Előző
Következő
új cikk

Kultúra

Csak egy ajtót kell kinyitni, és már ott is van Trianon

Népszava|2017. márc 21. 05:46
[A+ A-]

A tárlat egyik legfontosabb hozadéka, hogy kiszól, sőt felszólítja azt, aki belép a játéktérbe FOTÓ MOLNÁR ÁDÁM

A hónap végéig a Madách téren, majd a XIV. kerületben látható a Közös Halmaz Alapítvány Nyissunk a múltra, hogy legyen jövőnk című kiállítása, amely a múltfeldolgozásra és a párbeszéd beindítására tesz kísérletet. A kiállítás nemcsak köztéri, hanem interaktív is: 14 ajtót lehet rányitni a múlt(ak)ra, az ajtók mögött pedig aktivitást igénylő feladatokat, játékokat találunk.

A holokauszt vagy a trianoni békeszerződés jelentett nagyobb megrázkódtatást az ország számára? A népirtás a zsidók ügye, az elcsatolt területek pedig csak a hungaristákat érdeklik? Ezek a kérdések dühöt váltanak ki azokból, akik szélsőségesen csak az egyik álláspontot képviselik. Egy árpádsávos tetoválás vagy a Kádár-korszak iránt érzett nosztalgia pedig olyan jelölők, amelyek alapján ismeretlen embereket sorolunk oldalakra. Ezzel fel is mentjük magunkat az alól, hogy meg kelljen hallgatni, netán szólítani őket. Mondván, a másik ostoba, hogy azt gondolja, amit gondol, meg amúgy is, semmi az ő sérelme az enyémhez vagy a családoméhoz képest.

Amikor a XX. századi magyar történelem traumáiról van szó, az indulatok általában megelőzik a vitát és a megértést, egymással összeegyeztethetetlen, párhuzamos elbeszélésekkel találkozunk. Mintha nem ugyanott élnénk és nem ugyanaz történt volna velünk. Mert nem is ugyanaz történt. A Közös Halmaz Alapítvány Nyissunk a múltra, hogy legyen jövőnk című kiállítása a múltfeldolgozásra és a párbeszéd beindítására tesz kísérletet. A kiállítás nemcsak köztéri, hanem interaktív is: 14 ajtót lehet rányitni a múlt(ak)ra, az ajtók mögött pedig aktivitást igénylő feladatokat, játékokat találunk. XX. századon itt a trianoni békeszerződéstől kezdődő időszakot értjük egészen máig.

„Nem kell meggyőzni egymást. Megérteni igen.” - ez a tárlat mottója, legfontosabb állítása pedig, hogy tiszteletben kell tartani, hogy mindenkinek a saját fájdalma a legfontosabb és mindenkit másképp érintették a történelmi traumák, amelyek mégis közösek, így az emlékezés is az. A kiállítás azon érzékenyítő projektek közé tartozik, amelyek nemcsak annak tárgyára, hanem a másikra irányítják a figyelmet. Nem próbálja meg tagadni az érzelmek szerepét a traumákkal kapcsolatban és ezeket nem érvényteleníti racionális állításokkal, hanem mindkettővel jól játszik: dühöt, szomorúságot vagy örömet is érezhet valaki egy nagy-magyarországos matrica láttán. Ahogy azt is közérthetően elmagyarázza, hogy szovjet hadsereg magyarországi működése egyként volt felszabadulás és megszállás, hogy az egymásnak látszólag ellentmondó történetek között nem lehet az igaz-hamis állítások szerint dönteni. A tárlat vizuálisan is kreatív, hatalmi cirkuszként mutatja be például, ahogy egy diktatúrában bárki lehet vádló majd vádlott, és mindezt olyan akrobatákkal teszi, mint Nagy Imre, Rajk László vagy Péter Gábor.

Mindez csak akkor látható, ha valaki kinyitja az ajtókat. Az aktivitás első lépcsője ez, így nem kényszerít, de jóhiszeműen számít a hajlandóságra és a kíváncsiságra. A mobilitás megoldhatja azt a problémát is, hogy nem mindegy, a város mely pontján futhatunk bele, a társadalom milyen metszete találkozik a kiállítással. Képes-e különböző embereket bevonni vagy csak olyanok nyitják majd ki az ajtókat, akik amúgy is egyetértenek azzal, hogy a másik véleménye is releváns. Az ajtókat iskolákba is viszik majd, sőt később az Örs vezér terén is láthatóak lesznek, ahol valószínűleg rétegzettebb közönség fordul meg, mint a belvárosi Madách téren.

A legnagyobb probléma a kiállítással az, hogy nem utal arra, hogy maga a nemzet és a magyar fogalma is viták tárgya. Ugyan logikusan, közérthetően beszél a legvitásabb eseményekről, ám közös alapként, illetve eredményként is hivatkozik a „mi"-re. Ráadásul a nemzeti identitás mibenléte is lehet traumatikus, sőt a traumakisajátítás gyakran ennek alapján történik. A kiállítás azt állítja, hogy a közös traumák miatt vagyunk közösség, illetve közösség vagyunk, ezért közösek a traumák. A nemzeti identitás elemei főleg traumák, ami egyrészt nem feltétlenül szerencsés, másrészt kérdés, hogy egy emlékezet- vagy traumaközösséget lefed-e a nemzet fogalma. Az, hogy mit is takar ez a többes első személy, egy külön kiállítás témája, mindenesetre egy reflexiót megért volna.

A tárlat egyik legfontosabb hozadéka, hogy kiszól, sőt felszólítja azt, aki belép a játéktérbe. Világossá teszi, hogy a puha diktatúra nem zárult le a rendszerváltással, legalábbis mentalitásbeli következményeit tapasztaljuk: ügyeskedünk, alkukat kötünk és nem látjuk, hogy a döntéseinknek konzekvenciája van. Itt ér össze a saját felelősség kérdése és a holokauszttal kapcsolatos tábla, és válik aktuálissá: nem gyilkossággal, hanem kirekesztéssel és megkülönböztetéssel kezdődött a népirtás. És rajtunk múlik, hogy megtörténik-e még egyszer, azaz ahogy a kiállítás fogalmaz, „meg tudjuk-e védeni magunkat - magunktól.”

Infó
A kiállítás március 30-ig a Madách téren, május 1-14. között az Örs vezér terének XIV. kerületi részén látható.

Urbán Csilla

Lájkoljon minket a Facebook-on is!