Előző
Következő
új cikk

Szép szó

A férfiak és a pénz

Népszava|2017. márc 11. 07:20
[A+ A-]

FOTÓ: FORTEPAN/KONOK TAMÁS

Most, hogy a társadalmi nemek (gender) tudományát oktatni kezdik anyaegyetememen, az ELTE-n, egy szerény, látszatra jelentéktelen családi tapasztalattal szeretnék hozzájárulni a körülötte zajló, KDNP-indíttatású vitához. Előre bocsátom, mindannak, amit elmondandó vagyok, semmi köze a kereszténységhez. Se pró, se kontra.

Gilbert O’Sullivan-nek van egy csodaszép dala (We will), amelyben elhangzik, nincs értelme egy történetet úgy elmesélni hogy az eszmei mondanivalóval kezdjük. Én mégis megteszem. Az a bizonyos mondanivaló pedig abban áll, hogy "a férfiak nem értenek a pénzhez". Csak a nők: asszonyok, feleségek.

Amikor én – a Rákosi-korban még – felnőttem, nem volt a környezetemben olyan család, amely bőviben lett volna pénznek. (Vagy az érettségi bizonyítványnak.) Íratlan törvény volt, hogy a férjek „hazaadták” a fizetésüket. Ez a szó rögzült az emlékezetemben. A „hazaadás” minálunk azt jelentette, hogy a nagyapám a nyugdíját (filléreket) és a kiegészítő keresetét odaadta a nagyanyámnak, a keresztapám a keresztanyámnak, anyám, a húga a nagymamának – egy család voltunk. Ha jól emlékszem, minden pénz a Rákosiék idejében jórészt még mindig háztartásbeli keresztanyámnál kötött ki, ő osztotta be az élelemre és rezsire valót, más kiadások nem lévén. Se szórakozóhely, se étterem, se színház, legfeljebb mozi olykor. A nőkben erősen élt az az általában otthonról hozott nézet, hogy a férfiak, ha nem néznek a körmükre, vagy elisszák, ”elnőzik” vagy más, „szükségtelen”, vagy megvetendő dolgokra költik a fizetésüket. A nagypapánál egy fillért nem hagytak. Ő a templomba menet és onnan jövet kötelezően elfogyasztott fröccseire a lányaitól (anyám, keresztanyám) koldult. Keresztapám megkapta a villamosbérletre, a cigarettára és a Szabad Nép-előfizetésre valót. Anyám bátyja – ez egy másik család – forintokat csak. Az ócska bort is a neje (nagynéném) vette neki „háztól”, sok nem kellett. Özvegy anyám járt a legjobban, mert neki azért rólam is gondoskodnia kellett, de így is jórészt „hazaadta”, amit keresett. Neki történetesen szórakozásra nem kellett költenie, mert mindig volt barátja, aki koncertre, vacsorázni vitte. (A barátokkal meg vetetett nekem tortát, süteményt, más finomságot. Késő éjjel soha nem jött üres kézzel haza. És mindig hazajött.)

Másutt – egynémely szomszédunknál például - borítékolás folyt, minálunk nem. Annak idején ez népszerű „sportfoglalkozás” volt hónap elején, fizetésnap után. Emlékszem, hogy láttam a sorakozó fehér levélborítékokat, amelyeket az asszonyok tömtek ki, és mindegyiken valamilyen felirat állt: „tej, kenyér, hús” vagy „villanyszámla” vagy „gázszámla” vagy „lakbér”, olykor „játék a gyereknek”.

Csak jóval később jöttem rá, hogy a férfiak, már aki tehette, hogyan trükköznek. Elhallgatták a jutalmakat, nyereségrészesedést, zsebre tették a pluszpénzt. Keresztapám alighanem ebből „maradozott ki”, úgy háromhavonta egyszer. Megesett, hogy rúzsfolttal a zakóján tért haza hajnalban. A „dugiból” a nagybátyám csak szerszámokat és a magnóépítéshez szükséges alkatrészeket vett. (Időnként – jól emlékszem – nagyon evett volna egy kis sajtot, de a neje azt a világ minden kincséért se vett volna. Az a „szükségtelen kiadás” rovatba íródott, mert volt falusi tej, aludttej, szalonna és kolbász elég.)

Ugyancsak jóval később, amikor már nagykamasz voltam, rájöttem, hogy az a fajta „hazaadás”, ami minálunk volt honos, értelmiségi családokban nem dívott vagy sokkal kevésbé. Ott inkább a férfiak uralkodtak, nem az asszonyok. Nem „hazaadtak”, hanem oda adták a jövedelmükből azt, amit a háztartáshoz, gyerekneveléshez elégségesnek gondoltak. A feleségem családjában ez állandó gond forrása volt, ugyanis a papa, akiről már többször megemlékeztem, kevesebbet gondolt elégségesnek, elegendőnek, mint amennyire valójában szükség volt.

Ezekben a családokban a könyvtár szaporítása elsőbbséget élvezett, minálunk egyáltalán nem volt se könyvszekrény, se könyv – noha olcsón adták – aki akart, elment a közeli Szabó Ervin könyvtárba és kölcsönzött. Mi is ezt csináltuk.

Summa summarum: bármennyire fáj is, azt kell mondanom, hogy „a férfiak nem értenek a pénzhez” mondás eredete és valósága nem annyira a genderből, mint amennyire a társadalmi-anyagi háttérből táplálkozott. De így is „túlsúlyosnak” számított Magyarország nagyobbik felén, lévén a dolgozó nép java szegény. Háború előtt is, után is. Föltétlenül a kisebbség volt az, amelyik megengedhette magának, hogy fizetésnapon ne számoljon, akár borítékozzon. Nagyobb családokban az a nő volt az „úr”, aki a legjobban tudott kalkulálni.

Kifutni huszadika tájékán a pénzből – ez maga volt a rettenet. Minálunk soha nem fordult elő. Életvidám szomszédainknál – egy háromgyerekes, elvált fiatalasszony és a szeretője – ebben az érzésben nem osztoztak. A dohányzó, piás szőke asszony volt az, aki huszonvalahanyadikán rendre megjelent nálunk és kért kölcsön egy százast. Undorral bár, de kapott. (Meg is adta.) Milyen nő az, kérdezgették egymástól a felmenőim – nagyanyám, keresztanyám –, aki képtelen beosztani a pénzt? Eszükbe nem jutott, hogy a százast (amelyet más szomszédoknál is bekasszíroztak) egy háziasszony másra is költheti mint élelemre, rezsire. És az sem merült fel bennük, hogy a férj ugyanannyit piált és cigarettázott mint az élettársa, a bűnt a nőben keresték. Automatikusan.

A gender-problémának ebben a nagyon is köznapi metszetében nem szerepeltek olyan dolgok, mint a nemek egyenlősége etc. A szegénység szülte szerepek eleve ki voltak osztva. Beosztó asszonyok, gyanús férfiak, akiket pénz dolgában kordában kell tartani.

Aczél Endre

Lájkoljon minket a Facebook-on is!