Előző
Következő
új cikk

Szép szó

A legközelebbi halott

Népszava|2017. jún 10. 07:25
[A+ A-]

FOTÓ: FORTEPAN

- A csoportkép nagyon rossz műfaj. Mindig van valaki, aki vagy lemarad a képről, vagy éppen takarásban van - dünnyögte egy fotóriporter barátom, miközben persze éppen csoportképet csinált rólunk, meglehetősen savanyú arccal, mert ő a három évtizedes fényképész rutinjával tudta már, amit mi nem tudtunk: hogy a csoportkép azért nagyon rossz műfaj, mert aki lemarad a képről, vagy éppen takarásban van, richtig az lesz a társaságból a legközelebbi halott. Akiről a szerkesztők persze majd fotót kérnek.

Egy utolsót, egy kifejezőt, afféle nagyon fotós fotót. De hát ugye utolsó fotó, hát az nincs, mert amikor az utolsó csoportkép készült, a leendő halott takarásban volt. Vagy éppen lemaradt a pillanatról.

Az igazi fotóriporter ilyenkor persze dühöng. Aki nem dühöng, abból nem is lesz igazi fotóriporter. Szerintem a dühöngés a fényképész iskolában direkt a kötelezően fölveendő tárgyak közé tartozik. Nem láttam még olyan fotóriportert, aki a következő három szituációban ne volna soha kiborulva: munka előtt, munka közben és munka után. Hiszen valami baj mindig van. Vagy volt. Vagy lesz. Baj van a témával, az időzítéssel, az alannyal, az állítmánnyal, a nappal, a holddal, mindennel. Olyan nincs, hogy minden halad a maga útján a végkifejletig. Elégedett fotóriporter nem létezik. Ha egy fotós elégedett, akkor nem igazi fotós. Akkor adja vissza az ipart, és menjen el elégedett civilnek. Jó fényképet csak az elégedetlen ember készít. Ennélfogva a született fotós folyton zsörtölődik, méltatlankodik, elégedetlenkedik, hőbörög, bosszankodik, dúl-fúl, idegeskedik, zsémbel, magyaráz, vitatkozik, morog és lamentál. A született fotósnak a valóság nem elég, neki annál több kell: neki kép kell. Az ilyen emberrel nehéz.

Ezt csak azért mondom, mert tavaly készült rólunk egy kép Debrecenben, egy alkalmi baráti társaságról, köztük privát személyekről és egy festőről, aki éppen takarásban volt, de ezt én magam nem láttam, ezt csak a fotóriporter barátomtól hallottam fél füllel, amint mérgesen dünnyögött maga elé, azt morogta, hogy a csoportkép rossz műfaj, fiúk, mert aki takarásban van, a társaságból az lesz a legközelebbi halott.

Richtig a festőművész lett az. Ő lett a legközelebbi halott.

A képen éppen takarásban volt a festő, pedig milyen szép volt a kompozíció, pontosabban szépnek indult, mert beállított minket a fotóriporter, a festő azonban kilógott a képből, már úgy értem, szó szerint, mert két exponálás közben elinalt a pulthoz újabb korsó sört kérni, és támadt a helyén egy űr, ami nekünk föl sem tűnt, a fotóriporter barátom morogta utólag, hogy már megint nem sikerült a kép. És amikor a festő a sörével boldogan visszatért, akkor takarásba került. Azt magyarázta a fotóriporter barátom (aki amúgy a társaságnak állandó sörös tagja volt, csak hát éppen dolgozott, s ezt persze zokon vette, a többiek isznak, neki meg még ilyenkor is fotóznia kell, morgás: nincs igazság a földön), szóval azt mondta, hogy a kép nem jó, mert jobb felől kissé aránytalan, hiányzik ugyanis a jobb sarokból a Piktor. Így neveztük magunk között a festőművészt: Piktor. S hogy a Piktor kiment sört kérni, s éppen akkor, amikor ő kiment, akkor adódott a fényben és árnyékban egy olyan megismételhetetlen pillanat, amikor neki exponálnia kellett, értsem meg, nem tehetett mást, mert olyan édes búsan csorgott a fájdalom fénye mögöttünk a falon, hogy ezt kellett elkapnia éppen, azt azt egyetlen pillanatot, amikor a Piktor nincs ott, és a fény meg ott van. Ráadásul a fotóriporter barátom az "azonnal törlős" típusba tartozik, vagyis ő olyan fotós, aki sikerületlen képet az SD-kártyáján képtelen tárolni. Fotózás után ő azonnal töröl, tíz képből hetet biztosan, aztán majd a számítógép előtt a maradék háromból is kitöröl kettőt. Marad egy. De csak jó esetben, mert előfordul, hogy a számítógép előtt már az utolsó képnek sem kegyelmez. Ő ilyen ember. Mondom, kicsit nehéz vele, úgy értem, aranynehéz, mert szeretni lehet érte.

Szóval ezt a fotóriporter barátomat hívtam föl a múltkor, hogy meghalt a Piktor.

S küldjön már róla képet, ha lehet, akkor azt a csoportképet, ahol utoljára még mindannyian együtt vagyunk.

- Uramisten, ez nem lehet igaz! – kiáltott föl a fotós.

- De igen, sajnos igaz. Infarktus, gyorsan elvitte – válaszoltam, de a fotós belém fojtotta a szót.

- Nem sikerült a fotó! És ki is töröltem! A kép nem volt jó, mert amikor jók voltak a fények, és nem mozdult be senki, nem volt ott a Piktor.

- És a többi képen?

- Ott meg takarásban volt – fortyant föl, majd hirtelen elsírta magát a telefonban.

És negyedóra múlva e-mailen küldött egy csoportképet rólunk.

Úgy értem, az utolsót.

A kép persze tökéletes volt. Hatan ültünk egy asztalnál, őszies, méla, derengő fényben, és bámultunk a kamerába vígan. Vidám traccspartira jöttek össze a fiúk. Barátias kedélyű társaság sörözik. De a képen ott rejtőzött egy hetedik. S csak űr volt a helyén, amiből, mint a fény, úgy csorgott a bánat, az a furcsa fajta, megmagyarázhatatlan, oktalan szomorúság.

Kácsor Zsolt

Lájkoljon minket a Facebook-on is!