Előző
Következő
új cikk

Külföld

Trump a legmegosztóbb elnök

Népszava|2017. ápr 21. 05:31
[A+ A-]

Ahogy elődei, Donald Trump is naggyá akarja tenni Amerikát FOTÓK: EUROPRESS/GETTY IMAGES/HULTON ARCHIVE

Elnöksége századik napja közeledtével egyre többször találgatják, az eddigiekből ítélve vajon milyen elnök is lesz majd Donald Trump. Beiktatása előtt legtöbbször Ronald Reaganhez hasonlították a szakértők, a kétes orosz kapcsolatok miatt folyó vizsgálatok nyomán pedig sokan azt jósolták, hogy a Watergate-botrány miatt lemondásra kényszerült, második Richard Nixon lehet belőle. Jó pár korábbi elnök példájából is okulhatna a milliárdos, ha egyáltalán foglalkozna ilyesmivel, ám a jelek szerint aligha fáj emiatt a feje. Donald Trump a Fehér Házban is Donald Trump marad.

Talán még nem is volt ennyire megosztó elnöke az Egyesült Államoknak, mint a 45. Ha Trump valamihez ért, akkor ahhoz nagyon, hogy meghökkentsen, hogy felkavarja az állóvizet. Bár időnként megpróbál elnökhöz méltóan viselkedni, ez nem tart sokáig, vagy eleve nem is sikerül. A továbbra is elég kaotikusan működő Fehér Házban még a húsvéti tojásgörgetést sem tudták kifogástalanul megszervezni, az utolsó pillanatban, kapkodva hozták össze. Sztori ezúttal is abból lett, amiből nem kellett volna: az elnök a himnusz alatt nem tette szívére a kezét, s a First Ladynek kellett figyelmeztetni erre. Ilyen csúfság a színész-elnökkel, aki állítólag Trump példaképe, biztosan nem esett meg, hisz Ronald Reagan adott a formaságokra, s a „nagy kommunikátor” kifogástalanul játszotta a tekintélyes államférfi szerepét. Igaz, a színészek szakszervezetének elnökeként, s persze kaliforniai kormányzóként bőséges tapasztalatokkal rendelkezett, Trumptól eltérően ő nem kezdő politikusként látott munkához Washingtonban.

A bálványozott republikánus elnök érdekes módon imponált Barack Obamának is, aki a Fehér Házba költözve történészeket hívott össze, hogy többet tudjon meg a nagy elődökről, s főleg a 40. elnökről kérdezett. Reagant nagy átalakító elnöknek látta, aki a roosevelti New Deal gazdaságélénkítő korszakát lezárva tartósan konzervatív irányba kormányozta Amerikát. Az első afrikai-amerikai elnök azonban nyolc év alatt jóval kevesebbet tudott véghezvinni, mint amennyit szeretett volna, s vívmányainak egy része, úgy tűnik, viszonylag könnyen visszaforgatható. Ám Reagan és Obama egyaránt világos politikai vízióval rendelkezett, s ez olyasmi, ami a jelenlegi amerikai elnöknek bizonyosan nincsen. Trump magát az elnökséget akarta megszerezni, de nemigen állítható, hogy átfogó jövőképe lenne, azon az általánosságon túl, hogy szeretné „újra naggyá tenni Amerikát”. Meg sem lehet számolni, hogy hivatali ideje első három hónapjában hányszor mondott ellent saját magának. Megannyi célt tűzött ki, majd azok ellenkezője mellett is teljes meggyőződéssel tudott érvelni. Azt mondják, Trump mindig azzal ért egyet, akivel utoljára beszélt, s ez igencsak felértékeli azokat, akik az Ovális Iroda közelében kaptak íróasztalt a Fehér Házban.

Soha elnök még ilyen rossz viszonyt nem alakított ki a sajtóval, mint Trump. Julian Zelizer, a Princeton Egyetem történésze az Atlantic magazinnak a minap arról beszélt, hogy Trump – más elnökökkel ellentétben – totális háborút indított a mértékadó média ellen. Reagan, Obama, s a Watergate-ügybe belebukott Nixon szintén bírálta a sajtót, amely akkor sem tett, s ma sem tesz mást, mint teljesíti a feladatát: betölti a hatalmat felügyelő „őrzőkutya” szerepét. Ám nem volt még elnök, aki ennyire szemrebbenés nélkül ismételgetett hamis híreket, összeesküvés-elméleteket. Trump kedvenc tanácsadónője, Kellyanne Conway bevezette az „alternatív tények” fogalmát. Sean Spicer, az elnök fehér házi szóvivője pedig hetente többször is olyan kijelentéseket tesz, amelyek kiverik a biztosítékot. A minap, már nem először, politikusok sora követelte lemondását, amikor Bassár el-Aszad szíriai gáztámadásait Hitler háborús bűntetteinél is rosszabbaknak mondta. Tom Packer oxfordi professzor úgy látja, Trump szélsőséges, populista retorikája különbözik kirívóan korábbi elnökökétől, a tettei azonban kevésbé.

Trump beiktatásakor sokan bizakodtak, hogy a 45. elnök is előbb-utóbb rá fog döbbenni, más a kampány és más a kormányzás. A világ vezető nagyhatalmának első embere bármit mond, annak súlya van, a nemzetközi közösséget nem lehet, de legalábbis nem célravezető bizonytalanságban tartani. A milliárdos viszont roppant büszke rá, hogy nem teríti ki lapjait, nem mondja meg, mit tervez például a külpolitikában egymást érő válságok megoldására. Ez a kiszámíthatatlanság azonban nem erény, hanem éppenséggel rendkívül kockázatos játék a nemzetközi színtéren.

Igaz, sokat javult a helyzet, miután Trump kénytelen volt meneszteni első nemzetbiztonsági tanácsadóját, Mike Flynnt, aki eltagadta, hogy főnöke beiktatása előtt már az Oroszország elleni szankciók feloldásáról tárgyalt a washingtoni orosz nagykövettel. Flynn volt Trump egyik „rossz szelleme”, utóda, H. R. McMaster aktív katona, s az is akar maradni, noha a Fehér Házban szolgál. Az új nemzetbiztonsági tanácsadó fősodorbeli nézeteket vall a nemzetközi kapcsolatokról, s mintha sikerülne a hagyományos mederbe visszaterelnie az amerikai elnök vagdalkozó-ötletelő külpolitikáját. Trump külügyminisztere, Rex Tillerson, védelmi minisztere, James Mattis, s Nikki Haley, az ENSZ-nagykövet is racionális nézeteket fogalmaz meg, csak az a gond, hogy Washington tárgyalópartnerei elbizonytalanodtak, nem tudják, mikor melyikük beszél igazából az elnök nevében?

Baljós időket idéznek a Trump-kormányzat embereinek kétes orosz kapcsolatai felderítésére irányuló vizsgálatok. Az FBI, az NSA, a kongresszus mindkét házának hírszerzési bizottsága próbálja felderíteni, tényleg összejátszottak-e Trump emberei a kampány idején Moszkvával az elnökválasztás eredményének befolyásolásáért. Hamarosan folytatódnak a kongresszusi meghallgatások, még Trump vejét, Jared Kushnert is várhatóan beidézik. „Richard Nixon szellemét” vélte felfedezni napjaink Fehér Házában a Slate magazin újságírója, a 37. elnök életéről kiadott új könyv szerzőjével, John A. Farrell történésszel beszélgetve. Farrell szerint „trükkös Dick” paranoiája, kétes erkölcsű beosztottjai, durva viselkedése ellenére sem lehet Trumpot és Nixont összehasonlítani. „Nixon könyveket olvasott, könyveket írt” – nevezett meg egy alapvető különbséget. A két embernek más volt a háttere, Trump elkényeztetett aranyifjúként nőtt fel, míg Nixon egy keményen dolgozó kaliforniai családban. Nyolc évig volt alelnök, értett a kormányzáshoz, aligha tűrt volna meg egy Steve Bannonhoz (a szélsőjobboldali Breitbart hírportál volt főnökéhez) hasonló figurát maga mellett – vélekedett Farrell. Bannon csillaga egyébként leáldozni látszik, a fehér házi hatalmi harcokban Trump lányának és vejének befolyása erősödött a bennfentes beszámolók szerint.

Trump szeret nyerni, de annak az „eredménynek” biztosan nem örül, hogy máris a negatív rekorderek közé küzdötte le magát az elnökök népszerűségi listáján. Március végén alig 36 százalékos volt a támogatottsága, míg Reaganét csupán egyszer, 1983-ban mérte ennél alacsonyabbnak, 35 százalékosnak a Gallup. Igaz, George H. W. Bush állt 29 százalékon is, míg Jimmy Carter „alsó szintje” 28, Richard Nixoné 24, Lyndon Johnsoné pedig 35 százalék volt. De tény, egyikük sem volt ennyire népszerűtlen már elnöksége első hónapjaiban. Friss külpolitikai keménykedése, a szíriai rakétatámadás, s az afgán óriásbomba ledobása nyomán a száz nap eléréséig Trump még javíthat mutatóin.

Elekes Éva

Lájkoljon minket a Facebook-on is!