Előző
Következő
új cikk

Kultúra

Nincs idő semmire, pedig nem csinálunk semmit

Népszava|2017. márc 30. 05:47
[A+ A-]

Furulyás Dóra szólója FORRÁS: TÜNET EGYÜTTES

Két önálló, mégis egymással tükörviszonyban álló táncmonológból áll a Tünet Együttes Loop – merülés két levegővel című darabja. Szász Dániel az elnyomott ösztönvilágba, Furulyás Dóra az elnyomó, a személyiség részévé vált normák közé utazik. Hiába, hogy különálló szólókról van szó, a két belső territórium nem választható el egymástól és a két előadás is együtt működik igazán.

A néző számára nem árt, ha már az előadás előtt tudja, Szász Dániel produkciója személyes élményekből táplálkozik. A tavalyi évad elején lesérült, ezért pályája során először kellett hosszabb időre felhagynia a tánccal. Traumatikus élmény, amellyel együtt jár a kétségbeesés és a tehetetlenség, majd lassan a civilizált viselkedés is darabokra hullik. Nem a normakövetés, a látszat fenntartása jelentette a feldolgozást, hanem az ösztönvilág megélése, így a darabban tulajdonképpen a terápia és a megtisztulás folyamata látható mozgásművészeti eszközökön keresztül. A tudatalatti világból csak homályos nyomokhoz és töredékekhez férünk hozzá, amit itt találunk, nem ad ki egy egységes narratívát, az egymáshoz szorosabban vagy lazábban kötődő, ismétlődő és variálódó mozgásstruktúrák pedig illeszkednek ehhez a mintázatos szerkezethez. A „korlátozva vagyok” tudata fordítja itt az egyént az ösztönvilág felé, azaz az első szóló esetében tényleg valahonnan merülünk valahová. A megoldás pedig: nem lehet úgy egy szép kirakatot berendezni, ha közben mögötte káosz van. Vagy lehet, de aztán egy idő után már nem férünk oda a kirakathoz.

Furulyás Dóra Lomtalanítás című előadását is a „korlátozva vagyok” helyzete határozza meg és többféle módon kapcsolódik az első szólóhoz. Az ösztönvilággal szemben / mellette / előtte van az a tér, amiről Furulyás Dóra táncol és szinte a kifulladásig beszél. Az ő előadása mögötti tapasztalat sem kevésbé traumatikus: elvárások, szabályok teszik ki az életet, nincs idő semmire, pedig nem csinálunk semmit. A beszédfolyam és a fizikailag is megerőltető mozdulatsor egyértelművé teszi: megfojtanak a rutinok, amelyeket mint a feleslegessé vált lomokat, ki kellene hajítani az életből. Amellett, hogy az előadás kicsit túlbeszéltnek tűnik, itt kevésbé merülünk és egy kisebb levegőt veszünk, nemcsak előtte, utána is. Inkább a körkörösség jellemzi az előadást, mint a mélybe merülés. Gyakorlatilag a kérdéssor elejére lyukad ki: elzártuk-e vajon a gázt?

Az első szóló ösztönvilága idegensége és a verbalitás hiánya miatt félelmetesebbnek és nehezebben befogadhatónak tűnhet, a második szóló inkább nyomasztó és kevésbé érezhető a merülés, majd az a nagy lélegzet. A szóló egyébként a társulatvezető, Szabó Réka 2004-es koreográfiájának felújítása és az azóta eltelt idő alatt a kérdésfeltevések nem vesztettek aktualitásukból. A férfi-nő leosztás azonban kicsit zavaró, a két szóló problematikái ugyanis nem genderspecifikusak, sokkal inkább a modern ember válságaihoz kötődnek. És annak a belátásához, hogy nem „korlátozva vagyunk”, hanem magunkat korlátozzuk.

Urbán Csilla

Lájkoljon minket a Facebook-on is!