Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Anyám élete ’45 után (III.)

Népszava|2017. jún 17. 07:15
[A+ A-]

Fotó: Fortepan

Negyvenes éveinek közepén anyám lehorgonyzott a Markovits Iván utcai trafikban, a budai Anna templom, a vásárcsarnok és az akkor még létező Kossuth-híd szomszédságában, és trafikosként is ment nyugdíjba. Köpésre volt tőle a Toldy gimnázium, ahová 1958-ban iratkoztam be; ez különösen megnyugtatta. Nem csak reggel vagy este látott, kötelező volt hozzá beugrani nap mint nap. Feltűnt, hogy akármikor megyek látogatóba, mindig ott ődöng egy szemüveges, magas úr, aki történetesen nem dohányzott. Mikor is volt ez? Talán 1960 tájékán. Akkor anyámnak épp nem volt barátja.

De valamit még ’56-ról. A Vár alja, ahol a trafik volt, „stratégiai” területnek számított, s noha a szovjetek oda közvetlenül nem lőttek, legalább november közepéig zárva tartott az összes bolt, a trafik is. De amikor kinyitottak! Olyan sorállást a világ nem látott! Azt nem vagyok képes fölidézni, hogy cigiért vagy a szomszédos cukrászda termékeiért tolakodtak-e többen, azt azonban igen, hogy Mama „barterezett” a süteményesekkel. Mármint abban az értelemben, hogy ő vitte nekik a cigarettát, szivart, gyufát, amennyit csak akartak, azok meg krémessel, indiánerrel fizettek. Képletesen persze. Mama a papokat is ellátta, de tőlük áldáson kívül nemigen kapott mást. Bezzeg mi! Mintha soha nem ettünk volna sütit, úgy vetettük rá magunkat esténként a krémes-szállítmányokra, amivel nem voltunk egyedül. Anyám annyit hozott, hogy a szomszédoknak is jutott, akik viszont babkávéval fizettek. Sőt a „libás” Karcsi bácsi libamájjal. Na, az se volt nálunk napi étrend, de azzá lett. Úgy látszik, mindenütt volt egy „Karcsi bácsi”, mert csakhamar elterjedt Pesten a mondás, hogy annyi libamájat a magyarok nem ettek, mint a forradalom után… (Erről jut eszembe. Nagyapám egy alkalommal – szokás szerint – félrészegen tért haza úgy ’52 tájékán. Hóna alatt egy libát szorongatott, és a felesége valamint a nagyobbik lánya éktelenül letolta, hogy miért pazarolja a család pénzét, mely egyébként nem volt a családé. A libát azért felbontották, s jött a megbocsátás perce, tudniillik az állatnak 75 dekás mája volt, akkora, ami ritkaságnak számított. Akkor, csak akkor laktunk jól libamájjal. A Rákosi-korszakban minden grammot exportáltak.)

Vissza a trafikhoz. A „parti” összejött. A szemüveges úr, dr. E. Kálmán egyetemi docens volt, egy roppant „izgalmas” szakterület – a mezőgazdasági munkaszervezés – tudora. És szakbarbár. Anyám már 50 felé közeledett, amikor elfogadta Kálmán udvarlását, noha tudta, hogy a férfi nős és két gyereke van. De ez nem érdekelte. Nem szerelmet akart, hanem partnert. Kálmán szerelmes volt a „szép Gittába”, kitartó mint egy öszvér és átkozottul féltékeny. Talán ez volt az egyetlen vonzó tulajdonsága,mert őt irodalom, művészet, zene, színház nem érdekelte. Azt se tudom, mi a fenéről beszélgettek vagy 15 éven át. Tudniillik ennyit voltak együtt, már ha együttlétnek lehet nevezni az alkalomszerű szeretkezéseket, a kéthetes balatoni kiruccanásokat. Noha anyámnak akkor már „saját” szobája volt a Frankel Leó utcai lakásban, ám ezt csak egy szárnyas ajtó választotta el a nővére és annak férje szobájától (engem, hála istennek, kiköltöztettek a cselédszobába), és ez az átjáró, mondjuk így, nem volt zörejmentesítve. Voltaképp sajnáltam őket, amiképp önnön magamat is, amikor a rituális vasárnapi ebéd után Marival, későbbi feleségemmel délutáni „pihenésre” átvonultunk a konyha melletti cselédszobába, és végig kellett hallgatnunk, amíg anyám és nővére mindent elmosogat. Ez eltartott legalább egy fél óráig mi meg türelmetlenek voltunk és átkozódtunk.

Kálmán jó modorú úriember volt, de engem nem szeretett. Vélhetően azért nem, mert a féltékenysége rám is kiterjedt. Nem első sorban azért, mert látta, hogy anyámnál ő énfölém soha nem nyomulhat, hanem inkább azért, mert a saját gyerekei – velem ellentétben – rossz tanulók voltak, valahogy talán átevickéltek a középiskolán, de egyetemig nem jutottak. Savanyú mosollyal kellett végighallgatnia anyám dicsekvéseit, hogy "a Bandi” jelesre vizsgázott megint (immár az ELTE-n); és észrevennie, hogy vizsga után beloholok a(z immár) Nagymező utcai trafikba, közlendő az örömhírt, és ettől felragyog a nap.

Kálmán, ha tehette, történelmi témákban belém kötött, és vasban-vértben védte a Horthy-rendszert. Holott abban alacsony beosztású miniszteriális tisztviselőségnél magasabbra nem vitte. Ez engem néha felbőszített, de nagyobb konfliktusunk nem volt. Mókásnak találtam, hogy anyám barátja milyen kitartóan harcol a professzori kinevezésért és az akadémiai doktori címért, de egyik sem sikerül neki. Nem volt elég okos.

Anyám élete a 70-es évek közepétől a mienk volt. Állandó vendég lett nálunk Pekingben, majd közel évtizedre rá Londonban. Akkor dr. E. már nem ”létezett”, Mama hónapokon át szeretgethette 1975-ös születésű unokáját, kivált Kínában, ahol órákon át tologatta a számára ismeretlen környezetben (hogy többször kiejtette a laza gyerekkocsiból, azt tapintatosan elhallgatta). London után, mikor a Híradó főnöke lettem, kétszeresen emelt fővel járt („áh, szóval a maga fia”, hallotta nap mint nap), és amikor kirúgtak, bölcsen azt mondta: édes kisfiam, minden rosszban van valami jó. Igaza volt, onnantól lettem újságíró.

P.S. Kálmán nem tűnt el egészen. Leányfalun, ahová vendégségbe mentünk egy baráti házaspárhoz, a szomszéd faházacskát birtokló öreg férfiba véletlenül(?) belebotlott, az meg… Áthívta magához és megmutatta: nem veszett ki belőle a férfierő. Anyám ekkor épp 70 éves volt és még mindig tündöklően szép. (Vége)

Aczél Endre

Lájkoljon minket a Facebook-on is!