Előző
Következő
új cikk

Szép szó

A globális paradigmaváltás küszöbén?

Népszava|2017. ápr 15. 07:10
[A+ A-]

A globális ökoszisztéma az egész Föld "közlegelővé" válására, és az egységes emberiség megszületésére utal - Fotó: H.Szabó Sándor

„Minden nemzetnek - jelentette ki hivatalba lépésének estéjén, D. Trump - joga van ahhoz, hogy saját magát tegye az első helyre”. „Nagy dolog ez, nagy szabadság, nagy ajándék” – reagált szavaira miniszterelnökünk az MNB konferenciáján. Az amerikai elnök szavaiból alapvető paradigmaváltást vélt kiolvasni, amely alapvetőn átformálja a nemzetek életfeltételeit. Ebből pedig azt a következtetést vonta le: ebben az új helyzetben, mi magyarok – lévén, „nem vagyunk gyarmat” – habozás nélkül megtehetjük azt, amit jónak látunk. Kérdés azonban, hogy a „mindenki nyugodtan tegye csak magát az első helyre” elvet követve, mire jutunk, ha behelyettesítjük a globális „képletbe”.

A 2009-es közgazdasági Nobel-díj egyik díjazottja - nem mellékesen egy hölgy, Elinor Ostrom - az értékelések szerint azzal érdemelte ki a kitüntetést, hogy bebizonyította: a társulások közös élettere szabályozható a decentralizált piac vagy a centralizált állam beavatkozása nélkül, pusztán a résztvevők belátó együttműködése által. Az elismerést, a közgondolkodásban addig elhanyagolt gondolat tudományos bizonyításáért érdemelte ki. Ugyanis az ember hagyományosan vagy a piacot vagy az államot alkalmazta a közösségen belüli viselkedés összehangolására. Az előbbit, az egyéni érdeken alapuló szabad választás, az utóbbit az erőszak monopóliumára támaszkodó állam szabályozása működtette, amely előírja és kikényszeríti az elvárt viselkedést.

E. Ostrom konkrétan feltárta, hogyan képesek a társulások – egy falu vagy egy egyesülés - tagjai maguk kidolgozni a viselkedés szabályait, ellenőrizni azok betartását, és büntetni a szabályszegőket. Egyik érdekes példájában egy török halászfalu esetét elemezte. A halászokat - érthető módon - az egyéni érdekeik korlátozás nélküli érvényesítése motiválta. Ez a legjobb területekért folytatott, gyakran erőszakba torkolló harchoz és a halállomány megtizedelődéséhez vezetett. Ennek ellensúlyozására egy különös szabályrendszert alakítottak ki: elkészítették a jogosult halászok listáját, minden területhez megnevezték azt a hálótípust, amely nem akadályoz másokat a halászatban. Minden szeptemberben sorsoláson választották ki az egyes halászok induló halászati helyét, és szeptembertől januárig a halászok minden nap egy hellyel továbblépnek keletre, majd januártól visszafelé nyugatra. Egy ilyen „rendszer” működtetésével mindenkinek egyenlő lett az esélye, a „fogás” optimalizálódott, a versengés lecsökkent, és megszűntek az erőszakos cselekedetek is. S ami a legfontosabb: a rendszert – az állam beavatkozása nélkül - maguk a halászok működtették: megszervezték a sorsolást, végezték az ellenőrzést, és büntették a szabályszegőket, ha kellett.

Ilyen helyzet, amikor egy falu vagy a szomszédos közösségek, közösen osztozkodtak erőforrásokon - a közös erdőn vagy legelőn, illetve az öntözéshez használt vízen - gyakran elfordult a történelemben. Az emberek hamar ráébredtek, ha efféle „közlegelőn” kénytelenek osztozkodni, akkor ez elszakíthatatlan kapcsolatot teremt a szuverén egyének között. Ilyenkor pedig, még ha az egyes résztvevőket nem vezeti is mások tudatos megkárosításának szándéka, bekövetkezhet a – G. Hardin kutatásai nyomán ismertté vált - „közlegelő tragédiája”. Vagyis, pusztán a racionális, de önző viselkedés a közösség összeomlásához vezethet. Ezért fogadták el a közösség tagjai vagy az állam vagy a piac szabályozó intézményeit.

A világgazdaság és a szuverén nemzetállamok megszületésével végleg a piaci intézmények illetve az állami szabályozás kettőssége vált a gazdaságszervezés alapvető módszerévé. Történt ez annak ellenére, hogy mindkét megoldásnak voltak hiányosságai. A piac nem mindig bizonyult kellően hatékonynak, az állami szabályozás pedig – az oligarchiák nyomására – gyakran részrehajló és rugalmatlan volt. A problémák ellenére a 20. század végéig alapvetően nem kérdőjeleződött meg, hogy a közösség érdekének érvényesítése vagy a piac vagy az állam szabályozásától várható és remélhető.

Ám a 21. századba átlépve új helyzet jött létre. Kiderült: a gazdaság és a politika problémái jórészt éppen abból a - megkérdőjelezhetetlennek gondolt - feltételezésből fakadtak, hogy a rendszereket, miként régen megszoktuk, egymástól elkülönült, alapvetően szuverén ágensek – önálló vállalatok és független államok - összessége alkotja. Közben ugyanis a világ alapvetően átalakult: a mindenoldalú együttműködés elszakíthatatlan kapcsolatot teremtett a Föld több milliárd polgára, több millió vállalkozása és több száz állama között. Jól jelezte ezt, hogy a világ leírásánál régen használt óramű hasonlatot előbb az organizmus metaforája váltotta fel, majd napjainkban beköszöntött az ökoszisztéma korszaka. (Harvard Business Review. 2016 jan.-febr.) Az ökoszisztéma-metafora arra utal, hogy a rendszer - önállóként elképzelt - elemei egyre kevésbé foghatók fel függetlennek.

A korábban világosan elkülönülő részek egymást átfedik, szinte egymásban léteznek. Gondoljunk arra, milyen nehéz meghatározni egy cég „nemzetségét”, vagy eldönteni egy országunkban működő vállalat „magyarságának” mértékét. Az országok egyszerre vetélkednek és működnek együtt, folytatnak háborút bizonyos területeken és segítik egymást ugyanakkor egy másikon. Éppen ez az ökoszisztéma jellemzője: a régi értelemben vett szuverenitás véget ér, a rendszer elemei elkülöníthetetlenek. Emiatt az egyes akciók következményei egyre nehezebben kiszámíthatók, s ez különösen érvényes a nem-szándékolt következményekre. A rendszer komplexitása azután végkép lerontja a piaci és az állami szabályozás hatékonyságát.

A globális ökoszisztéma az egész Föld "közlegelővé" válására és az egységes emberiség megszületésére utal. Mostantól kezdve, bárhol jelentkezzen is, közös a probléma, és a megoldást is csak közösen találhatjuk meg. Ha ezt a nemzetek nem ismerik fel, akkor az emberiség a közlegelő tragédiája felé sodródik. Ehhez még csak az sem kell, hogy egyes nemzetek gonosz birodalomként viselkedjenek. Elegendő, ha mindenki a saját – ahogyan régen fogalmaztunk, szuverén - érdekére van tekintettel. Vagyis, már akkor is a globális közlegelő tragédiája felé sodródik az emberség, ha a magukat szuverénnek gondoló nemzetek abból a meggyőződésből indulnak ki: saját területükön azt tehetnek, amit akarnak! Aki tehát – mint miniszterelnökünk – úgy véli, hogy az igazság az ő oldalán van, és egyébként is, mindenki ugyanezt az elvet követné hasonló helyzetekben, az - a történelem tapasztalatai szerint - tragédiába kormányozza szűkebb és tágabb közösségeit.

Megismétlem, hogy jól értse az olvasó: az emberiség napjainkban egy globális közlegelővé vált Glóbuszon él. A természeti környezet, a gazdaság, a politika, a társadalom és az infrastruktúra hálózatai elválaszthatatlanul egybefonódtak. Az egyes szférák korábban szuverén aktorai – országok, vállalatok, intézmények és szervezetek - elveszítették korábbi önállóságuk jelentős részét. Ez az oka, hogy Földünk előre jelezhetetlen események által befolyásolt, tehetetlenül sodródó, kaotikus rendszerré vált. Eddig a globális folyamatok szabályozásának hagyományos megoldásaival próbálkoztunk. Az egyik, a piac, amely a fogyasztókat, a szűkössé váló erőforrások - a víz, a szén, az olaj, a búza és az energia stb. - árainak növekedése útján készteti alkalmazkodásra, takarékoskodásra és új források keresésére. A másik, az állami szabályozás szerint az országok igyekeznek előírni, ki, mikor, mennyit fogyaszthat, aki pedig ezeket a szabályokat nem tartja be, azt megbüntetik. Ezek a módszerek ilyen-olyan formában felbukkantak a globális közlegelő egyes részeiben, ám hatékonyságuk egyre csökkent.

Úgy tűnik, az emberiség nem nélkülözheti a harmadik megoldás alkalmazását: az emberiség rendelkezésére álló közös javak kollektív kormányzását. Ennek a megoldásnak a kialakítására és beüzemelésére valószínű rámegy a 21. század, és csak remélni lehet, nem megy rá az egész emberiség, amire kiformálódik a működőképes globális kormányzás modellje. Még sok tisztázni valója van a tudománynak, és folyamatos tanulásra kényszerül az üzlet, a politika és az átlagpolgár is. Ám annak, hogy a siker reményével vágjunk bele ebbe a munkába, van egy nélkülözhetetlen feltétele: a „közlegelő” helyzet tudatosítása. Ez ugyanis azt jelenti, a továbbiakban már senki nem mondhatja másoknak: „ehhez semmi közöd, ez az én szuverén jogom”. Immáron veszélyt előidéző így érvelni: „A saját területemen azt teszek, amit akarok”. Mostantól nem tanácsos alkalmazni a „mi kutyánk kölyke” szabályt: nem engedhető szabad út a saját oligarcháknak, még saját rokonoknak sem nézhető el a szabálykerülést.

Bárki, aki a globális közlegelőn él, annak, bármi tenne is, be kell tartania Ashdown 3. törvényét: „Csak azt teheted meg, amit másokkal együtt tehetsz”. Aki pedig ezt a szabályt - bármilyen indokból – áthágná, annak számolnia kell a következményekkel. Arra pedig, hogy mire számíthatnak a kicsik és a gyengék egy világban, ahol az erősek és hatalmasok bármit megtehetnek, a történelem számtalan megrázó példával szolgál: a görögöktől kezdve (Thuküdidész: Perzsa háború.), a 30 éves háború világán át (Brecht: Kurázsi mama), egészen a 20. század világégéseiig. Mindez arra figyelmeztet: a közlegelő csak akkor működtethető fenntarthatóan, ha részvevői megegyeznek a szabályokban, azok betartását közösen ellenőrzik, és ha valakit a szabályokra figyelmeztetnek a többiek, az nem vág vissza: semmi közötök hozzá. Mindenki vállalja - önmagára és nemzetére is - a közösen kialakított szabályok betartását, és a szabályszegők megfegyelmezését.

Gondoljon ki-ki saját társasházi tapasztalataira. Az a szomszéd, aki úgy véli, bármit megtehet, és figyelmen kívül hagyhatja a lakótársak megjegyezéseit, az - a szabályszegés mértékétől függően - enyhébb esetben a többiek ellenérzésével, súlyosabb esetben retorziójával szembesül. Aki a közlegelőn azt hirdeti, számomra csak családom a fontos, nekem csak a saját törzsem számít, én kizárólag nemzetemnek vagyok felelős, az – akár tudatában van ennek, akár nem – a „mindenki harca mindenki ellen” helyzetét hozza létre. Ez pedig csak a nagyok, és az erőszakosak számára kínál esélyt, bár a végső kimenet számukra is tragikus. A kicsik és gyengék viszont kiszámíthatatlan és válságokkal teli világgal kénytelenek szembenézni. Ez az oka, hogy nekünk, magyaroknak, nemzeti érdekünk az európai szabályok követése és a közös megállapodások betartása.

D. Trump ajándékáról ezért – Orbán Viktorral ellentétben – nekem a közlegelő sajátos mechanizmusa jut eszembe: a közös szabályok, a szigorú ellenőrzés, a problémák gyökerének a feltárása, és a szabályok megegyezéssel történő módosítása. Ez gyakran kényelmetlen, sőt - amikor a „mi kutyánk kölykét” idegenek helyreutasítják - kifejezetten idegesítő lehet. Ám soha ne feledjük: az alternatíva a közlegelő tragédiája! A 21. században a környezet, a gazdaság, a társadalom állapota éppen azért kiszámíthatatlan, mert mind többen kezdik azt hirdetni: joguk van „magukat tenni az első helyre”. Gondoljunk Kant kategorikus imperativuszára: vajon milyen következményekre vezetne, ha mindenki - az erősek és a kíméletlenek, az idegen kultúra, és az ősi ellenfél is – ugyanazt a szabályt követné, mint amit magad számára követelsz? Lásd be: se jogod, se lehetőséged, de még értelme sincs, hogy – miként egy ötéves gyerek – egyre azt hirdesd: „Csak Én vagyok a fontos, mert belőlem csak egy van, míg másokból sok”.

Marosán György

Lájkoljon minket a Facebook-on is!