Előző
Következő
új cikk

Vélemény

A szakértői kormányzás mítosza

Népszava|2017. jún 7. 06:03
[A+ A-]

Egyre gyakrabban előkerül az ellenzéki nyilvánosságban a szakértői kormányzás igénye, a civilek bevonásának fontossága, ezekkel párhuzamosan pedig a politika romlottságáról való diskurzus erősödése. A nagyobb demokratikus ellenzéki pártokkal szemben is az az egyik tipikus kritika, hogy ezek mégiscsak politikai pártok, a régi megkövesedett struktúrák szerint tagozódnak, saját (választói) érdekeik szerint politizálnak, a hatalmat akarják. És egyáltalán: hogy pártok, tehát eleve károsak.

Mintha ebben a civil-mozgalmi, új-ellenzéki körben nagyjából úgy képzelnék az Orbán utáni világot, hogy megszűnnek a nagy világnézeti-politikai ellentétekre épülő pártok, hogy a politikai erők egyetértésben, az alapvető dolgokban megegyezve irányítják az országot, a hatalmat sokadlagos kérdésnek tekintik. Ám ilyen nincs sehol a világon. Az efféle utópisztikus merengések ellentétesek a politika alapvető logikájával. Bármit is gondoljunk a világról, a politika mégiscsak érdekellentéteken alapul, aminek elengedhetetlen velejárója a hatalomért folytatott küzdelem. A kormányzás, ahogy Schlett István írja (feministák itt csukják be a szemüket) „nem kisasszonyfutball” és ebben nagy igazság van. Az más kérdés, hogy egy tekintélyelvű, netalán diktatórikus hatalom megdöntése érdekében igen is egymásra és szövetkezésre utaltak az egymással akár éles vitában küzdő pártok és mozgalmak.

Nagy mítosz a szakértői kormányzás. Persze értjük, „ne pártpolitikusok kormányozzanak pártérdekek szerint, akik aztán úgyis korruptak lesznek, és egyébként se értenek az adott szakterülethez, hiszen nyilván csak jutalmul kapták adott minisztérium vezetését”. Ezzel csak az a baj, hogy egy pártpolitikus miniszter is lehet szakértő, de ha nem az, támaszkodhat egy széles körű szakértői apparátusra, tanácsadói körre. De igaz ez fordítva: egy szakértővel is „elszaladhat a hatalmi ló”, föladhatja eredeti hivatását, identitását és morálját.

Nem nagyon van olyan, hogy „független szakértő”. Minden tudományterületen vannak „iskolák”, legegyszerűbb példa a közgazdaságtan. Az unortodox, a neoliberális vagy esetleg a skandináv típusú közgazdasági felfogás független volna? Hiszen mindegyik mögött hatnak társadalom- és jövőképek, érdek- és értékelvek, megvannak a preferált csoportjaik, másoknak adna és másoktól venne el többet vagy kevesebbet, mindegyik más eszközökkel operálna.

Szintén Schlett István írja egy tanulmányában, hogy „a kormányzás nemcsak az ügyek adminisztrálása, hanem alkotó folyamat is.” És mint ilyen, szükségeltetik hozzá kreativitás, erő, sőt ügyeskedés, ravaszság és akár kíméletlenség is. De hivatkozhatunk Carl Schmittre is, (örömteli módon újabban a baloldalon is előkerül olyan értő elemzők munkájában, mint például Antal Attila), aki szerint a politika alapvetően konfliktusos természetű, és ha a konfliktus, az ellentét megszűnik, az maga a politika halála.

Előfordulnak persze rendkívüli és átmeneti helyzetek, amikor a politikai erők valóban szakértőkre bízzák a kormányzás kínját, de ők sem „semlegesek”, „értéknélküliek”. Ha beleesünk abba a hibába, hogy a pártokat és a politikát kizárva szorgos technokratákra bíznánk az állam vezetését, akik valamiféle homályos, ködbe vesző közjó érdekében tevékenykednek, hol a legitimáció? Ki választja, ki jelöli ki ezeket a szereplőket, intézményeket? Hol vannak az állampolgári kontroll lehetőségei, és ami a legfontosabb: milyen módon válthatók le?

Ahogy problémás a szakértői kormányzás utópiája, éppen ilyen ködös és megtévesztő a semlegesség is. Michael Sandel több példán keresztül is bemutatja , hogy a „semlegesség” miért jelent sok esetben szilárd elköteleződést. Az első az abortusz kérdéséhez kapcsolódik. Az abortuszpártiak általában a semlegesség és a szabad választás talaján állva érvelnek a terhességmegszakítás mellett, az abortuszt ellenzők pedig döntően vallási-erkölcsi talapzaton állnak, mondván, az embrió már ember, így az abortusz gyilkosság. Kinek van igaza? Hiszen ebben az esetben az abortuszpártiak a katolikus egyház tanítását tévesnek minősítik, vagy érvelésükkel ezt sugallják. Tehát ilyenformán egyik álláspont sem semleges. Aztán a melegházasság ügyét veszi elő. Támogatói szerint a tiltás sérti a homoszexuálisok törvény előtti egyenlőségét és az egyén szabadsághoz való jogát. A vita itt például ott dől el, hogy mit tekintünk a házasság céljának, értelmének? A melegházasság ellenzői gyakran azt mondják, ez nem természetes, hiszen a házasság célja az utódnemzés. Míg támogatói szerint sokkal inkább a kizárólagos szerető kapcsolat a házasság funkciója, hiszen heteroszexuálisoknál sem feltétele a frigynek a nemzőképesség megléte. Sandel szerint akármelyik oldalra áll is a kormányzat, kilép a liberális semlegesség elvéből, hiszen morális értéket tulajdonít a melegházasságnak vagy/és a „heteroházasságnak”.

Nemrég Heller Ágnes világított rá egy vita során arra, hogy igazságosság tisztán nem létezik, utópia. Hiszen filozófiai értelemben akkor nevezhetünk egy államberendezkedést igazságosnak, ha azt minden egyes állampolgára igazságosnak ítéli meg, ilyen pedig nincs. Tehát csak törekedhetünk az igazságosságra, esetleg egyes rendszerek más rendszerekhez képest lehetnek igazságosabbak.

Nem példa nélküli persze a szakértői kormányzás igénye, hiszen Platón Az állam című munkájában is kitér erre, amikor arról ír, hogy a kormányzás kizárólag a filozófusoknak való feladat, hiszen csak ők bölcsek, tanultak, mértékletesek, nem a pénz motiválja őket és nem is hazudnak. Botrányosnak tartotta, hogy a vezetésre képesek esdekelnek a nép kegyeiért; éppen ellenkezőleg, a nép esdekeljen a vezetők iránt az arra méltóak közül. Csakhogy igaz-e ma, amit Platon állít? Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen formáció bizony már nem demokrácia.

Mindezekkel arra szerettem volna rávilágítani, hogy a demokratikus ellenzéknek nem kellene félnie a pártpolitikától, az ideológiáktól, a konfliktusoktól, az önidentifikációtól és az ellenfél megnevezésétől, hiszen egy Orbán utáni világban sem változik meg a politika alapvető természete és logikája. Lehet, sőt szükséges is – akár gyökeresen − újrafogalmazni a pártpolitika természetét, a bal- és a jobboldal természetét és különbségét, lehetnek „harmadik”, „negyedik utak”, de ne feledjük, amit Max Weber hagyott ránk: aki politikára adja a fejét, az diabolikus erőkkel szövetkezik. Sőt, hogy – bár nem rokonszenves tétel – „a politika: legitim erőszak”.

Bartus Tamás politológus