Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Az örömlány

Népszava|2017. jún 10. 07:05
[A+ A-]

Lizát, az "örömlányt" hol gunyoros kuncogással, hol meg indulatosan, sőt undorral emlegették a házban a felnőttek. Láttam őt néha a cseléd-lépcsőházban, amint felfelé tartott cekkerrel a kezében, vagy amikor kikönyökölt udvarra néző ablakába és unott képpel bámészkodott. Nem értettem, miért nevezik örömlánynak, amikor soha semmi örömöt nem láttam rajta. Még csak tizenkét éves voltam, az örömlány kifejezés az én fülemben vidáman, sőt hívogatóan csengett, sokkal inkább dicséretként, mint sértésként. De akkor meg miért szidalom mégis?

Egyik nap véletlenül a mi postaládánkba dobtak be egy Lizának címzett levelet. Jó alkalom volt ez arra, hogy végre találkozzak vele, úgyhogy a levéllel a kezemben fölnyargaltam a sötét lépcsőn és becsöngettem hozzá. Ajtót nyitott, s legnagyobb meglepetésemre ott állt előttem egy csábítóan kifestett nő, lobogó oroszlánsörénnyel, valószerűtlenül hosszú szempillákkal, rózsaszín virágmintás selyemköntösben, tűsarkú szandáljából vérvörös körmök villantak elő. Elbűvölő mosollyal nézett rám. Tátott szájjal bámultam rá vissza.

Kamaszlány voltam tele vággyal és kíváncsisággal, de üvegburában nevelkedtem. Nem rég’ nagy titokban sikerült beszereznem Fritz Kahn A szerelem iskolája című könyvét, furdalt is a lélek emiatt, de azért egy gyorsolvasó viharos tempójában két nap alatt kiolvastam. Csak hát ezután is nehezemre esett önállóan gondolkozni a testiségről. Kizárólagos és szigorú doktrínák között éltem, s minden ezeknek ellentmondó tapasztalatomról hallgatni kellett. Most viszont egyszerre csak szemtől szembe találom magam egy igazi „Femme fatale-lal”, igen, váratlanul ez a francia kifejezés jut eszembe, amit anyám a Sophia Loren idomaival büszkélkedő sztárokra szokott mondani, és a titkok és revelációk majdhogynem misztikus érzése fog el. Sápadtan és kifulladva bámulok erre a józsefvárosi végzet asszonyára, ő pedig mosolyogva méreget, majd cigarettafüstös hangon beinvitál.

Összeszorul a szívem, amikor belépek az odúszerű lakásába, mely egyetlen kis szobából és konyhából áll. A sötét, koromszagú lakószobában gyűrött ágytakaróval fedett ágy, egy dohányzóasztal két fotellel, egy szekrény, valamint egy sarokpolc áll néhány csecsebecsével. De furcsa módon ez a lehangoló környezet csak még misztikusabbá teszi előttem Lizát. Átnyújtom a levelet, de egyáltalán nem érdekli, az asztalra dobja.

- Megkínálhatlak valamivel? – kérdezi, én pedig bólintok.

Ülünk az asztalnál, kólát iszunk.

- A suliból jöttél? – néz a táskámra, s amikor igennel felelek, elkalandozik a tekintete.

- Én is szívesen tanultam volna még. De azt mondták, hogy csak megfertőzném a többieket.

- Miért, beteg voltál? – szólal meg bennem a gyermeki ártatlanság istene.

Durván fölnevet.

- Ja, beteg. Az volt a betegségem, hogy rühelltem a hazugságot.

Hirtelen köhögés kapja el, a polchoz lép, leemel egy laposüveget, lecsavarja a tetejét és belekortyol az italba. Aztán rágyújt egy cigarettára, s csak akkor szólal meg, amikor a dohányfüst kiszabadul az orrán, és a csöpp szoba egy pillanat alatt megtelik füsttel.

- Az emberek szerint persze velem van a baj. Csakis velem. Tudod, egy ideje jönnek hozzám férfiak, és ez a… dolog, nagyon zavarja őket. Főleg a nők utálnak ezért. Merthogy én azokkal is összefekszem, akikkel ők nem tudnak.

- De hát, hogy csinálod? – meresztem rá a szemem és feszülten várom a választ.

- Ezzel – bök a mellére, és kissé szétnyílik a pongyolája, meg ezzel, riszálja meg ügyesen ültében a fenekét. Ha ezeket egy pasi meglátja, kész, kiszáll minden vér a fejéből…, de ezt még ráérsz megtudni. Egyet azért jegyezz meg, kislány. A férfiak disznók. Mindenért minket hibáztatnak. Csinálnak neked egy gyereket, lelépnek, és ki a hibás?

- Neked van gyereked? – kérdezem bizonytalanul.

Elhomályosul a tekintete, könnyek gyűlnek a szemébe.

- Igen. Vidéken él, az… az anyámmal. Miatta van ez az egész. Ide, ugye nem hozhatom. Kell a pénz. Méghozzá elég sok, hogy nagyobb lakásba mehessek, el tudjam tartani, vehessek neki, amit akar. Különben, na, de elég ebből, kiáltja hirtelen mérgesen, és feláll. Most már eredj haza. Ne üsd bele az orrod más emberek dolgába, hallod?!

Ijedten pattanok föl az asztaltól, nem erre számítottam. Még annyi mindent akartam kérdezni tőle. Hány éves a gyereke, mikor látta őt utoljára, ki a gyerek apja? De Liza arca feldúlt, és óriási szemével úgy mered rám, hogy ijedtemben botorkálok csak kifelé, kezem már a kilincsen.

- Gyereket szülni, aztán egyedül élni a végtelenségig gyerek nélkül. Minek ez? Minek? – sikítja utánam.

Menekülök a lakásból, rémültön rohanok föl az ötödikre, s még akkor is fújtatok és vadul kalapál a szívem, amikor már az íróasztalomnál ülök.

Soha többet nem beszélek Lizával. Egy év múlva elköltözik a házból a lakók nagy megkönnyebbülésére és örömére.

Lévai Katalin

Lájkoljon minket a Facebook-on is!