Előző
Következő
új cikk

Vélemény

Hazafias nagylelkűség

Népszava|2017. márc 21. 06:01
[A+ A-]

Nemzeti ünnepünk előtt a ”budai polgár” arról az örömhírről értesülhetett az ingyenes kerületi lapból, hogy március 15-ére a házak új nemzeti lobogót igényelhetnek az önkormányzattól. Kisebb és nagyobb méretben ajánl fel lobogókat az önkormányzat, a ház, illetve a telek nagyságától függ, hány centis rúddal jár a zászló. Ez így ésszerű és igazságos. Örvendetes, hogy politikusaink annyira szívükön viselik a nemzeti ünnepet, hogy figyelmük minden apró részletre kiterjed, s még azt is tudják, hogy hitvány pénzkérdésen nem múlhat nemzeti büszkeségünk méltó reprezentációja. (A zászló ötvenöt centis rúddal nyilván drágább, mint negyvenöt centissel.) És nem is leplezik a politikai tolvajnyelv fátylával tiszta szándékukat, hanem egyszerűen kimondják: szebben mutat a város, ha a házak ormán vadonatúj selyemzászlók lobognak a márciusi szélben, mintha piszkos, kifakult rongyok lengedeznek. Föl is voltak lobogózva szépen a patinás budai házak, és maguk a budai polgárok is kitettek magukért. Volt, aki hátul, a kabátja kapucnijára is tűzött kokárdát, s még március 18-án is viselte, mások a babakocsiban fekvő csecsemő cumisüvegére is festettek egy-egy apró piros-fehér-zöld zászlót, s akkor még nem említettem azokat az öntudatos fiatalokat, akik egyenesen orcájukat ékesítették a nemzeti lobogó színeivel, úgy mentek a CBA-ba sörért. Színesen, büszkén kavargott a nép Budán, barnállott, aranylott az ugyancsak nemzeti zászlókkal díszített Turul madár bele a szürke, felhős, de a viharosan is ragyogó kék égbe.

Szép volt, de elmúlt az ünnep. Kezembe került viszont az ingyenes lap újabb példánya, hiszen minden postaládába bedobják, s abban egy érdekes oldalra leltem. A zászlókat ajándékba kapó „budai polgárok” köszönő leveleiből szemezget a szerkesztő. E sorok láttán nem akármilyen időutazásra indultam. Rögtön érzékeltem, hogy a levélírók hálája az önkormányzat iránt mélységesen mély, miként a múltnak kútja. Mindenki őszinte elismeréssel adózik a figyelmes és elkötelezett kerületi vezetőnek, dől a levelekből a túlhajtott lelkesedés, ordít róluk az elkötelezettség a fennálló politikai hatalom iránt. De a krém, vagy még inkább a krémen a hab mégiscsak az a levél, melynek szerzője ekként köszön el önkormányzati vezetőjétől: ”Hazafias nagylelkűségüket megköszönve, tisztelettel…”

Kár, hogy a levélre adott választ nem olvashatom. De el tudom képzelni, feltéve, hogy az önkormányzati „kegyelmes úrnak” van stílusérzéke. Mert akkor valahogyan így hangozhat: Derék magyar ember vagy, Pista, tartson is meg a jó Isten ilyennek. Ne feledd, jövőre újra módodban áll ránk szavazni.

Hát itt tartunk most. Egyetlen ajándék zászló is csodát művel. Megeleveníti legszebb magyar hagyományainkat Horthy Miklóstól Orbán Viktorig, vagy tán még messzebbre is visszanyúlhatunk történelmünkben. Egészen a feudális földesúrig, aki legföljebb megbökte a kalapja karimáját, vagy még azt se, ha valamelyik alattvalója buzgó, alázatos hálálkodását fogadta. Csak idő kérdése, és a hálás budai polgár újra földig hajol az elöljáróságok előtt, s visszatér a csendőrpertu. Lesz még nemzeti ünnep a választások előtt, s lefogadom, hogy arra is készül majd valamilyen ajándékkal az önkormányzat. De legyünk igazságosak. Ezt a kedves ajándékozási szokását a hatalom nemcsak az ünnepeken gyakorolja, hanem ünneppé varázsolja szinte minden szürke hétköznapunkat. Végtére is már az élet oly sok területén vették át a parancsnokságot, úgy kiforgatták eredeti értelmükből nemcsak a szavakat, de magát a világot is, olyan felhőtlenül sikeres az életük, hogy miért is ne lehetnének nagylelkűek? Miért is ne csaphatnák hozzá azt a selyemzászlót ahhoz a sok egyéb jóhoz, amellyel rendszeresen megörvendeztetnek minket?

Szegény Szókratész forog a sírjában. A tudós a szavak helyett feltalálta a beszélgetést, monológ helyett a dialógust, kijelentés helyett a kérdést, így tanította gondolkodni az emberiséget. A másik fél véleményéhez apró lépésekben közeledve, vissza-vissza kérdezve beszélgetett a tanítványaival, úgy vélte, neki csak annyi a dolga, hogy mások gondolatait napvilágra segítse. Nem hiába volt bábaasszony az anyja, ő is e szerepben látta magát legszívesebben.

A „budai polgár” valószínűleg ismeri Szókratész nevét, de a tanításait aligha, ezért nem is a Szókratész-féle logikát követi, amikor ír vagy beszél, hanem sokkal, de sokkal realistább. A „budai polgár” hozzászokott a hatalom birtokosainak sajátos nyelvi forradalmához, jól ismeri a vezérszavakat, melyeket olyan sűrűn ismételnek, mint Pityu papagáj a saját nevét Kádár Marciék ablakában a második emeleten. A zajos Pityu kalitkájára azonban már kora este törülközőt terítenek, amitől a buta madár elhallgat. Úgy tudom, ezt az eljárást a Fidesz kommunikációs csapatára eddig még nem alkalmazták. Így azok a csodálatos szavak, mint „rezsiharc”, „Soros-báb”, „küzdelem a migránsok ellen” a nap huszonnégy órájában szabadon átjárhatják a „budai polgár” teljes valóját, hétköznap és ünnepnap egyaránt, s ennek meg is van a hatása, amint az látható.

És sajnos nem csak Budán.

Lévai Katalin író, politikus