Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Csoda, kételyekkel

Népszava|2017. márc 11. 07:40
[A+ A-]

A Téli rege előadásában elszabadulnak az indulatok (László Zsolt, Pál András) FOTÓ: DIÓ

Elképesztően ki tud borulni és másokat is iszonyúan képes kiborítani Leontes, Szicília királya, Pál András megrázó alakításában, a Téli rege előadásában, a Radnóti Színházban. Öngyötrése zsarnoksággal párosul. Totálisan elveszti kontrollját. A feleségét halálba kergeti, a gyereküket kiteteti egy másik országban, kosárban a szabad ég alá, hogy ott vesszen el, vagy esetleg találjanak rá, a legjobb barátját pedig meg akarja gyilkoltatni. Az indokolatlan féltékenység mardossa, mint Othellót, csak az ő esetében az álnok Jágó hatalomvágyból megteremtette a féltékenység látszatát, most meg olyan nagyon ez sincs meg. Szokták is Shakespeare szemére hányni, hogy ebben az esetben nem adta meg kellőképpen a féltékenység okát, és ez tán igaz is, de Pál eljátszik egy olyan abszolút labilis személyiséget, akinek erre nincs is nagyon szüksége. Ő magában sem bízik, még akkor is úgy érzi, hogy kicsúszott a lába alól a talaj, ha erre az ég egy adta világon semmi oka. Ott van oknak ő maga, aki nem akarja elhinni, hogy süt a nap, felhőtlen az ég, jól mennek a dolgok, szereti a felesége.

Valló Péter rendezőként kicsit szürreálisba viszi át azt a jelenetet, amikor a feleség, Hermione, akit Martinovics Dorina játszik és Polixenes, Bohémia (Csehország) királya, Rusznák András megszemélyesítésében, egy estélyen meghitten beszélgetnek, Szabó T. Anna költői, de gyakran kemény fordítását használva. Ennek már-már látomás jellege van, mintha a megbomolni készülő agy kivetülése lenne, de azért csak látszik, hogy összebújnak, alig-alig létezik számukra a külvilág. Tulajdonképpen barátságon kívül lehet is valami köztük, meg nem is. De Leontes mindenképpen megtébolyodott, igencsak veszélyes fenevaddá vált. Kínozza magát, kínozza környezetét. Pál eljátssza, hogy a pokol legmélyére száll, és a poklot megteremti a saját közegében is. Képtelen átlátni már, mit mond, mit cselekszik. Szeme kialvatlanságtól és gyűlölettől ég. Gesztusai idegesen kapkodóvá válnak, hangja hol magába fordulóan, motyogóan halk, de még inkább fenyegetően kiabáló, amit mondanak neki elengedi a füle mellett, vagy éppen vészesen támadóvá válik. Megmérgez mindent maga körül. Camillo, szicíliai nemes úr pedig, László Zsolt alakításában, akit őrjöngése közepette megbíz Polixenes megölésével, nem hajtja végre a parancsot, hanem Bohémiába menekül száműzetésbe, tizenhat évre. Az otthon maradottak meg tűrnek és tűrnek a siralomházzá vált országban.

Shakespeare mindig ellenpontozza a tragédiát, a Macbethben például a legbrutálisabb gyilkosság előtt jelenik meg egy komikus figura, a kapus, és megnevetteti a nézőket, hogy aztán következzen a lidérces borzalom. A nagy mester szereti hidegből melegbe rántani a publikumot, kedveli a jókora érzelmi amplitúdót, mert mindennél jobban tart attól, hogy monotonná válik a darab, ezért a sok drasztikus esemény után már Bohémiába ugrik a cselekmény, ahol egy derék öreg, tenyeres-talpasan bumfordi pásztorember megtalálja - a Gazsó György alakította - Antigonus nemes úr által kosárban kitett csecsemőt. Szép ahogy aggódva, bűntudattal beszél hozzá, ahogy gondoskodva betakargatja, de lúdbőröztető, ahogy végrehajtja egy másik országban is Leontes elaljasult kívánságát, mert hát a parancs, az parancs. Ezután tűnik fel a pásztor, aki igencsak mulatságos figura Schneider Zoltán megformálásában. Bohózati helyzet, ahogy csaknem megbotlik a bölcsőben, ahogy először riadtan, majd egyre nagyobb kíváncsisággal és csodálkozással nézi a bebugyolált csecsemőt, hogy a mellé tett aranyról már ne is beszéljünk. Értetlenkedik, szerencsétlenkedik, kétbalkezesen tüsténkedik, és közben érződik rajta, hogy nagy a szíve, nem fogja útszélén hagyni a pólyásbabát.

Rendszeresen, ahogy már a produkció elején is, és aztán újra és újra, megjelenik az Idő. Eredetileg a színműben egy nagymonológja van, de ezúttal más Shakespeare darabokból is összeszedetten, notóriusan jön, újra és újra mondja bölcselmekkel teli, filozofikus szövegeit. Benedek Mari jelmeztervező esőkabátba bújtatta, ezzel jelezve, hogy neki is zordon korszakokat kell kiállnia. Jelképes, hogy Bálint András játssza, aki több mint harminc évig igazgatta a Radnótit, így ezen a helyen ő maga a megtestesült Idő, aki sokat tapasztalt, és ebből temérdek bölcsesség összesűrűsödött benne. Hozzánk fordulva, nekünk mondva, higgadtan, logikusan, olykor ironikusan mondja és mondja a magáét, elregél egy tanulságos mesét, remélve, hogy okulunk belőle.

Valló kör alakú, porondszerű játékteret tervezett, melynek peremén körbe lehet járni, érzékeltetve az idő múlását. Gyakran hullik a hó, egyébként is hidegen fehér minden, jelezve a lelkekben is honoló ridegséget.

A nagy kérdés, hogy megszűnhet-e ez az állapot, ki lehet-e ebből jönni, a végzetesnek tűnő romlás és a bűnök halmaza valamennyire visszafordítható folyamat-e? A mesében igen, nem véletlenül Téli rege a dráma címe, ott lehetségesek csodák. Fenséges, ahogy tizenhat év elteltével szobrot emelnek a mártírhalált halt királynőnek, és ő az örökösen vezeklő király szeme láttára, élve, bár tizenhat évvel öregebben, kilép a szoborból. Látszik, ahogy Martinovics Dorina kezdetben üde, mosolygós arcvonásai megkeményedtek, de ott áll mégis meghatódva, és a két ember végtelenül hosszan bámulja egymást, mire összeölelkeznek. De semmissé tenni azt, ami történt, nyilvánvalóan már soha nem lehet. Ott áll viszont a lányuk is (Sodró Eliza), a megölni akart Bohémia királyának fiával (Olasz Renátó) eljegyezve, az ő útjukból már látszólag elhárultak az akadályok. Feloldhatatlan dilemma, hogy a szülők bűnei nem terhelik-e meg, nem nyomják-e agyon a fiatalokat, az idő nekik dolgozik-e?

Vidnyánszky Attila emlékezetes Téli rege rendezésében, még a régi Nemzetiben, a Hevesi Sándor téren, egy hatalmas statisztériát használó, temérdek látvánnyal, mozgással, tánccal teli produkció végén azt sejtette, hogy bár némi önáltatással, lelki egészségünk érdekében jó bíznunk a csodákban, de azért valószínűleg ember embernek farkasa marad. Valló egy sokkal szikárabb, racionálisabb produkcióban lényegében ugyanezt mondja. Megjeleníti a csodát, de azért jelzi, hogy olyan nagyon ne higgyünk benne.

Bóta Gábor

Lájkoljon minket a Facebook-on is!