Előző
Következő
új cikk

Vélemény

Hosszú oldal - A hülyébbik énem

Népszava|2017. jún 6. 06:01
[A+ A-]

Jöjjön ki a táblához, Csepelyi, rég nevettünk! E mondat kísért tizenhét éve.

Olykor hetente többször is arra riadok álmomból, hogy állok a másodfokú egyenlet előtt, és tekintetemmel a zöld táblafestékbe kapaszkodva próbálom lenyugtatni a villódzó számokat és műveleti jeleket. Amikor úgy érzem, hogy a matematikai állítás egyik felét megértettem, s az egyenlőségjel mögé ugranék, kihullik az agyamból minden, amit addig összekapartam, és kezdhetem elölről.

A tanárnő diadalittasan vár – utál engem, és mit mondjak, ez nem feltétlen egyoldalú –, az indokoltnál többet is, mintha ki akarná élvezni, hogy Csepelyi, a teljesen hülye Csepelyi áll a táblánál. A teljesen hülye Csepelyi pedig megalázottságában próbál keménynek mutatkozni, mintha amúgy tudná a választ, vagy akár értené a kérdést, de miközben visszakullog a padjába, meg akar halni.

Hogy valami nem stimmel, azt már általános iskolában éreztem, de akkoriban még messzire tudtam jutni a szabályok bebiflázásával. A középiskolát két kövér kémia-kettessel indítottam. Meg akartam semmisülni. Majd belejövök, hajtogattam, de nem jöttem: hiába tudtam az elméletet, hiába jártam kémiából, fizikából és matekból is korrepetálásra, a teljesen hülye Csepelyi rémisztő toposza nőttön nőtt bennem, míg végül átvette az irányítást fölöttem.

Negyedikre úgy éreztem, nem kapok már levegőt a teljesen hülye Csepelyitől, aki kitépte magát belőlem, rám ült, és hízott, hízott, és egy idő után nem volt elég neki semmilyen magyar ötös, semmilyen versmondóverseny, felzabálta az önbecsülésem. Utolsó félévben új fizikatanárt kaptunk, aki tudta, hogy aki orvosira megy, az tudja a tananyagot, aki máshová, annak meg mindegy. Kijelentette, nála mindenki ötöst kap. Aztán belelapozott a naplóba, és hozzátette: Csepelyi négyest.

Meg ott van a kép, amint a szertárban könyörgök a matektanárnak, hogy legalább engedjen érettségizni. Végül – más tanáraim közreműködése révén – minden érettségi tárgyból ragyogó ötös voltam és magyar szakra felvételiztem – engedett. Mázlim volt: annyi elméleti kérdést kaptunk, hogy hármast írtam. A helyzet súlyosságát mégis jól mutatja, hogy egymástól függetlenül három (!) osztálytársam próbált segíteni a feladatmegoldásban. Nem hagytam: tudtam, hogy megvan a kettes. Kikérezkedtem mosdóba, és lehúztam a papír zsebkendőt, amelyen a számításos feladatok levezetése állt.

De a teljesen hülye Csepelyitől sosem szabadultam. Ott áll mellettem a kasszánál, ha fizetek, és figyelnem kell a visszajáróra. Késtem már le miatta kis híján repülőt, mentem rossz napon fontos találkozóra, foglaltam majdnem tízszeres áron hotelt, rontottam el banki utalást és volt, hogy lemaradtam a kedvenc együttesem koncertjéről. Egyszer annyira pánikoltam, hogy jól írjam a számokat egy bajnoki összefoglalóban, hogy végül a szövegben a másik futballcsapatnak ítéltem a győztes gólt. Csak felnőttként tudtam meg, hogy a teljesen hülye Csepelyi neve valójában diszkalkulia. Sokra nem megyek a diagnózissal: az álom végén – és néha ébren is – ugyanúgy megsemmisülök.

Csepelyi Adrienn