Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Intelmek

Népszava|2017. ápr 15. 07:15
[A+ A-]

Vörösmarty Mihály

Erdélyi Józsefet, a költőt, újra meg újra érdemes felidézni. S miként másként idézhetnénk, mint verseit olvasva? Jó alkalmat kínál erre a Hungarovox kiadványa, a Fekete tölgy, amely Medvigy Endre szerkesztésében négyszáz versét tartalmazza. Csak a beavatottak tudják, mekkora hatása volt fénykorában, a húszas évek végén és a következő évtized első felében. Amikor Babits Mihály 1932-ben megjelentette Új magyar költők című antológiáját, bevezetőjében hosszan elemezte a magyar líra újabb fordulatát, a népies, petőfis hang újraéledését, amely Erdélyi költészetéből termékenyítette meg a korszak líráját. Nem volt higgadt, mérlegelő, eléggé művelt, ezért aztán egyre inkább jobbra sodródott, a nyilas eszmék némelyike is megfertőzte költészetét. Méltán került azok közé az írók közé, akiken számon kérték eltévelyedéseiket és azok következményeit. Érdeme ennek a kiadványnak, hogy nem szemérmeskedik, hanem lehetőség szerint Erdélyi teljes költészetét nyomon követi. Annak idején fejére olvasták azt is, hogy a Nemzetőrben nem egy oroszellenes verse is megjelent. A magyarokhoz címűben, amelyet Tinódi Lantos Sebestyén emlékének szentelt, elgondolkodtató figyelmeztetésre bukkantam:

Éjszaka van, éjfélt ütött az óra:
ti, magyarok, ébredjetek valóra!
Itt az orosz, nagy sereggel ránktörni:
készül minden magyar álmot megölni.

Talán azért figyeltem föl erre az indításra, mert manapság is hallani álomgyilkosokról, csak éppen más összefüggésben. Akár Petőfi is leírhatta volna ezeket a sorokat, bár alighanem elegánsabban fogalmazott volna. Bizonyára sajátjának érezte volna a befejező strófát is:

Ti, magyarok, ne késsetek felkelni,
életet-vért szabadságért szentelni,
küzdeni egy szebb, jobb, dicsőbb világért,
abban is a szabad magyar hazáért!...

December 22-i számában közölte a lap a verset, két nap múlva, karácsony délutánján rohantunk az óvóhelyre – megkezdődött a harc a budai oldalon is. Vajon befejezése után szabad magyar hazában élhettünk? Gyerekfejjel éltem át azokat az éveket, annyit azonban sejtettem, a szabadság nem ilyen, és nagyon sokan voltak, akiknek a haza nem volt jóságos anyja, sokaknak mostohája sem. Édesapám nagybátyjának neve a recski áldozatokéi között olvasható. Életben maradt, de milyen élet volt az? És milyen élet lehetett a börtönből szabadult megbélyegzetteké...?

Erdélyi egyik szép vallomása a Tanyai emlék. Egyik részlete így hangzik: „Eszembe jut mese, dal, klarinét, apám, anyám, testvéreim, – a kép. (…) – Itt élek, s őrzöm örökségemet – s értéknek vallom mindenek felett. // Vallom multnak, jövőnek, művelem, – a föld porából égig emelem.” Nem mindenki erejéből futja, hogy égig emelje a magyarság értékeit, vannak, akik sárba tiporják őket, s népnek csak elvbarátaikat nevezik. A többiek szétszóródnak a nagyvilágban, s előbb-utóbb beolvadnak a befogadó népek tengerébe. S amit a magyar lírikusok és a felelős politikusok sokszor leírtak, valósággá válik, kis néppé sorvadunk, lenézett páriái leszünk Európának. Elenyészik az a szépség is, amelyet a költő a Lánchidat szemlélve versébe álmodott: „Szeretem nézni ezt a szép nagy hidat, – hallgatni rajt az élet dübörgését; – ébred előtte, mint alvó oroszlán, – sasszárnyakat bont lelkemben a szépség.” (Híd)

Ha lelkünk érzékennyé válik a szépségre, a költőknek, Erdélyinek is, nyert ügye van. Rólunk nem is szólva. Lám, Szabó Dezső épp két hónappal halála előtt írta élete talán legszebb vallomását a tragikus, a szépségből is a hazaféltés és –szeretet eszményét kicsikaró Vörösmartyról:

„A köd alig ritkul, csak éppen hogy látok írni közvetlenül az ablak mellett. A kályhában táncoló lángok rá-rávezetik fényüket egy-egy könyvsorra. Nevek csillognak fel egy pillanatra a szoba hígult homályából: Szent Ágoston… Dante… Shakespeare… Cervantes… Michelangelo… Petőfi… - Künn a József körúton, mint valami ősvilági szörnyeteg, roppant idomtalan tankok zakatolnak végig. A Rákóczi tér felém eső szegletén egy katona áll. Zsibbadt, nem látó arccal bámul maga elé. Néha nagyokat ásít.

Ma még lángok táncolnak a kályhámban, maradt egypár darab fám a régi jobb időkből. De mi lesz egypár nap múlva. Mindent el tudok bírni, de a hideg szoba megöli testemet-lelkemet. És most fogja hideg kezeit rám csavarni, mikor: felszabadítóm, megmentőm, minden életem: a munka.

Kié volt ez elfojtott sóhajtás,
Mi üvölt, sír e vad rohanatban,
Ki dörömböl az ég boltozatján,
Mi zokog, mint malom a pokolban?

A táncoló lángok most a Vörösmarty nevét csókolták láthatóvá, s ezek a sorok jöttek belém valahonnan a ködben vacogó Budapest kétségbeeséséből. Ó, Vörösmarty, bíbor és gyászos, titáni és tragikus szimbólum, ki megélted magadban az egész magyar sorsot, hogy szeretlek téged minden költő fölött.

Akkor jöttél, mikor az emberek elkezdték hinni, hogy lehet magyarul is hinni. Mikor a tudás, a szépség, a jóság, az igazság vallása mozdította új holnapok felé Hunnia későn ébredtjeit. Mikor a jövő felé forduló emberekben céllá szentesült, hogy megfizessék a bitang századok tartozásait a nagy árvának, a magyar népnek. Mikor remélték, hogy jogos büszkeség és emberi érdem megjelölése lesz, ha azt mondjuk: magyar vagyok.

És benned roppant álmok támadtak, hogy végtelenbe boltozó katedrálisokat építs a megnőtt magyar léleknek. De az ezer éven át rabolt nemzet szegénységében nem voltak téglák építésedhez. És te mélyebb tárnáid ősgazdagságából csodálatos köveket, márványt és porfirt, bazaltot és gránitot hoztál fel káprázatos bőségben. És nagy orgonádon felharsogtak az élet széles ritmusai, hogy legyenek szárnyai a magyar imának.

A magyar Élet és Halál nagy harcában te egymagad voltál: gazdag bánya, dómokat álmodó művész, orgonás, harangozó. És mikor minden összehullt, te húztad meg tébolyult fájdalmadban a pusztulás harangját, hogy bezokogja a megvert lelkekbe: – Nincsen remény! – Megfulladt rajongások és lezúzott álmok, szétdúlt városok és égő otthonok fölött te mondtad meg az irtózatos mát:

Mintha újra hallanók a pusztán
A lázadt ember vad keserveit,
Gyilkos testvér botja zuhanását
S az első árvák sírbeszédeit,
A keselynek szárnya csattogását
Prométheusz halhatatlan kínját…

Ó, Vörösmarty édesapám, későn jött fiad még a te kétségbeesett rapszódiád végső reményét sem tudja vállalni. Mi már nem tudjuk hinni, hogy bármilyen vihar is meg tudja tisztítani ezt a vak csillagot. Az ember meghalt: ezután csak vadállat vagy gép lesz az eltorzult Isten képmása. Minden remény csődje után mi maradt nekünk? A gyilkos testvér botja zuhanása és Prométheusz halhatatlan kínja…”

Rónay László

Lájkoljon minket a Facebook-on is!