Előző
Következő
új cikk

Sport

A hármas akna mélyén

Népszava|2017. jún 7. 05:52
[A+ A-]

FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM

A magyar labdarúgó-válogatott kilátástalan játékkal szenvedett sima 3-0-ás vereséget Oroszországtól a Groupama Arénában hétfő este rendezett felkészülési mérkőzésen. A következő ellenfél pénteken idegenben világbajnoki selejtezőn Andorra lesz.

Az utóbbi fél évszázad legdefenzívebb, leglassabb, legkevésbé kombinatív orosz (korábban: szovjet) válogatottja vendégszerepelt hétfőn Budapesten, és úgy nyert a legcsekélyebb megerőltetés nélkül 3-0-ra, hogy a magyar együttesnek minimális esélye sem nyílt a vereség elkerülésére. Az ember szinte azon mélázott el: milyen szép volt, amikor még a Valerij Voronyin-, Igor Csiszlenko- vagy az Andrej Kancelskis-féle brigád keserített el bennünket, hogy a hivatalos hazai körökben újabban megint dédelgetett Kelet legragyogóbb alakulatairól, Valerij Lobanovszkij kapitány előbb Vlagyimir Troskint, Anatolij Konykovot, Leonyid Burjakot, Viktor Kolotovot, Oleg Blohint, majd Vlagyimir Besszonovot, Rác Lászlót, Alekszandr Zavarovot, Igor Belanovot, Oleg Protaszovot felvonultató komandáiról már ne is beszéljünk.

A most látott szbornaja tagjai közül legföljebb Gyenyisz Glusakov, Alekszandr Golovin és (olykor) Fjodor Szmolov mozgása emlékeztetett az eminens elődök sebességére és szellemességére, de e trió is elég volt a habkönnyű hármashoz a hatvanhármasok számára. Az utóbbi szám minden idők leggyöngébb orosz világranglista-helyezését jelenti; ez éppen hatvannal rosszabb, mint az 1996 tavaszán „mért” legjobb pozíció.

De nekünk nem az oroszokkal kell foglalkoznunk, sokkal inkább azzal, hogy még ennél a megcsappant muníciójú ellenfélnél is komótosabbnak, technikailag képzetlenebbnek és fantáziaszegényebbnek mutatkozott a magyar válogatott. Jellemző a fizikai és szellemi tehetetlenségre: a vetélytárs kapuját mindössze kétszer sikerült eltalálni, s e kettőből is egyszer azért, mert Igor Akinfejev, a rivális hálójának amúgy háborítatlan őre lusta volt lehajolni a váratlanul felé guruló labdáért, s a becsúszó Balogh Norbert csaknem bepöckölte azt. Noha a magyar támadások a szünet után is épp olyan vontatottan haladtak, akár az első félidőben – már, ha haladtak egyáltalán –, a cserecsatár megmozdulása valóságos fellendülésnek tetszett, mivel a pauza előtti szakaszban Eppel Mártonról, a kezdő magyar centerről a saját hálójába került a labda... (Ez a gól sarokrúgás után esett, a szögletet pedig azért rúghatták az oroszok, mert Hangya Szilveszter – nem kis zavarában – az alapvonalon túlra fejelte kapusa, Gulácsi Péter kipasszolt labdáját.) Előzőleg Szmolov kedve szerint masírozott el a hanyatt eső Kádár Tamás, valamint a meghökkentő módon a másodosztályból meghívott Márkvárt Dávid mellett, miként a mérkőzést lezáró – rendes esetben könnyen kezelhető partdobással induló – Alekszej Mirancsuk, Dmitrij Poloz akcióhoz sem volt sok köze az úgynevezett védelemnek.

Ha az ember nem a már-már monolit médiavilág kiszolgáló személyzetének a tagja, akkor nehéz pozitívumot találnia az Üllői úti barátságos találkozón tapasztalt barátságtalan vergődésben. Pláne, hogy még a kísérletinek mondott kezdő tizenegyben is mindössze három itthon játszó labdarúgó kapott helyet, miközben a hazai bajnokságban – állítják a mind mélyebbre hajlók – szüntelen a fejlődés. Akár a bányászatban negyven évvel ezelőtt, amikor a mecseki körzetben dolgozó Zalka Máté szocialista brigád 110 méter aknát mélyített, s ezzel megdöntötte a tizenkét esztendeje fennálló, 102 méteres országos rekordot.

A mai valóság a körül van, amit egy barátom írt hétfő este sms-ben: „Néztem a meccset a tévében, szörnyű volt. Ám az utána következő interjúktól még inkább kiakadtam, mindenki elégedetten nyilatkozott. Ezt szomorúbbnak találtam, mint magát a mérkőzést.”

Csak semmi bánat, egy komám: ha futballban nem is, sóderben és aknamélyítésben változatlanul jók vagyunk.

Hegyi Iván írása a Népszavának

Lájkoljon minket a Facebook-on is!