Előző
Következő
új cikk

Belföld

"A Botka az, aki mindenhol otthon van"

Népszava|2017. ápr 20. 05:01
[A+ A-]

Botka László tényleg minden egyéni problémát meghallgat az utcafórumokon FOTÓK: GYÜLVÉSZI ANDRÁS

Élhető, igazságos ország megteremtését ígéri hatalomra kerülése esetén az MSZP miniszterelnök-jelöltje és a párt elnöke a hetek óta tartó országjáró körútján, amelynek egy napjára a Népszava is elkísérte őket. Kinek szól a "Tegyünk igazságot! Fizessenek a gazdagok!" kampány?

Cölöpöket verünk le - magyarázza lelkesen az autóban Molnár Gyula, miért is ismétlik el mindenhol az országban hetek óta ugyanazt. Bátonyterenyébe tartunk. Félúton járunk, ahogyan az MSZP két vezetője, Molnár pártelnök és Botka László miniszterelnök-jelölt is félúton jár már az utcafórumokkal láncot alkotó Fizessenek a gazdagok! országjáró-kampánnyal. Eddig több mint egy tucat helyszínen mondta már el Botka, amit minden újság- és televízió interjújában, sőt, február 18-i programhirdetése óta valójában minden egyes nyilvános szereplésén megismételt: valódi baloldali fordulatot akar végrehajtani, ehhez luxusadót kell bevezetni, s ezzel párhuzamosan csökkenteni a legrosszabbul élők adóterheit. Tehát: "tegyünk igazságot! fizessenek a gazdagok!"

Az igazságtétel remekül hangzik, de miért kell mindezt ilyen rosszemlékű, sőt, támadó szólamba csomagolni - tudakolom Molnártól. "Nincs ebben semmi populizmus vagy <komcsi>. Ha csak persze nem akarjuk ezt a bélyeget rásütni a jó célra: mert igen, ez cél: igenis nagyobb részt kell vállalni a vagyonosoknak ahhoz, hogy azok, akiknek két forint is számít, megtarthassák azt a két forintot". Látom, zavarja, hogy még mindig fintorgok, így sebtében előkeres egy számítást, táblázatot, s elkezdi magyarázni a terveket. Azt, hogy valójában hány embert, hány jól kereső magyart érinthet kellemetlenül az adótervük, miközben mennyi minden jót tudnának csinálni a közterhek igazságosabb elosztásával, sokaknak. "De ezt nem mondhatjuk el ilyen részletesen, szakszerűen mindenkinek az utcán, most azért megyünk, hogy a megyei jogú városokban és még több településen megmutassuk, újra itt vagyunk, velük vagyunk és van nekik mondanivalónk. Ennek kellett egy megjegyezhető szlogen. Ezt pedig meg tuti megjegyzik" - nyugtázza lazán. Mielőtt reagálhatnék, folytatja: "lehet, hogy a szlogen nem mindenkinek jön be, lehet, hogy csípi a körúti értelmiség szemét, de az biztos, hogy ma is, és minden nap azt láthatjuk az országban, hogy döbbenetes nyomor van. Majd meglátod." Hallgatok.

Ami csípi a szemet

Körúti értelmiségiként tényleg érdekel, milyen emberek mennek el egy szocialista utcafórumra. Mégis kit vonz a szlogen? Vagy profin odaszervezik a hallgatóságot? Úgy tűnik, is-is. Korán érkezünk, Bátonyterenyén néhány szocialista aktivista fogadja a pártelnököt. Botka még nincs itt, csokit viszont máris kapunk: "mi terenyeiek már csak ilyenek vagyunk" - erőlteti az ajándékozást a bácsi, akit Molnár régi barátként üdvözöl. Egyébként is mindenkit megölel, mindenkivel lekezel - nem unja a dolgot, noha ez az országjárás nem egy hagyományos tornacsarnokos fellépéssorozat. Itt minden helyszínen ismerkedni, tényleg beszélgetni kell, nemcsak előadni és lelépni, így a gyakorló kispapa Molnárnak mostanában csak az éjszakai virrasztás jut néhány hónapos fiával. Kérdezem, szokott-e valami személyes vonalat vinni a beszédeibe az egyes városok lakosainak, tud-e valamit például Bátonyterenyéről. Épp egy könyvet kap ugyanis a város történelméről, na meg persze neki is jut csoki. Belelapoz a könyvbe, "nem, én nem szoktam egyéni élményeket belefűzni a mondandómba, az a miniszterelnök-jelölt. A Botka az, aki mindenhol otthon van az országban, tényleg minden helyen fel tudott hozni valami emléket" - neveti el magát.

Pedig külső szemmel Molnár a sokkal lazább figura: bratyizik, a nőkkel üzemszerűen flörtöl, a gyerekeket láthatóan imádja - és viszont -, az odatévedő, nem párttag helyiek is barátként üdvözlik. Afféle haver-pártelnök, mindenki barátja. Így vegyül el gyorsan, s míg Botka megérkezik, jó hangulatú alapozás veszi kezdetét: Molnár hallgatja, mit kellene tenni a terenyeiek szerint az országgal.

Egytől egyig szegény emberek. Sokuk kifejezetten megnyomorítottnak tűnik. Ráncokkal barázdált arcok, megtört szemek, még ha a hangulat vidám is, ha valami csípi a szemünk itt, az a letargia. Húsz-harminc fős csoport alakul ki az MSZP-s aláírásgyűjtő stand körül, további néhány tucatnyian pedig kicsit hátrébb figyelnek. Amikor Botka megérkezik, s odalép Molnárhoz, azonnal a térkőre sétálnak, kezdik is.

Egy asszony az unokájának magyarázza, mit jelent a felirat a fára kifüggesztett plakáton: fizessenek a gazdagok. "A’ már biztos. Fizessenek biz’, vagy takarodjanak" - kapom oda a fejem az indulatos szavakra. A kisfiú nagyanyja lába mögé bújik, kicsit talán szégyelli a mama szabadszájúságát. Hogy mégse ijedjen meg, mosolygok: kinek kellene eltakarodnia? "Hát, az Orbánnak, drága" - jön a válasz nagyapától, akinek - mint rögtön el is meséli - elvették a korkedvezményes bányásznyugdíját, az orvos a felülvizsgálaton munkára alkalmasnak ítélte, igaz ugyan: "se munka, se egészség". Valami véres köhögést is említ, meg tüdőnyavalyát, amit aztán - azonnal a kis tér kövezetére terelve a szót - sosem fejt ki. Azt mondja, nézzem meg, milliókért burkolták le a teret, a padokat elvették, de sosem tették vissza. "Ez a Fidesz." Kő kövön nem marad - nevetek. Meglepetésemre nem nevet vissza. Csak halkan mond bármit az "újságíró hölgynek", mert ugye ő nem akar ám szerepelni. "Itt mindenkinek meggyűlik a baja, aki szólni mer" - fogalmaz, mire megkérdezem, hogyhogy mégis eljöttek, ha ennyire tartanak a hatalomtól - értsd: a polgármestertől. Vállrándítás a válasz, ahogyan attól a közmunkás nőtől sem kapok más feleletet, akit személyesen parancsolt ide egy Botkának címzett gyalázkodó levéllel a településvezető. A miniszterelnök-jelölt később felháborítónak mondja az eljárást, ahogyan a mikrofonba, a terenyeiknek tartott beszédben is a hatalmi arrogancia példáival tüzeli a kedélyeket.

"Majd a Botka helyrerakja a dógokat" - szól még egyszer hozzám a bátor nagypapa, aztán jön a taps, ováció fogadja a miniszterelnök-jelölt idevágó mondatát: "le lehet jövőre váltani a Fideszt, s le is fogjuk jövőre váltani". "Na végre" - nyugtázza végre mosollyal a nagymama, aztán a családi hármas megindul, megkerüli a maréknyi embertömeget, hogy a nagyszülők aláírjanak. Szürreális módon tülekednek az emberek, hogy aláírják az MSZP támogatóíveit. Döbbenten figyelem, ahogy a sorba mindenki beáll, aki meghallgatta a Botka-Molnár előadást - még azok is, akik addig úgy tettek, mintha csak a boltba igyekezvén kerültek volna oda.

"Ezek a kézfogások a fontosak"

A rendezvényt tüntetők, rendzavarók nem, csak egy elbicikliző kisfiú zavart meg: "szevasz Botka, szevasz Botka!" - kiáltozta, s csengetett. Válasz nélkül maradt. "Ne már, nem is hallottam, de kár" - neveti el magát később Botka, amikor felrovom neki, mégis milyen dolog nem visszaköszönni egy ilyen fiatal rajongónak. Mielőtt tovább indulunk Salgótarjánba, a jelölt sokáig vegyül még a terenyeiekkel, tényleg elmeséli emlékeit a helyszínről, így aztán a beszédek után a legtöbben igyekeznek afféle régi ismerősként köszönteni. Egy bácsi azzal kezdi: "jól beszélt, csak ne engedjen ide migránsokat!" Erre Botka hangosan nevet, s kikéri magának: "mégis hány migráns szeretne idejönni, hát mutasson már egyet az isten szerelmére!" Aztán replikázik, s tényeket sorol, válaszul pedig szeretetteljes kézrázásban részesül, egymás után veregetik a vállát az idegyűltek.

"Látom az élettörténeteket, azokat a léthelyzeteket, amiben ezek az emberek vergődnek, amibe bele vannak szorulva" - mondja később a kocsiban. Kíváncsiskodom, mit mondott neki például a kerekesszékes férfi Terenyén, akihez odahajolva sokáig bizalmasan beszélgetett. Elsötétedik az arca, mintha csak valami megoldás után kutatna fejben - nem megjátszás. A férfi mozgássérülteknek járó utazási, vagy akár autóvásárlási támogatás hiányára panaszkodott, anélkül ugyanis ősszel és télen egyáltalán nem tud kimozdulni a lakásból. "Kapott ígéretet?" - kérdezem, de Botka azonnal kiérzi az iróniát: "szakítottunk a régi, rossz szocialista hagyományokkal: csak azt ígérjük meg, amit be is tudunk tartani, de minden lehetőséget megkeresünk, hogy segíteni tudjunk". Vitát nem tűr a hanglejtése, döbbenetesen határozott. Magától kezdi mondani: minden találkozón több tucat, gyötrelmes emberi sorssal, húsbavágó problémával találkozik, "nehéz nem felvenni ezeket". Borzasztó történetek a munka elvesztéséről és hiányáról, az egészségügyi ellátásról, vagy épp annak hiányáról, "legutóbb pedig már azzal jött oda egy fiatal család, hogy a helyi iskola borzasztó, a tanárok szenvednek, a tankönyvek pedig butaságokkal vannak tele, nem akarják, hogy a gyerek ebből tanuljon, ilyeneket. Erre sem tudtam persze azonnali megoldást, csak azt mondtam: otthon nyugodtan használják csak a régi tankönyveket, én is azt szoktam elvenni a lányaimmal".

Nem sok ideje juthat persze a gyerekek korrepetálására, meg is kérdezem, hogy bírja a család a kampányt: "ők és én is hozzá vagyunk szokva, nincs nekem ebben semmi új". Az egyre durvuló lejárató hadjáratnak viszont vannak új elemei - vetem fel, de ezen is csak mosolyog, pontosan tudja mire célzok: "folytatjuk a munkát, amibe most tényleg nem fér bele a búvárkodás, jön még egy csomó állomás, a Habony-gépezet pedig próbálkozhat, amennyit akar, de engem nem tudnak lejáratni". Provokatívan kérdezem, vezeti-e a luxusterepjárót, mire egy vállrándítással kijelenti: "nem szoktam, nem az enyém. Nekem sosem okozott problémát, hogy a feleségem jobban keres nálam, sőt, örülök a sikereinek. Két éve megvan az autója, hiába fotózzák le - egyébként jogsértő módon -, ezt sem titkoltuk, nincs mit titkolnunk. Ezért nem tudnak kihozni a sodromból. Sőt, sikernek tudom be: rég volt már, hogy ekkora energiát fordítottak egy szoci lejáratására" - nevet. Jókedve törhetetlennek tűnik. Május elejéig még egy tucat helyet látogat meg, "tízezer emberrel fogok kezet nyár elejére. Nekem ezek a kézfogások a fontosak, nem az, hogy olyan baromságok miatt magyarázkodjak, amiken épeszű ember csak röhög".

Move in the right direction

Salgótarjánban - Fekete Zsolt polgármesterrel és Huszár Máté megyei szocialista elnökkel - sétálunk egyet, szikrázó napsütésben. Minden kétméteren megállunk, hiszen valaki odaköszön Botkának, kezet ráznak. "A Botka Miklóssal dolgoztam együtt, tetszik emlékezni" - örül nagyon egy idős hölgy a zebránál, Botka pedig barátságosan emlékszik, hogyne emlékezne. Afféle helyiként ballag a neki örülők között, leginkább úgy viselkedik, mintha az idegenvezetőm lenne. Tényleg otthon érzi magát - nevetve sztorizik Fekete Zsolttal, a polgármesterek egymás között bizalmasan beszélik meg városaik eseményeit. A találkozót a kétszáz fős utcafórum zárja, Botkát és Molnárt ováció fogadja, a helyzetet persze némiképp szürreálissá teszi a tomboló zene: a Gossip nevű világhírű punk-rock zenekar Move in the right direction (Jó irányba tartok) című slágerét hallgatja a bányászváros színe-java. Az arcok alapján persze nem sokan fordítják le fejben a szöveget, na meg a napsütést is gyülekező felhők és hurrikánszerű szélvihar zavarják meg, ám Botka és Molnár a megszokott forgatókönyv szerint, sorra kezelnek mindenkivel.

A miniszterelnök-jelöltnek itt is van egy Tarjánhoz kötődő élménye, személyes mondanivalója a helyieknek, amit mindenki ért, szeretik. Kezdem érteni, hogy a volt szocialista szavazók lehetnek jelen, akiket most újra meg kell hódítani. "Sokaknak most nyílt ki a szemük. Ezért jönnek el, ezért akarnak találkozni velünk azok, akik évekkel ezelőtt csalódtak, eltávolodtak tőlünk. Most ismét kapcsolatot teremtünk velük, megmutatjuk, hogy bármilyen rossz a helyzet, nem reménytelen. Ők még csak most realizálják, amit mi évek óta mondtunk: Orbán az ország minden pontján, mindenben átvette a hatalmat, kiszolgáltatottá vált mára mindenki, így a mindennapok világában ma már fortélyos félelem irányít." Botka szerint ez vezet ahhoz a feszültséghez, ami áttört például a Közép-európai Egyetem esetében, s sorra fog felszínre törni más ügyekben is. Molnár Gyula az utcafórumon épp azzal zárja mondandóját: "mindenkinek megvan ma Magyarországon a maga CEU-ja". Hatalmas tapsot kap ez a mondat, két férfi összenéz, bajusz alatt odamormogja egyik a másiknak: "hogyne lenne, csak az enyémet kenyérnek hívják."

Biró Marianna

Lájkoljon minket a Facebook-on is!