP „ráérzett” a lehetőségre, fölkarolta kezdeményezésemet, s igen határozott és sikeres aláírás-gyűjtési kampányba kezdett a népszavazás kiírása érdekében. A több, mint kétszázezer támogató aláírás nagy többségét ők hozták. A „végeredmény” az lett, hogy ki kellett írni a referendumot.

Horror a fülkében

S itt engedtessék meg egy párhuzam napjainkkal. Bruck András írta Három szó című cikkében (ÉS, 2016/51-52. sz., december 21.): „A kvótanépszavazás előtt szétküldött hivatalos levél szerint: „Mi, magyarok, időről-időre népszavazáson döntünk…”írták, holott köztudott, hogy a kormány a sajátján kívül az összes népszavazási kísérletet megakadályozza.” Ugyanez történt az 1990-ben megválasztott demokratikus parlamenttel is, amely nem hagyta magát eltántorítani a paktumtól. Mindent megtettek a népszavazás megakadályozására. Löffler Tibor "Horror a szavazófülkében" című írásából idézek (Délmagyarország, 1990. július 24.): „A lélektani ráhatásoknak most sem vagyunk híján. Valóságos rémdráma főszereplőjének érezheti magát az, aki aláírta a népszavazást követelő íveket. Ha pedig július 29-én elmegy szavazni, és ráadásul a nép általi elnökválasztásra voksol, tette könnyen minősülhet a demokrácia elleni körmönfont támadásnak, a parlamentáris rendszer aláaknázásának".

Be is jött az urak akarata. A referendumot a legforróbb nyári napra, július utolsó vasárnapjára írták, és eredménytelen lett. Valamivel 14 százalék fölötti volt a részvétel - ami érvénytelenné tette a voksolást -, bár a szavazók több, mint 80 százaléka úgy gondolta, hogy a népnek kell közvetlenül megválasztania a köztársaság elnökét. Majdnem egy millió polgár véleménye, voksa volt ez.

Ez az érvénytelen népszavazás akadályozta meg, hogy Göncz Árpádot, az SZDSZ ügyvivőjét már 1990. június 19-én köztársasági elnökké válassza a parlament. Így augusztus 3-ig még az Országgyűlés elnökeként gyakorolta a köztársasági elnöki jogköröket, majd augusztus 4-vel, az alkotmánymódosítás hatályba lépésével, teljes jogkörűen lett a III. Magyar Köztársaság elnöke.

Áder szégyenletes akciója

A fentiekből is látható, természetesen nem a személye ellen irányult a kezdeményezésem, nekem a paktummal volt „vitám”. Az elnök úrral később jól tudtunk együttműködni, ám politikai értelemben számomra ő volt a „paktum-elnök.”

Az őt követő Mádl Ferencet sem ismertem korábban személyesen, ám - mint az Antall-kormány tárca nélküli miniszterére - rá szavaztam. Tudomásom szerint nem volt semelyik párt tagja sem, így lényegileg függetlenként lett 1995-ben az akkori ellenzéki pártok (MDF-KDNP, Fidesz) jelöltje az elnöki posztra, ám akkor még az Országgyűlés abszolut kormánypárti (MSZP-SZDSZ) többsége Göncz Árpádot választotta meg második elnöki ciklusára.

2000-ben azonban, az akkor már Fidesz-kisgazda többség - még ha a harmadik fordulóban is – elérte, hogy ő legyen az elnök. S utána jött egy „civil-indíttatású” elnökjelölt, Sólyom László. Őt ismertem régebbről – emlékeim szerint ott volt Lakiteleken is 1987. szeptember 17-én, hiszen magam is voksoltam rá 1989-ben, amikor a parlament megválasztotta az Alkotmánybíróság első öt tagját. S annyiban volt civil indíttatású, hogy a Védegylet „nevezte”, nyílt levélben szólítva meg a pártokat, hogy őt jelöljék Mádl Ferenc utódául.

Ami azt illeti, az ő elnökké választása sem nélkülözte a „cirkuszt". Az első fordulóban ugyanis mindössze 13 szavazatot kapott, mert, bár a Fidesz hivatalos jelöltje volt, a frakciónak csak néhány tagja szavazott. Ezután következett az úgynevezett „vakondok” akció, amikor - a szavazás harmadik fordulójában - szinte árnyékként követve ellenőrizték a titkosan szavazó fideszes képviselőket. Elvileg azt nézték, valóban voksolnak-e, de meglehet, még azt is ellenőrizték, hogyan. Ennek az akciónak a Fidesz akkori frakcióvezetője - vagyis Áder János - volt a motorja. Ezt az egészet - kívülről nézve - szánalmasnak és megalázónak tartottam.

Tehát nem csak 1990-ben volt „cirkusz”. Ami pedig Sólyom László után történt, az már nem is cirkusz, hanem valódi szomorújáték.

Ismét "helyzet" van

Előbb Schmitt Pál, a kormányzati motor és grammatikai zsonglőr, aztán pedig Áder János, aki - minden elődjét kenterbe verő - többszörös pártkatonaként is vállalja a „jövő tavasszal esedékes demokratikus megmérettetés" nevezetű színjátékot. Persze Orbán Viktor „felkérésére”, a Fidesz elnökség és majd a frakció – természetesen egyhangú – ajánlására.

Őket kettejüket már a választás első körében megválaszthatta a kétharmados többségű Fidesz-KDNP frakció.

Félre ne értse az olvasó: itt sem a személyek, hanem a szinte pártállami/állampárti eljárási rend ellen szólok. A két elnököt személyesen is ismerem, Schmitt Pál - még madridi nagykövetként - tiszteletre méltóan segített is nekem, amikor Spanyolországban jártam. Áder Jánossal meg képviselőtársak voltunk 1990-1994 között a parlamentben. Az 1990. júniusi alkotmánymódosítási vitában például több javaslatához is csatlakoztam, vagy elálltam az enyémtől az ő módosítója javára. Mindez azonban nem változtat a lényegen, hogy mindketten Orbán Viktor kinevezettjei. Ezen kizárólag az tudna változtatni, ha a köztársasági elnököt közvetlenül a nép választaná.

A jelenleg indult jelölési folyamatban a Jobbik „továbbra is azt tartja jó megoldásnak, hogy az emberek választhassák meg a legfőbb közjogi méltóságot.” Egyetértek, ám ezért az általános kiállás mellett valamit tenni is kellene. Annak idején, az MSZP kormányok általánosságban szintén beszéltek a közvetlen elnökválasztásról, de egyetlen törvényjavaslatot sem terjesztettek elő ennek érdekében.

Most ismét "helyzet" van, még akkor is tenni kellene valamit, ha népszavazást nem tudnak kezdeményezni, hiszen az Alaptörvény 8.cikk, (3) bekezdés a) pontja szerint nem lehet népszavazást tartani „az Alaptörvény módosítására irányuló kérdésről.” Az elnökválasztás módja pedig belefoglaltatott az Alaptörvénybe.

De annak módosítását éppenséggel lehetne javasolni, ahogy én is megtettem anno, bár egészen más körülmények között.

Király Zoltán

Lájkoljon minket a Facebook-on is!