Előző
Következő
új cikk

Vélemény

Oly sok évünk elszelelt

Népszava|2017. márc 20. 06:10
[A+ A-]

Van ez a közel két évszázados nyelvi játék – Churchill tette igazán népszerűvé -, miszerint valami a vég kezdete, avagy a kezdet vége? Jóllehet ez mindig a résztvevők valóságismeretéről és az őszinteségre való hajlamáról szólt, nekem mint öt éve főállású szakszervezeti vezetőnek, újra döntenem kellett. Nos, szerintem ez itt ma a kezdet vége.

Igen, határozottan úgy vélem, hogy a pártállami negyven év kómája után az egyébként már több mint negyedszázada újra dübörgő magyar kapitalizmusban kissé elhúzódott a szakszervezeti mozgalom megújulása. Most úgy látom, talán eljutottunk oda, hogy e megújulásnak legalább a kezdete véget érjen. Mondhatnám, ez nem ment magától. Szaporodó, és egyre sürgetőbb kényszerek alakítják, szinte kirobbantják e kezdet végét, immár kikerülhetetlenül.

A SZEF-akadémia legutóbbi ülésén a magyar szakszervezeti mozgalom helyzetét vizsgáltuk meg. Az előkészítés során, az egyik előadónkkal folytatott konzultáció során bukkant elő egy egyszerűnek látszó kérdés. Megtaníthatók-e az állampolgárok arra, hogy a jogállam, a piacgazdaság és a társadalmi demokrácia előnyei erős szakszervezetek nélkül már középtávon elvesznek a nemzet egésze számára? Nekem megtetszett ez a felvetés, de csak azzal a megszorítással, hogy valóban valamennyi állampolgárt meg kell(ene) tanítanunk erre. Igen, már az élet elején, a közoktatási szakaszban. Mert csak így bízhatnánk abban, hogy ezt a felismerést munkavállalóként sem felejtik el. Sürgős feladat. mert új tűnik, e vonatkozásban 28 év már pocsékba ment. S ha erre a középtáv elég, akkor mi már kétszer is elvesztettük az összes előnyt. Bye-bye Ausztria, majd bye-bye Szlovákia!

Szintén az egyeztetés során merült fel számtalan további kérdés; miért nem evidencia a magyar szakszervezeti életben, hogy a tagdíj minimum a havi fizetés 1 százaléka kell legyen? Miért nem értik meg sokan; csak a tagdíj által gazdasági függetlenségig finanszírozott szakszervezetek képesek fellépni ténylegesen az érdekvédő célokkal?

A minap a Kisalföld című napilap idézte fel, miért is hívnak Európában bizonyos szakszervezeti alakzatokat sárga szakszervezeteknek. Állítólag egy bányászsztrájk sztrájktörőinek ablakait betörték a felháborodott sztrájkolók, s másnap egységesen sárga papír virított a szolidaritást felmondók házain, leleplezve ezzel a háttérben álló államhatalmat is. Ma a színek ennyire nincsenek a segítségünkre. De számos szakszervezet nagyokat mond, miközben látványosan gyenge, ám ágazati vagy országos összefogásra sosem képes, hiszen mindig van valami elvi ok elhárítani azt. A bérek meg akkorák, amekkorák.

Egy másik szakértő a szükséges adatok megbízhatatlanságára, vagy hozzáférhetetlenségére panaszkodott, hiszen sokakat az állam a kategóriák átminősítése miatt nem tekint már munkanélkülinek. Úgy csökkent a segélyezettként nyilvántartott gyermekek száma, hogy közben a ténylegesen elesetteké drámaian megnőtt. Szóval a valóság egyre kiismerhetetlenebb; ezért aztán egyre jobban hiányzik egy olyan szakszervezeti kiadású évkönyv, amely nemzetközi standardok alapján évente jelentés adna a magyar munkavállalók helyzetéről és állapotairól. Ha már volna ilyen kiadványunk, talán többen tudnák; 2010 óta aggasztóan felgyorsult a szakszervezetek szervezettségének romlása. Már 10 százalék alatt vagyunk.

Ha tudományos igényű megállapítást kellene tennünk, sajnos elháríthatatlan a felismerés: a magyar szakszervezeti élet szinte átfogó és teljes kultúravesztéssel néz szembe. Ezt a távol maradó fiatalabb korosztályok hiánya a korszerű kommunikációs technikák és a dinamikus, kockázatvállalóbb mentalitás hiányával súlyosbítja.

Ha megvizsgáljuk a valamikor – és ma is - sikeres európai piacgazdaságok létrejöttének történetét, eltagadhatatlan a felismerés: a megszervezett és tényleges erőt egyesítő dolgozói tömegek kikerülhetetlen nyomást gyakoroltak a politikai elit kormányzó és ellenzéki pártjaira is, ezért aztán alkotmányos és jogállami garanciákat teremtettek érdekeik védelmére. Garanciákat nyertek a sztrájkra – miközben szorgosan gyűjtögették a sztrájkalapokat, kialakították az ágazati kollektív szerződések rendszerét, majd az ágazati párbeszéd bizottságok rendszerét is, ezekre pedig felépítették az országos érdekegyeztetések háromoldalú (munkáltató - munkavállaló –állam) fórumait. Nélkülük nem létezett állami költségvetés, adópolitika és bérmegállapodás.

Nos, mindezek a keretek nekünk a rendszerváltás első másfél évtizedében egy jogállami modell részeként, de a tömegek tudása, igénye, és követelő fellépése nélkül születtek meg. És leginkább a papírmasé intézmények szintjén, jogállaminak tűnő homlokzatokkal, ám működő gyakorlatok és milliók által ismert és használt eljárások nélkül születtek meg. A mímelt jogállamot nem ismerte és nem használta a nép. Nem küzdött meg érte; nem is becsülte semmire. Nem védte meg!

Ezzel magyarázható, hogy mindezt szinte észrevétlenül, mindenféle komoly ellenállások nélkül el is veszítettük az új Alaptörvény elfogadása, a Munka Törvénykönyve és a sztrájktörvény átírása és az adó-, a nyugdíj- és a szociális rendszer átalakítása, az oktatási és az egészségügyi rendszer (újra)centralizálása során. Az elmúlt majd nyolc évben az önkormányzatok önállósága került veszélybe, a köz- és szakigazgatást politikai kormányzássá átalakító kormányhivatali rendszer végül azokat a helyi lakosokat hozza nehéz helyzetbe, akik munkavállalóként a jogaikat, s nem egyszer már az állásukat is elveszítették. Vagy dolgozói szegények lettek, akik nyolc óra munkával sem érik el a létminimumhoz szükséges jövedelmet. Közben az egészségügyi, oktatási és szociális rendszer egyre meredekebb teljesítménylejtőn csúszik lefelé.

Kormányaink ugyanis abban semmi különbséget nem mutattak évtizedeken át, hogy a magyar nép munkaerejének értékét, a béreinket művileg alacsonyan tartsák. Ebből aztán csak az jöhetett ki, amit ez a furcsa 2017-es tavasz végre meghozott.

A szocialista-liberális kormányzatok a parlamenti patkóba ültették a szakszervezeti vezetőket, s a meglévő jogok tompa használatát tették nekik normává. A Fidesz-KDNP kormányok nem vállalták ezt a macerát; nagyrészt elvették ezeket a jogokat, és szétverték a maradék tripartit fórumrendszert. Majd a költségvetésből fedezett közszféra fizetéseinek befagyasztásával hosszú évekre garantálták a versenyszféra béreinek alacsonyan tartását is. Az eredmény olyan nemzeti bérhelyzet lett, amely miatt félmilliónál több honfitársunk a gazdasági emigrációt választotta. Ez a bérínség milliókat szorított a létminimumra és – más okokkal együtt – mára önerejéből fejlődésre képtelenné tette a magyar gazdaságot. Az országban nincs kellő számú szakképzett munkaerő sem a versenyszférában, sem a közszolgáltatások területén. Mindez a nemzet (a lakosság) újratermelését sem biztosítja.

Eljött a pillanat, amikor a régi módon már nem lehet uralkodni a nemzeten, ezért tehát tisztán hatalomtechnikai okok miatt a minimálbér és a bérminimum markánsnak tűnő emelésével a kormányzat - jól látható kapkodással –2016 decemberében látszólag eldobta a gyeplőt.

Hogy ez az előző kilenc év alatt a reálbérük több mint egyharmadát elvesztő foglalkoztatási csoportok számára csak a legalsó sávban jelent enyhülést, s az elvesztett érték felét sem pótolja vissza, most hagyján; de az így alulról összeroppantott bértáblák szétverik a munkahelyi közösségeket is. Ahol az érettségizett pályakezdő és a diplomával három évtizede szolgáló fizetése azonossá válik, ott tartósan nem lehet fenntartani sem a munkahelyi hatékonyságot, sem a fegyelmet, sem a szolidaritást.

A kipergetett pénz piaci élénkülést fog hozni, de beruházások nélkül nincs és nem is lesz tartós fejlődés, aminek hiányát hatalomtechnikailag egy-két évig pótolhatja majd az infláció, ami persze újfent a szegények adójaként játszik majd szerepet. A megjavult hangulat azért 2018 tavaszáig kitarthat…

A magyar szakszervezeti életnek vissza kell találnia mozgalmi munkaformáihoz. A részben mesterségesen kialakított szervezeti széttagoltságot az ágazati logika mentén egységessé tett szakmai-ágazati szervezeteknek kell felváltaniuk. Az érdekvédelem fokozottabban kell támaszkodjon az európai egyezségokmányokra, az ILO normákra, és számon kell kérnie az érdekegyeztetés számos intézményét az államon. Kellenek az ágazati párbeszéd bizottságok, mert kellenek az ágazati kollektív szerződések is. Kell, de kiszámíthatóan és érdemi előterjesztésekkel, adatokkal és érdemi párbeszéddel az Országos Közszolgálati Érdekegyeztető Tanács és a Közszolgálati Érdekegyeztető Fórum, és újra kell valami, ami az Országos Érdekegyeztető Tanács volt.

Ám mindebből – nézetem szerint - semmi sem lesz, ha nem történik szinte kommunikációs robbanás a szakszervezetek belső életében, még ha ez a vezetők fokozottabb ellenőrzését hozza is a tagság felől. Érdemi internetes információk, élő honlapok, nyilvános belső párbeszéd és vita a külső a társadalommal, appok a tagok telefonjain, gyors távszavazások, nyilvános gazdálkodás és mindebből adódóan tehát fokozott tagsági kontroll. Ez szükséges.

Ám még ez is kevés lehet, ha a magyar szakszervezeti mozgalom nem építi újjá szak- és gazdaságpolitikai, valamint módszertani tudáshátterét, intézményeit, s nem igyekszik e téren lemaradásait európai, amerikai minták alapján behozni.

A magyar szakszervezetek – a pártrendszer elfajulása és a politikai pártok bizalmi katasztrófája, a jogállam megroppanása miatt - ma nemzetpolitikai felelősséget jelentő kihívással néznek szembe. Átmeneti, többlépcsős megoldásokkal stabilizálniuk kell a munkabékét és a szolgálati teljesítményeket a legalapvetőbb közszolgálati ágazatokban, illetve a versenypiacon. A társadalmi és gazdasági válsággal láthatóan eredménytelenül küzdő politikai elit teljesítményhiányát pótolva a szakszervezeteknek nyíltan be kell lépniük a köz- és szakpolitikák színterére, és közhatalmi aspirációk és megfontolások nélkül programot, értékkínálatot, utat kell mutatniuk a dolgozó milliók számára. Arra, hogy milyen Magyarország szolgálja az érdekeinket, milyen hazát akarunk, szakszervezeti választ is lehet adni. Nekünk ez a dolgunk. Próbáljuk meg!

Boros Péterné MKKSZ-elnök