Előző
Következő
új cikk

Szép szó

A megtestesült sátán

Népszava|2017. máj 13. 07:28
[A+ A-]

Fotó: Juhász Tamás

Ellentmondást nem tűrően ront be Alex, középkorú szobrásznő házába Daryl, a messziről jött titokzatos férfi és nem tágít. Alex a nála lévő két barátnőjével ki akarja tessékelni, de ő cöveket ereszt, be nem áll a szája, egy szuszra nagyképű dumát lök. A kultuszfilmnek számító Az eastwicki boszorkányokban Jack Nicholson játszotta igencsak emlékezetesen ezt a fura fazont. A Játékszín színpadi verziójában Gáspár Sándor adja ugyancsak elementárisan. Beképzelt, már nem éppen ifjú, de még meglehetősen jó karban lévő macsót domborít, akinek pénze van dögivel, és ebből nem is csinál titkot. Megelőzte a híre, hogy megvette a közelben a kastélyt, luxus módra akarja berendezni, mindjárt kiírtja az ősparkot, aláírásgyűjtés is folyik ellene. Az terjed, hogy róla, hogy ő maga a sátán. És egyébként tényleg ördögi tulajdonságokat testesít meg. Rontásba viszi ezeket az elmagányosodott nőket, akik csütörtök esténként unaloműzésből jönnek össze megszokásszerűen piálni és pasikat szidni, meg róluk ábrándozni. Csakhogy közben ő ezeknek a nőknek a vágyait testesíti meg. Egy trágárul, durván szókimondó állat, aki rögtön kibeszéli mit akar, és elég gyakran rögvest meg is teszi. Arra is hamar ráérez viszont, mi hiányzik a nőknek, és nyújtja nekik. Önbizalmat ad. Kényeztet.

John Updike hasonló című regényében is abszurdba fordul a történet, ahogy a Tasnádi István által írt szövegváltozatban. Az, amikor két nő elernyedve elhever a hátán fekve, és Daryl gondos anyáskodással szépségmaszkot pakol az arcukra, a lábukat masszírozza, mialatt pipiskedő járással kirohangál a konyhába kakashere pörköltet főzni, fején fejkendővel, és gügyögő stílusban, csücsörített szájjal becéző szavakat mond, azonkívül, hogy meglehetősen röhejes, már némiképp paródia is. Paródiája a könnyedén csevegő, álproblémákkal teli, forszírozottan szórakoztató darabocskáknak, a divatosan mutatós felszínességnek.

Bagó Bertalan rendezése némiképp tükröt tart sok mindennek, amire eddig a Játékszín a műsor-politikáját építette, és most valamelyest eltérni látszik tőle egy fajsúlyosabb program irányába. Ennek eddig a Virágot Algernonnak és a mostani évadból az Életrevalók - mindkettő Horgas Ádám rendezésében - a fontos pontjai. Ezek bár tartalmaznak a bulvárhoz szükséges extrémséget, meg nem is mennek fájdalmasan mélyre, de húsba vágó kérdésekről szólnak úgy, hogy azért nem visznek be gyomrosokat a nézőknek. Megőrzik a szórakoztató jellegüket, sőt, általában még a könnyedségüket is. Bagó ugyanezt a vonulatot követi.

A három, kissé életunt, társra, szexre, szeretetre, ösztöneik szabadjára eresztésére éhes grácia szórakoztatóan csipkelődik egymással

A produkció elején bemelegíti a publikumot laza élcekkel. A három kissé életunt, társra, szexre, szeretetre, ösztöneinek szabadjára eresztésére éhes grácia szórakoztatóan csipkelődik egymással. A színésznők, Lévay Viktória, Parti Nóra, Pokorny Lia pingpongmeccs-szerűen adogatják és csapják le a poénokat. Pokorny belevaló, érzéki szobrásznő, Parti szemrevaló zenetanárnő, Lévay munkájában vehemens, de a magánéletben eléggé visszafogott újságírónő. Be-betüremkedik az életükbe a nyársat nyelt szomszéd házaspár. A Szegezdi Róbert által alakított karikatúraszerű férjről azért kiderül, hogy a triumvirátusból az újságírónőt csak elkapja egy-egy fordulóra. A feleség, Szőlőskei Tímea megszemélyesítésében, amolyan aszexuális, a párján basáskodni próbáló házisárkány, akinek fejét Daryl erős sugallatára a férje lenyisszantja egy baltával.

Tévedés elkerülése végett, ez a jövevény nem falra festett, képzelt ördög, tényleg vágyaink kivetülése, és Updike elég egyértelműen azt mondja, hogy erőteljes vágyaink közé tartozik a gyilkos agresszió is, amikor magunkból kivetkőzve ölni szeretnénk. Vagy tán ekkor lennénk éppen magunk, csak ebben a neveltetésünk, a törvények, a gátlásaink megakadályoznak bennünket. Igyekszünk visszatuszkolni magunkba az agressziót, de ott van az rendesen, és akár nézések, hangsúlyok formájában is képes sebezni, pusztítani.

Mindezt eljátsszák a színészek. A történet átcsap horrorkomédiába, amit a Vereckei Rita által tervezett nappali hátterébe vetített, mind riasztóbban szürreális képekkel és Szemenyei János őrjöngő zenéjével szintén érzékeltetnek. A nők persze a démont is el akarják pusztítani, válogatott öldöklési formákat eszelnek ki, például rá hasonlatos rongybabába tébolyult vadsággal tűket szurkálnak, de ő megjelenik, és velőtrázóan, fenyegetően röhög. Ekkor fotelba szorítva, kétségbeesetten fojtogatják, kitolják a színről, olyan mintha végeztek volna vele. De megjelenik a nézőtér irányából, magabiztos fölénnyel kokettál a partnerükkel ülő hölgyekkel is, névjegyeket osztogat, kacsint, telefonhívásra buzdít.

Megölhetetlen, kiirthatatlan, menthetetlenül velünk van, bennünk van. Olykor kicsit lehet csitítani, de aztán kitör, sajátosan élveteg módján teret követel magának, kajánul gúnyolódik, csitíthatatlanul tombol. Mindezt hatalmas élvezettel játssza egy naggyá érő színész, Gáspár Sándor, aki ezeken a deszkákon egykor még kiforratlanabbul, de ugyancsak megmutatta a lélek tobzódását az Egy őrült naplója című monodrámában. Most nem száll olyan mélyre, mégis érettebb, összetettebb, élvezetesebb az alakítása. Igazi jutalomjáték. De nem a többiek kárára. Az eastwicki boszorkányok összességében jó előadás, amiről vitatkoznak a szünetben és utána a nézők, foglalkoztatja őket, és többségük kimondottan szereti, akkor is, ha netán bizonyos dolgokon meglepődik.

Bóta Gábor

Lájkoljon minket a Facebook-on is!