Előző
Következő
új cikk

Kultúra

Rózsa Gyula: Országlilizmus

nepszava.hu|2017. márc 16. 15:26
[A+ A-]

Ország Lili: Vonat előtt (Alagút), 1957. Papír, kollázs, 14,5x22,5 cm. Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria

Ország Lili kollázsai kemények. Talán a grafikai szikárság is teszi, az, hogy a legtárgyszerűbb tizenkilencedik századi acélmetszetek, esetleg rézkarcok alkatrészeiből szerelődtek össze, megrögzött valóságábrázolásból szabadul ki az abszurditás. Egy villanymozdony szegecseit, egy szalonkocsi párnázott tapétáját, íves szemöldökpárkányt és kváderkővel falazott falifülkét társítanak (dehogy: csak párosítanak) gázlómadárral (Vonat előtt), keretes paravánnal (Emlékkép), harisnyás női és páncélos férfilábbal (Befalazva). Hogy nem hasonlít ez a rezzenéstelen szikárság sem elődeinek, sem kortársainak műágbeli produkciójához, azt legkésőbb kilencvenötben, kollázsainak Kassák Múzeum-beli kiállításán fel kellett fedeznünk.

Valamiképpen nem azonosul szürrealizmusa más szürrealizmusokkal. Rényi András alapos és meggyőző katalógus-tanulmányban opponálja a festő általa is idézőjelbe tett „ortodox szürrealizmusát” és elég a kiállított analógiákat megnézni, az igazi ortodoxokat felidézni, hogy ez a falra írt, inkább iskolás, mint akadémikus korszakjelölés kétségessé váljék.

Nézzük a műveket. A pályakezdő Ország Lili a szocialista realizmus tombolása, majd szívós megszűnni nem akarása idején festette azokat az első, rettegő és fenyegető, vagy egyszerűen csak kihűlt képeket, amelyek oly távol álltak a kényszerített optimizmus hazugságaitól, és amelyek mind önmagát, korát, világszemléletét jelenítették meg. Ha volt akkoriban „tartalom és forma egysége”, az ő műveiben volt. A Fátyolos nő tünékenyen fehér formája, meg a háttérfal durva vakolathullásának formája, amely az abszurdan finom fehér kalappal és napernyővel nosztalgia, űr és lehetetlenség lényegét közelíti 1955-ben; a két kislányos Önarckép mikrorealista téglafal-formája, amely gonosz léptékváltásával Raymond Queneau pokoli gyerekhumorát juttatja eszünkbe.

Ország Lili: Önarckép (Kislány fal előtt), 1955. Olaj, vászon, 35 x 56 cm. Győr Megyei Jogú Város Önkormányzata, Vasilescu-gyűjtemény

Ország Lili: Önarckép (Kislány fal előtt), 1955. Olaj, vászon, 35 x 56 cm. Győr Megyei Jogú Város Önkormányzata, Vasilescu-gyűjtemény

Ez utóbbiról csak mi tehetünk; nincs kapcsolata a művel. Valamiképpen egyedi és tragikusan egyéni világ, világról szóló közlés különíti el Ország Lili festészetét a hozzá hasonlítható pályatársakétól is. A csaknem kamaszként átélt magyar zsidósors, a háborúval véget nem érő fenyegetettség-érzés, a kilátástalanul mellőzött és hallgatni kényszerült művészállapot mind kifejezésre jut a Koszorús, a Fekete és a Fehér temetők oldottabb tűnődéseiben, a Nagy magtár nyomasztó eseménytelenségében, a deklasszált Cipők régimódiságában és öntudatos pedantériájában.

És ez a tartalmi, fundamentális különbség különíti el, ha tetszik, zárja ki Ország szürrealitását az ortodoxiából. Delvaux ide kölcsönzött képe telitalálat. Felidézi a klasszikus szürrealizmusnak és szürrealistáknak azokat a tulajdonságait, amelyek magyar eszmetársaikra is jellemzőek, és amelyek Vajda, de különösen Bálint kollázsaiban előbb megmutatkoztak. Ország képeiből hiányzik az a felszabadult értelmetlenség, öncélú tudatrombolás, elragadó blaszfémia és féktelen irónia, amelynek céljából a mozgalom létrejött. És amely – kivált az irónia – oly gyakran ad alkalmat, kedélyre, cinkosság-érzésre és megbocsátásra.

Ország festészete nem alkuszik. Nemcsak Piero della Francesca–madonnához enged be túlméretezett patkányt (Szorongás, 1955), nemcsak sorba állított asszonyfigurákat mutat be sorozatlövések nyomaival (Memento), a finomabb, szűrtebb, szűrrealitása is hajlíthatatlan. A Nő fátyollal (Nő fal előtt) csaknem realista figurája is kilátástalanul lépdel egy falrendszerben, a Piros, a Kék és a Fekete ruhás szent is, valamennyi egyenként inkább a mártírium, semmint a megdicsőülés állapotát sejteti, és hasonló mélységek nyílnak meg, vagy inkább rejtőznek el a következő korszakok más tárgyköreiben is.

A példásan tagolt kiállítás periódusról periódusra mutatja be, miként őrződött-változott meg Ország piktúrája a témakör változásával. Miként szélesedett a két Panaszfal kompozíció fájdalmas sziluett sora egy év múltán a Rekviem hét táblán, elpusztult városok és emberek emlékére ciklus bonyolult forma- és jelképrendszerévé, hogy miként követi a hatvannégy-hatvanötös Nekropolis barna és fekete, sötét rendszerét a Heliopolis költői halványszürkéje, amely finomságában már-már színesnek látszik. Ország festészete ekkortájt – ez is szürrealista technika – figuratívból alig-figuratívvá, ha tetszik félabsztrakttá válik. Az írás-képeken nehéz eldönteni, melyik a valóságos héber betű, és melyik dísz, dekoráció, transzformálás, a Románkori Krisztus szerkezetébe utolsó ítélet figura, a Pompei ihlette táblába hamarosan freskó-alakok kerülnek.

Ezzel természetesen tágul a nem kevésbé drámai világ. Ha korábban, a kezdeti írásképekben a zsidó tragédia sűrűsödött, egyszersmind mélyült egyetemes emberivé, lassan a héber és keresztény motívumok, a felekezet nélküli dráma és a nonfiguratív katarzis tágul világméretűvé. Közben a motívum- és eszközkészlet gazdagodik, a festői teljesítmény mind mesteribbé válik. Ami az utóbbit illeti: meglehet, a néző elsőre csak szoborsziluetteket, félig rejtett rózsaablakokat, és persze falakat fedez fel a városképeken, meg az írásos táblákon, de közben/utána feltétlenül hat rá az a mesteri festőtechnika, amellyel a betűk szalagokká, a papiruszok gördülő tömegekké, a lazúros foltok súlyos boltívvé válnak.

Ország Lili: Labirintus. Ikarosz, 1974–1975. Olaj, farost, 100 x 100 cm. Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

Ország Lili: Labirintus. Ikarosz, 1974–1975. Olaj, farost, 100 x 100 cm. Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

És ezzel eljutottunk a nyomtatott áramkörig. Az eszközig, amely nyomóformaként működik az olajképeken (ez is ellentmondás), és olyan változatlanul szürreális élményt produkál halkan, mint egy-egy nyomtatott áramkörrel megfestett, ámde egyiptomi ülő fáraószobrokat idéző motívum a főmű Labirintusban.

Amely végső komplexum legalább ekkora ellentmondást hord önmagban. A labirintus antikban, középkorban egyaránt geometrikus elemekből épül, mintha racionális volna, és Krétában, középkori ábrázolásban egyaránt talányos, megfejthetetlen. Már hagyományozott alapformájában is szürreális, és Ország Lili ezt az örökséget teljesítette ki a maga figuratívnak nonfiguratív, monokrómnak színes, írásosnak kötetlen, ösztönösnek kultúrák hagyatékával telt piktúrával.
Akárhogy is: szürrealitással, amelyet egyénisége és világképe egyszerivé, szuverénné és mesterivé alkotott. Mint, mondjuk, Egryé az expresszionizmust, Derkovitsé a konstruktivizmust és az expresszionizmust.

Forrás: https://www.gyularozsa.com/

Rózsa Gyula

Lájkoljon minket a Facebook-on is!