Előző
Következő
új cikk

Gazdaság

Raskó György: Paks 2 helyett inkább a falvakat élesszék újjá

Népszava|2017. márc 4. 05:22
[A+ A-]

Népszava fotó/Molnár Ádám

Értelmetlen óriás beruházások helyett a vidék megmentésére kellene fordítani az ország erőforrásait - mondta egyebek mellett a Népszavának Raskó György agrárközgazdász. Paks 2 és a Budapest-Belgrád vasútvonal is felesleges beruházások. A szakember szerint nem a miniszterelnök által hangsúlyozott etnikailag homogén társadalom a megoldás, hanem a befogadás.

- Nem lettünk a vas és acél országa és egyelőre az újraiparosítás sem látszik sikertörténetnek. A mezőgazdaság viszont továbbra is meghatározó szerepet tölt be Magyarországon. Milyen állapotban van jelenleg?

- A magyar agrárium összességében, köszöni szépen, jól van. Az uniós csatlakozás óta pedig aranykorát éli. Rendkívül nagy mértékben javult a jövedelmezősége.

- Mi az eredője ennek az arany kornak?

- Az eredője az uniós támogatás. Jelenleg a magyar mezőgazdaságban a megtermelt jövedelemnek éves átlagban 70-80 százaléka származik a közösségi támogatásokból. Ezek nélkül a nulla felé tartana a jövedelmezőség.

- Hasonló mértékű a függés a versenytársaknál is?

- Rajtunk kívül az osztrákok és a görögök vannak ilyen erős függésben a brüsszeli pénzektől. Hasonló a helyzet a balti államokban is.

- Görögország esetében még érthető, ismerve a gazdasági helyzetét, de Ausztria már kakukktojásnak tűnik ebben a mezőnyben?

- Ennek az a magyarázata, hogy Ausztria nem egy kifejezetten mezőgazdasági ország. Nincsenek nagyüzemi táblák, nem lehet például nagyban termelni gabonát. Támogatás nélkül az osztrák gazdák is jelentős jövedelemhiánnyal küzdenének. A balti országok szintén nem az agrárgazdaságukról nevezetesek. Ha az unió egészét vesszük figyelembe, akkor a közösségi támogatások adják a parasztok jövedelmének nagyjából a 40 százalékát.

- A velünk egy függőségi csoportba tartozó államok az előnytelen mezőgazdasági adottságaik miatt kényszerülnek a brüsszeli "infúzióra", de Magyarországon éppen ellenkező a helyzet. Velünk mi lehet a gond?

- A közvetlen uniós támogatások döntő részben a szántóföldi növények termesztéséhez vannak rendelve. Nálunk rendkívül maga a szántóföldi növények aránya a kertészethez, állattenyésztéshez képest. Ezért kapunk mi más országokhoz képest relatív sokkal nagyobb támogatást.

- S ez miért baj?

- Nem baj, csak éppen azért, mert főleg olyan ágazatokkal foglalkoznak a hazai termelők, amelyek kevés élő munkát igényelnek, ezért viszonylag kevés embernek nyújtanak megélhetést.

- Mi vár akkor a magyar agráriumra, ha 2020. után érdemben megváltozik az uniós agrártámogatási rendszer?

- Ha a mezőgazdaságnak szánt támogatások jelentős mértékben lecsökkennek - bár ennek nem látom igazi veszélyét -, az éppen azokat az országokat érintheti nagyon érzékenyen, amelyek most is erősen függnek ezektől a pénzektől. Ilyen ország Magyarország is. Azok a kisebb gazdaságok, amelyek ma még az uniós támogatások miatt életben vannak, amint elapad ez a forrás, azonnal felhagynak a gazdálkodással. A birtokuk a nagygazdákhoz kerül, hiszen a társaságok nem vehetnek földet. Az agrártársaságok pedig a foglalkoztatottak jelentős részét kénytelenek lesznek elküldeni. A földbérleti díjat fizetniük kell, költségtakarékosan kell gazdálkodniuk.

- Hogyan reagálhatnak azok az új földesurak, akik az elmúlt időszakban jutottak állami földekhez?

- Akik az uniós támogatás miatt licitáltak, majd megpróbálják eladni, vagy bérbe adni a birtokukat. Ők egyébként nagyot bukhatnak, mert ha megvonják, vagy csak alaposan megkurtítják a közvetlen földalapú támogatást, be fog indulni a földeladási hullám, nő a földkínálat, de a kereslet a törvényi előírások miatt korlátozott marad, ergo zuhanni fognak az árak. Aki alacsony hitelkamattal vette meg a földet, s dörzsölte a kezét, az rádöbbenhet, hogy a bérleti díjak is elolvadnak a földalapú támogatás híján, vagy csökkenésével. A nagy üzletből rémálom lehet, jöhet a nagy bukás.

- Milyen következményekkel jár ez a támogatási rendszer?

- Az uniós támogatási rendszer és az elaprózott hazai birtokviszonyok miatt mára alig több mint 100 ezer család tud elfogadható szinten megélni a mezőgazdaságból. Az agráriumban keletkező jövedelem koncentrálódik részben egy tehetős egyéni, vagy családi jogviszonyban tevékenykedő gazdasági körben, ami nagyjából 25 ezer vállalkozást érinthet. Nagyjából 75 ezren pedig a jogi személyiségű nagygazdaságokban dolgoznak. Ez aggasztóan kevés, összevetve avval, hogy a rendszerváltozáskor még 1,2 millió mezőgazdasági háztartás volt, mely valamiféle árutermelést folytatott. Akkor szinte mindenkinek volt háztáji gazdasága a falun és sokan dolgoztak termelőszövetkezeti melléküzemágakban. Ezek a porták ma is ott vannak falun, de már csak a tizedükben folyik megélhetést, kiegészítő jövedelmet hozó agrártevékenység. Kilenc tizedüknek az iparban, a szolgáltató szektorokban kell keresniük kenyerüket, ezért százezrével hagyták ott falujukat, házukat, költöztek külföldre, nagyvárosokba. A porták meg üresen állnak... Ez a magyar vidék drámája, a magyar falu tragédiája.

- Milyen változások sújtották a vidéket?

- A rendszerváltozás óta eltelt időszakban mintegy 650 ezer mezőgazdasági munkahely szűnt meg. Becslésem szerint ma nem több mint 300 ezer olyan háztartás maradt az 1,2 millióból, ahol legalább néhány tyúk kapirgál az udvaron és konyhakert is van a portán. A folyamatokat figyelve, úgy látom, az elkövetkező 10 évben további 50 - 60 ezerrel csökken majd a valamilyen módon még a mezőgazdasághoz kapcsolódó háztartások száma.

- Mi ennek a már most is tapasztalható következménye?

- Az a következménye, hogy nagyjából félmillió többnyire eladhatatlan üres ingatlan van falvakban. Dél-Békésben, az Ormánságban, Nógrádban vannak olyan települések, ahol a porták fele már üres. Ahol ez a folyamat ennyire előrehalad, onnan elmegy a kőműves, az ács, a villanyszerelő, a boltos, a fodrász, majd a végén a kocsma is bezár.

- Hová lettek az egykori lakók?

- A fiatalok elmentek, az öregek kihaltak. A nyugat-Dunántúlon nem ilyen vészes a helyzet, mert sok üres házat olyan Kelet-Magyarországról oda költözött emberek vették meg, akik Burgenlandba ingázva napszámosként keresik a kenyerüket.

- Mi történik az elnéptelenedő falvakkal?

- Becslésem szerint állami beavatkozás nélkül legalább 600 magyar falu halálra van ítélve. Ezeken a településeken már jószerivel visszafordíthatatlanok ezek a folyamatok. El fognak tűnni a térképről néhány évtizeden belül, ha karba tett kézzel figyeljük sorsukat. Lajoskomárom határában, ahol gazdálkodom, az elmúlt 30-40 évben három kis falu szűnt meg létezni (Pusztaszentmihályfa, Rebecpuszta, Nándorpuszta). E települések helyén ma szántóföldek vannak, nagy részén mi gazdálkodunk. Szántáskor még ma is előjönnek a település maradványai. Mintha csak egy egy középkori település lenne, az eke fordít ki néha egy-egy téglát, követ, korhadt gerendát a földből ott, ahol nemrégen még házak álltak. A kihaló falvakat a helyi önkormányzatok saját erőből már nem tudják föltámasztani.

- Hová lettek az uniós vidékfejlesztési programok százmilliárdjai?

- Jó részük mezőgazdasági termelő-beruházásokat segített, de jutott bőven térkövezésre, szökőkutakra, emlékművekre s egyéb presztízs beruházásokra is, melyek nem hozzák, hanem a fenntartási költségeik miatt csak viszik a pénzt. Nem biztos, hogy ilyenekre kellett volna százmilliárdokat költeni. Én inkább egy átgondolt falu rehabilitációs programra különítettem volna el az uniós forrásokat.

- Mi lenne egy ilyen program lényege?

- Azok az önkormányzatok, amelyek hajlandók lennének részt venni a programban felmérnék a település ingatlanállományát, hány olyan ház, telek van még, ami egyáltalán forgalomképes és tulajdonosa hajlandó eladni, ha lenne rá vevő. A felmérést követően egy új településrendezési tervet kell elkészíteni. A sok kis portából néhány nagyot kellene kialakítani, ahol állattartással, vagy intenzív kertészettel, gyümölcstermesztéssel lehetne foglalkozni. Az Állami Vagyonkezelő a rehabilitációs alap segítségével megvásárolná a még felújítható épületeket, és üresen álló portákat, melyeket rendbe tetetne a helyi, környékbeli vállalkozókkal, közmunkásokkal. Utána a rehabilitált ingatlanokat meghirdetné értékesítésre ilyen tevékenységet folytatni kívánó magyar családok részére. Így a falun belül fél, egy hektáros tanyaszerű gazdaságok létesülhetnének, ahol ott van a gáz, víz, villany, csatornahálózat.

- Kik költözhetnének ezekre az "összkomfortos" ingatlanokba?

- Meghirdetném az országban és a határon túli magyar családok között is. Az ingatlan vételárát nem kellene azonnal kifizetni, hanem megkapnák 20-30 éves lejáratú kedvezményes kamatozású hitelre, amit később részben, vagy egészben el is engedhetne az állam, ha a letelepedő család szorgalmasan dolgozik, gazdálkodik és képes magának megélhetést biztosítani. A rehabilitációs alap kiadása javarészt nemzeti támogatásként jelentkezne.

- Már hallom is az ellenérveke: kiürülnének a határon túli magyar települések, elfogynának a magyarok. Mit válaszolna erre?

- Azt, hogy így is elmennek onnan a magyarok Kárpátaljáról, Erdélyből, a Vajdaságból, de nem ide jönnek, hanem Nyugat-Európába igyekeznek. Sokakat csábíthatna, hogy kap egy kész portát, amit csak 30 év alatt kell kifizetni, vagy akkor sem.

- Gazdasági szempontból mért érné meg az államnak ez a befektetés?

- Hosszú távon azért lenne jó befektetés, mert ismét megművelnék a kerteket, nevelnének állatot, termelnének zöldséget, gyümölcsöt, ami árualapot, s jelentős hozzáadott-értéket jelent nemzetgazdasági szinten is. Jelenleg 70-80 ezer kiskert, zártkert nincs művelés alatt az országban, e földek piaci értéke minimum 200 milliárd forint körül van. Persze az igazi haszon az, hogy újra belakják a pusztulásnak indult falvakat, ahol előbb-utóbb más gazdasági tevékenységek is megjelennének, mint például az élelmiszer-feldolgozás, szolgáltatás, kereskedelem.

- Ez szép gondolat, de mihez kezdenek az új telepesek, szakértelem híján?

- Föléleszteném a háztáji-nagygazdasági, szövetkezeti együttműködést piacgazdasági alapra helyezve. A szakértelem, a korszerű technológia a nagyüzemeknél mindenütt megvan. De alakíthatnának gazdaszövetkezetet is, közösen alkalmazhatnának agronómust, kertészmérnököt, állattenyésztőt, növényvédőst, kereskedőt, marketinges szakembert. Sok ezer új munkahely teremtődne ezzel. Ehhez hasonló integrációt már sok helyütt létrehoztak az országban, köztük mi is Lajoskomáromban. Ezt más is megteheti. A nagyobb gazdaságok szinte mind hitelképesek, s arra is jók a bankoknál, hogy általuk integrátori hiteleket nyújtsanak például a programba bekapcsolódó új telepeseknek.

- És mi van, ha nincs elegendő jelentkező?

- Akkor hívnék horvátokat, szerbeket, ruszinokat, ukránokat, románokat, olyan nációk tagjait, akik a mi kultúrkörünkhöz tartoznak.

- A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara évadnyitóján elmondott miniszterelnöki beszédtől ez a javaslat messze eltér, miként a homogén nemzeti gondolattól is. Mivel igyekezne megváltoztatni a kormányfő idegenkedését a betelepülőktől?

- Az új telepesek nemzeti értéket állítanának elő, előbb-utóbb képesek lennének adót, járulékokat fizetni, s ami a fő: ismét életet lehelnének több száz kihaló magyar településbe. Az élet azt jelenti, hogy e falvakban újra lenne kiskereskedelem, vendéglátás, szolgáltatások, a rengeteg építkezés miatt lenne munkája kőművesnek, ácsnak, asztalosnak, villanyszerelőnek, később fodrásznak, óvónőnek. Elsőként a kocsma is újra kinyithatna.

- Mégis mennyibe kerülne ez?

- Számításaim szerint 200-250 milliárd forintból el lehetne kezdeni a falurehabilitációs programot mondjuk Dél-Békésben, az Ormánságban, és más olyan kisrégióban, ahol nyomasztó mértékű az elnéptelenedés. Az indulás alig kerülne többe, mint az új Puskás-stadion. Amennyiben sikeres lenne az indulás, nagyobb léptékű költségvetési keretet, 2-3 ezer milliárd forint nagyságrendben országos szintre terjeszteném ki a falurehabilitációt. Koordináltan ipari parkokat is létrehoznék egy-egy ilyen mikrorégióban, ahol a régi melléküzemágak mintájára nem mezőgazdasági tevékenységgel foglalkozhatnának a mezőgazdaságból kiszorult emberek. Az ide befektetőknek hosszabb távra társasági adómentességet adnék s persze támogatást is a munkahely teremtéshez. Az államnak a program költségei ugyancsak hosszú távon térülnének meg a termelési tevékenység bővüléséből származó adó- és járulékbevételekből, de ez még mindig jobb, mint a mai semmi és lepusztulás. Egy olyan nemzetnek, mint a magyar, amelynek a lélekszáma folyamatosan csökken, mindenképpen jót tenne egy ilyen szervezett és átgondolt betelepítés. Egyébként az országot járva már vagy 30 polgármesternek vázoltam a programot, nem volt olyan, aki eleve elutasította volna, sőt sokan kifejezetten jó ötletnek tartották a tervet.

- Lehet, hogy ennyien is kevesek ahhoz, hogy a kormányt meggyőzzék?

- Nem tudom, de a Fidesznél is vannak befolyásos személyek, akik elviekben támogatni tudnák az ötletet. De ha a kormánynak ez a javaslat nem tetszik, gondolkodjon el rajta az ellenzék.

- Addig is amíg ez a program testet ölt, mit lehetne tenni a magyar mezőgazdaság szerkezetváltásáért, a nagyobb élőmunkát igénylő ágazatok fejlesztéséért?

- A kormánynak abba kellene hagynia a mezőgazdasági társaságok elleni hadjáratot. Az, hogy még egyáltalán ekkora állatállomány van és még termelünk kereskedelmi méretekben zöldséget, gyümölcsöt Magyarországon, az agrárgazdasági társaságoknak köszönhető. Az olvasókat biztosan meghökkenti az a nem ismert tény, hogy az utóbbi évtizedben nettó importőrök lettünk paradicsomból, vörös- és fokhagymából, káposztafélékből, sárgarépából, gyökérből, uborkából, szárított zöldségekből. De az egyéni gazdaságokban nemcsak az állattenyésztés, de a zöldség- és gyümölcstermesztés is visszaszorulóban van. Alig 20 év alatt a 60 ezer hektáros hazai almaültetvény területe mára az egyharmadára zsugorodott. Ugyancsak jelentős mértékben csökkent az őszi és a kajszibarack ültetvények területe is. Az egyéni gazdák többsége kevés munkaerőt lekötő szántóföldi növények termesztésére koncentrál a vonzó földalapú támogatás miatt. A zöldség-gyümölcs termesztés költségeinek a töredékéből hektáronként 80-100 ezer forintos nyereséget hozhat ki búza, kukorica, vagy napraforgó termelésével. Ehhez jön még a 69 ezer forintos uniós támogatás. Így egy 100 hektáros gazda évi 20-30 napi munkával 15-17 millió forint nettó jövedelmet "takaríthat be" évente. Miért bajlódna üvegházzal, fóliával, öntözőrendszerrel és állattartással?

- Mindezeken a gondokon segíthet-e a miniszterelnök iránymutatása, amit szintén a hétfői beszédében hangoztatott, hogy nemzeti alapon, kizárólag magunk erejéből oldhatjuk meg a problémáinkat?

- Ezt a kijelentést nem lehet komolyan venni. A magyar agráriumot évi 650 milliárd forinttal támogatja az EU ebben a ciklusban. A nemzeti költségvetésből származó támogatás nem éri el a 100 milliárdot sem. Honnét, miből finanszírozná a kormány a mezőgazdaságot? Összességében pedig évente 2500 milliárd forint áramlik a magyar gazdaságba Brüsszelből. Kérdezem én, mit lehet akkor nemzeti alapon, egyedül megoldani? Merész állítás ez a kijelentés, aminek nincs gazdasági alapja. Lehet szeretni, meg nem szeretni Brüsszelt és a nagy nemzetközi vállalkozásokat, lehet kurucoskodni, amennyit csak bír a magyar lélek, de nem árt néha szembe nézni a valósággal is: a nemzetgazdaság növekedése, jövője továbbra is az uniós piactól, a brüsszeli támogatásoktól valamint a nemzetközi tőkétől és befektetésektől függ, amihez képest a honfiúi lelkesedés, az önerőre támaszkodás a legjobb esetben is csak toporgásnak tűnő fejlődést tudna generálni.

- Miben van egyáltalán igaza Orbán Viktornak?

- Abban, hogy egy országnak valóban kellenek mozgósító célok, nagy gazdasági és infrastrukturális projektek, amiben van érzelem, lelkesedés, de tárgyi fejlesztés is. A Belgrád-Budapest vasútvonal például biztosan nem ilyen. Egy óriási felcsúti kisvasút épülne, azzal a kihasználtsággal. Olyan melléfogás lenne, mint az M6-os autópálya Szekszárd - horvát határ közötti szakasza, mely napközben is kísértet-országútnak tűnik, annyira üres. A magyar gazdaság nyugatra szállít, miként onnét is importál. Szerbia jelentősége a magyar exportban jó, ha egy százalék körüli, az import még ennél is kisebb. De se a szlovákok, se a lengyelek nem vennék igénybe ezt a vasútvonalat, mert ők is nyugatra szállítanak. Akkor meg mire is kéne? A másik hasonlóan fölösleges pénzkidobás a Paks 2. Szakértők elmondták miért, nem részletezem. Szívem szerint alternatív energiába kell(ene) befektetni, nap, szél, vízi- és más zöldenergiába például. Paks éppen olyan fölösleges pazarlás, mint a belgrádi vasút vonal. Nekem közgazdásznak szinte felfoghatatlan szürreális tervek ezek. Én azt kérem a miniszterelnök úrtól, hogy bátran csináljon nagy ívű nemzetgazdasági programokat. Az egyik ilyen lehetne a magyar községek rehabilitációs programja, mely életet lehelne sok száz pusztulásra ítélt faluba. Ott lehet bőven és értelmesen, a megtérülés reményében költeni pénzt. Ezzel a programmal pozitív jelzővel írhatná be nevét a magyar történelemkönyvekbe.

Névjegy
Raskó György Karcagon született 1952-ben. A pannonhalmi Bencés Gimnáziumban érettségizett, majd 1976-ban agrárközgazdász diplomát szerzett. Pályája elején kutatóként dolgozott, közben 1980-ban doktorált. Előbb Algériában, aztán Mexikóban, majd 1987-től 1989 végéig Brazíliában dolgozott. Angol, francia, német, spanyol és portugál nyelven beszél. Az Antall-kormány idején került a Földművelésügyi Minisztériumba, ahol 1991 és 1994 között közigazgatási államtitkár volt. Jelenleg több hazai mezőgazdasági vállalkozásban érdekelt.



Bihari Tamás

Lájkoljon minket a Facebook-on is!