Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Bartók intenzíven és lagymatagul

Népszava|2017. jún 3. 07:45
[A+ A-]

Az intenzíven felzaklató koreográfiáiról nemzetközi szinten is híres Frenák Pál felzaklatta némiképp a Magyar Állami Operaház közönségét is. A fából faragott királyfi című balett bemutatójának százéves évfordulójára, a Bartók TáncTriptichon premierjére hathatósan újraálmodta a remekművet. Megsokszorozta a szereplőket és megosztotta a nézőket. Úgy körülbelül háromnegyedüknek tetszését elnyerte. A többiek mereven elutasítják, durcásan, sőt sértődötten néznek, amikor lemegy a függöny, tüntetően nem tapsolnak. Vagyis történt valami, nem a szokványos került színpadra, hanem rendhagyó, ami inspirálóan hathat. Emlékezzünk csak vissza, amikor a markáns egyéniségű Jurij Petrovics Ljubimov, a világhírű Taganka Színház alapító-igazgatója a Don Giovannit rendezte az Erkel Színházban, egyszerre támadt erős fütty és voltak hangos bravó kiáltások is - a produkció meglehetősen meghatározóvá vált.

Az, hogy a kortárs tánc ennyire erőteljesen betört a patinás falak közé, biztosan valamilyen szempontból megtermékenyítően hat. Összesimulnak a modernség művészei a klasszikus táncosokkal. Egységet alkotnak a produkcióban. Megtanulnak egy különös instrumentumon létezni, mozogni, játszani, élni. Frenáknál rendszerint van egy ilyen meghatározó, már-már önálló létező, a Fiúkban például egy levegőbe tartó kötélrendszer, a Birdie előadásában fémszerkezet konstrukció, vagy épp a MILAN-ban egy ember nagyságú, roppant kifejező bábu. A fából faragott királyfi esetében adná magát, hogy báb jelenítse meg a címszereplőt, évtizedekig ment a darab, amit külföldre is sokfelé elvittek, az Állami majd Budapest Bábszínházban, ahol a fabábú testrészeire, fejre, törzsre, lábakra, kezekre is tudott szakadni, és így tébolyultan vad vitustáncot járni. Gondolhattuk, hogy ezt élő szereplőkkel szinte lehetetlen megcsinálni. Frenák szerint viszont ugyan miért is ne lehetne? Megsokszorozza a szereplőket. Fából faragott királyfiként például heten is színre lépnek. Megmutatják ennek a gépies, de mégis megelevenedő lénynek a sokarcúságát, és ennyien persze szanaszét is tudnak szakadni, gurulni.

Az a bizonyos meghatározó instrumentum ugyanis ezúttal egy hatalmas, lejtős téglalap, ami mögött trambulinon dobbantva fel lehet tűnni, de le is lehet bukni a mélybe, lecsúszni, lehempergőzni a testeket visszatükröző és megsokszorozó sima felületen, s nyilván nagy nehézségek árán, fölfelé szaladni. Így képviselteti magát átvitt értelemben is a fent és a lent, és mint Frenáknál igen gyakran, a szédítő magasság szintén, hiszen egy heveder segítségével, melyen a Tündér, illetve ezúttal tündérek tanyáznak, a levegőbe is emelkednek szereplők, vagy éppen onnan le is taszíttatnak. Senki nem hihette, hogy Frenák a hagyományos módon, hatalmas, színes lepellel ábrázolja a jóságos, a Királykisasszonyt és a Királyfit próbára tevő, és végül révbe kalauzoló Tündért. Ez az égi szférában mozgó lény nem szelíden ide-oda lengedezik, tébolyultan, megveszekedett gyorsasággal pörög-forog a levegőben, van, akiket magával ránt, majd visszaenged a biztosabb, de közel sem biztos talajra. Káosszal teli, zaklatott világról beszél Frenák, aki a színpad baloldalán, fehérre meszelt arccal, mint valami bölcs Prospero Shakespeare A vihar című művében, megjelenik, és kétségbeesetten, de a dolgokra való rálátással, szemléli azt, ami történik.

A táncosok bedobnak apait-anyait, hihetetlen energiákat hoznak felszínre magukból, nem ritkán szédítő a tempójuk, a pokol legmélyére hatolnak, vagy éppen időlegesen a menyben járnak, arcukra is kiül az a széles érzelmi amplitúdó, amit átélnek. Szívvel-lélekkel, tehetséggel, hatalmas energiával vannak jelen, csaknem a zsigereiket teszik ki a deszkákra, és ez abszolút hat azokra, akik nem utasítják el maguktól a produkciót. A nézőtéren is sokan tűzbe jönnek, a Kovács János által megrendítően vezényelt, jó formát futó Magyar Állami Operaház Zenekarának hatására is, és lelkesen ünneplik az előadást.

Sajnos A csodálatos mandarin előadásán nem sok ünnepelni való akad. A zseniális Seregi László többször koreografálta a Mandarint, és tán ez az utolsó verzió, amit most felújítottak, eleve nem a legjobb változat. És bár a próbákon jelen volt Kaszás Ildikó, az öt éve halott Seregi állandó asszisztense, és Pongor Ildikó balettmesterként tevékenykedett, már a premieren fáradt, közel sem felvillanyozó teljesítményt láthattunk. Prostituált lányként, aki csavargók társaságában csábít, hogy aztán az áldozatot kirabolhassák, Kozmér Alexandra arca teljesen kifejezéstelenül rezzenéstelen. És az marad még akkor is, amikor az öreg gavallér meg a fiatal diák után maga a mandarin, az állhatatosság, a vágy, a fékezhetetlen őserő megtestesülése megjelenik, amit Bajári Levente elénk is tár rendesen. De Kozméron nem tükröződik, hogy az általa alakított lány is mágnesként vonzódik ehhez a végzetesen veszélyes, elementáris férfihoz. A táncosnő profi módjára lejárja a koreográfiát, de bennem semmit nem mozgat meg. Sokan emlegetik például, hogy a legendás Lakatos Gabriella hogyan táncolta ezt a szerepet Harangozó Gyula koreográfiájában, hát igen, ha belegondolok, évtizedek után is megborzongok tőle. A három csavargó, Szegő András, Szakács Attila, Melnyk Vladyslav esetében sem érzem az elszabadult, gyilkos ösztönöket. Sajnos ez a produkció se hús-se hal jellegűen vérszegény, miközben Kovács és a zenekar megint csak képviseli Bartók szellemiségét.

A Pest, Buda és Óbuda egyesülésének félévszázados jubileumára született Táncszvit a Duna Művészegyüttes közreműködésével, Juhász Zsolt koreográfiájával, a néptáncot hozza az Operaház deszkáira. Tizenhét percben üde színfolt, frissen kikeményített, szép jelmezekkel, jó ritmusban, nem kevesebb, de nem is sokkal több. Jó ötlet, hogy három táncfajta - klasszikus, kortárs és népi - egy este megjelenik a deszkákon, de sajnos a három egyfelvonásos produkció között semmilyen gondolati kapcsolat nem fedezhető fel. Így egyáltalán nem erősítik egymást.

Bóta Gábor

Lájkoljon minket a Facebook-on is!