Előző
Következő
új cikk

Szép szó

A párt(ember) tragédiája

Népszava|2017. jún 10. 07:35
[A+ A-]

Fotó: FORTEPAN/Király Júlia

A Naplóból éppen a legfontosabb időszakok feljegyzései hiányoznak: az 1956 október-novembere, illetve az 1967 januárjától 1969 júniusáig (csehszlovák krízis!) terjedő időben Király vagy nem vezet naplót, vagy amit közben írt, megsemmisíti.

A Magvető kiadta Király István 33 éven át írt naplóját. Elgondolkodtató olvasmány. Radnóti Sándor kitűnő cikkben ismertette az Élet és Irodalomban - én azért írok most róla, mert egy más nemzedék szemével és némileg más szemszögből látom ennek a nagyon ellentmondásos embernek az életét, főként azt a részét, amivel az újabban előkerült Napló foglalkozik.

Első benyomásom az, hogy Király István tudathasadásban szenved. De még ez sem egyszerű, nem kétfelé, hanem legalább háromfelé hasadó tudat: a pártember, az irodalomtörténész egyetemi tanár, illetve a saját döntéseit nemegyszer bíráló és elítélő magánember között. Az életrajzi körülmények megértéséhez érdemes elolvasni Babus Antal utószó-tanulmányát; Babus azzal, hogy rávilágít Király István fiatal kori életére, illetve 1956 előtti szerepére, mintegy beágyazza a naplót a Kádár-kor eseménytörténetébe. Két, háború alatti német ösztöndíj utáni pálfordulás, a kommunista pártba való belépés eltávolítja Királyt református lelkész édesapjától, a forradalom lelki válságot okoz ugyan nála, de fontos szerepe van az első 1956 utáni ideológiai pártnyilatkozat megfogalmazásában - mindezt Babus ugyan leírja, de meglehet, túl nagy tisztelettel kezeli Királyt ahhoz, hogy érzékeltetni tudja a Napló lényegét: a pártember tragédiáját.

Amivel sok más kortársa mellett, én sem voltam tisztában. Az 1956 előtti Királyt nem kellett démonizálni: a Nagy Imrét támogató értelmiség táborában egyöntetű utálatnak örvendett. Igaz ugyan, hogy a Csillag című folyóiratnak, amit szerkesztett, voltak érdemei: közölte Juhász Ferenc fő művét, A tékozló országot és helyt adott más fontos irodalmi műveknek, de Király ugyanakkor következetesen “vitte” az éppen kötelező pártvonalat. Én először 1955-ben egy bölcsészkari értekezleten találkoztam vele, ahol az év irodalmi értékelőjén azt bizonygatta, Simon István a legjobb élő magyar költő és aki ezzel szemben Juhászra és Nagy Lászlóra hivatkozik, őket dicséri (például én, a szemtelen másodéves egyetemista), az csak “jobboldali elhajló” lehet. Király ekkor (és úgy tetszik, még sokáig ezután) lebecsülte és károsnak tartotta a modernizmust, fő ellenségnek a “nyugatos”, “kozmopolita” irodalmat vélte.

Ugyanakkor, mint felkészült irodalomtörténész, legalább három ma is haszonnal olvasható könyvet írt: egyet-egyet Mikszáthról, Adyról és Kosztolányiról. Királynak kétségtelenül volt minőség-érzéke, ami egyetemi előadásaiban is megnyilvánult. De ez a művelt, problémákra érzékeny ember csökönyösen harcolt a hazai szovjetellenesség, illetve a szovjet elméletet és gyakorlatot meghazudtoló valóság ellen. Elvállalta a Szovjet irodalom című lap szerkesztését, rendszeresen járt a szovjet követség fogadásaira. Volt amikor sikerült ezt összeegyeztetnie a nála fiatalabb munkatársak orientációjával, volt amikor nem - ez kétségbe ejtette. És furcsa, hogy ebből az eléggé őszinte Naplóból éppen a legfontosabb időszakok feljegyzései hiányoznak: az 1956 október-novembere, illetve az 1967 januárjától 1969 júniusáig (csehszlovák krízis!) terjedő időben Király vagy nem vezet naplót, vagy amit közben írt, megsemmisíti. Miről hallgat?

Amit lejegyez, abban a pártember rendszeresen elnyomja az irodalomtudóst. Rengeteget foglalkozik egyfelől Aczél Györgyhöz és Pándi Pálhoz fűződő kapcsolatával, saját hatalmi befolyásával, illetve annak csökkenésével, másfelől védencét, a zabolátlan Czine Mihályt illető ügyekkel. Rendszeresen pontokba szed párthatározatokat, illetve hivatalos és ellenvéleményeket, gondolatokat, amiket néha nyilvánosan elmond, néha elhallgat. Sokat utazik, a nyugati entellektüelek általában tartózkodó udvariassággal kezelik, Angliában mindennel meg van elégedve, csupán a cambridgei George Steiner olvas be neki ismételten, de Királynak erre is megvan a válasza: Steiner nem baloldali értelmiségi, hanem "sznob burzsoá antikommunista". Ezt abban a meggyőződésben mondja (1976-ban!), hogy "a világtörténelem nekünk dolgozik". Mármint a szovjet zsandár-szocializmusnak és álnemzetköziségnek. Újabb 10-12 év kell hozzá, hogy rájöjjön, ez a hite tévhit.

Tragikus hősnek, vagy ellen-hősnek látom Király Istvánt, nem csupán azért, mert vesztes ügyre tette fel életét és meg kellett érnie Nagy Imréék újratemetését és az azzal járó “eszeveszett Nagy Imre kultuszt”. Inkább amiatt, mert látom, hogyan küzdött benne napról-napra a népi származású értelmiséggel vállalt bizonyos szolidaritás a szigorú párthűséggel, a szovjet fennhatóság és cenzúra vállalása a nyugati orientációjú, szamizdatot és tiltott könyveket olvasó fiatal magyar értelmiség oktatásával.

Hosszú betegség után 1989-ban halt meg, amint azt lánya lábjegyzete mondja, "méltósággal". Az általa nagyon tisztelt Kádár Jánosnak ez nem adatott meg, igaz, Király István lelkét valódi gyilkosságok nem terhelték. Ami pedig a karakter-gyilkosságokat illeti, melyik ma hatalmon lévő politikus mondhatja el magáról, hogy soha ilyeneket nem követett el?

Gömöri György (London)

Lájkoljon minket a Facebook-on is!