Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Van-e élet a halál után?

Népszava|2017. jún 17. 07:25
[A+ A-]

Bevallják, vagy sem, nem kétséges, sokakat foglalkoztat a kérdés: van-e élet a halál után. Mégsem tudományos, orvosi, vagy éppen ezoterikus oldaláról igyekszünk boncolgatni a problémát. Sokkal hétköznapibb - ha úgy tetszik: földhözragadtabb - a témánk. Még akkor is, ha brit tudósok nemrég arra a következtetésre jutottak, hogy igenis van élet a halál után. Egy kétezer fős kutatás eredményeire alapozva bebizonyították, hogy a szívműködés és a vérkeringés leállása után is megmarad az emberi öntudat. Ez ugyan érdekes, a mi gondjaink megoldásához mégsem járul hozzá.

Itt ugyanis élő emberekről van szó. Olyanokról, akikkel erejük és képességeik teljében találkozhatunk, s bár benne vannak a korban, de nagyjából egészségesek és még sok - boldog(?) - év elé nézhetnek. Ám így sem indokolatlan velük kapcsolatban a halált emlegetni. Időlegesen úgy érzik ugyanis, kicsit meghaltak. Pusztán azért, mert elvették a munkájukat. Azt, amivel maguk is, mások is elégedettek voltak, nyilvánvalóan jól csinálták, de - különböző okokból - mégsem hagyták nekik, hogy folytassák. Esetükben is joggal merül fel: van-e élet a halál után? Vagyis érdemes-e az elveszett lehetőségeken siránkozni, vagy inkább új kihívások felé kell fordulni. A válasz persze nem lehet kétséges, megvalósítása azonban korántsem egyszerű. Vannak pozitív példák, amelyekre érdemes figyelni és hivatkozni.

Ismert emberek az utóbbi években sokszor bizonyították, hogy van - lehet - élet a látszólagos szakmai halál után is. Az élre kívánkozik két egykori rádiós kolléga, akik a Magyar Rádióban szereztek nevet és elismerést maguknak, de onnan távozva is értékeket alkotnak. Egyikük külpolitikus volt, évekig tudósított Moszkvából, majd Washingtonból, jól ismeri a világot és a folyamatokat. Kulcsár István most 85 éves, de nyughatatlan és fáradhatatlan. A napokban mutatták be új könyvét, amelynek címe: Gyilkosság a Magyar Rádióban. Krimit írt, amely egyúttal politikai szatíra is. Feltárja, milyen állapotok uralkodtak munkahelyén a rendszerváltás előtt, s ír sok régi, ismert emberről is. Ez a könyv alig másfél évvel követi az előzőt, amely irodalmi bravúrnak számít. Abban ugyanis egy nem létező orosz hírszerző meséli el kalandjait a 2. világháborús Budapesten, majd utána a Szovjetunióban. De Kulcsárt ismerve ez az álneves több mint tréfa egyáltalán nem meglepő. Az utóbbi években egymás után jelentette meg könyveit. Írt egykori politikusokról, valamint egy sok tekintetben letűnt, mégis hosszú ideig még velünk élő időszakról. Jelent már meg gyerekkönyve is, a múlt század 30-as, 40-es éveiről, de minden nemzedék találkozhatott benne a saját gyerekkorával.

A másik egykori rádiós főbemondó volt, ám 2011-ben közölték vele, hogy nincs szükség rá. Szalóczy Pált ugyan váratlanul érte kirúgása, de nem sokáig búslakodott. A Fészek Klubban jelentkezik irodalmi estekkel, amelyeken ismert írók kevésbé ismert műveiből olvas fel részleteket értőn, színvonalasan. Márai Sándorral kezdte, az Egy polgár vallomásaival, Nagy Lajos Képtelen természetrajzával folytatta. Aztán sorra került Szerb Antal, Csehov, legutóbb pedig Molnár Ferenc több novellája is. A felolvasást eleinte egy-egy kitűnő művész hangszeres játéka egészítette ki, s bár ez megmaradt, az előadó tovább is lépett. A Molnár Ferenc esten - a néhány éve ugyancsak bemondóként megismert - Szabó Zsuzsával egész kis színházi előadást kerekítettek, átöltözésekkel, párbeszédekkel. Ami ugyancsak nem meglepő, hiszen Szalóczy már "előző" életében sem volt egyoldalú szakbarbárnak nevezhető. Írt könyveket - egyet a klasszikus rádióbemondókról, de emellett egy nagyszerű, a műfajban újdonságot hozó krimit is, A Vénusz-rejtély címmel -, s fellépett mint énekes is. Ez megalapozta jelenlegi pályáját, azt, hogy csaknem hetven évesen új életet tudott kezdeni.

Egykor népszerű tévések is bizonyították már, hogy ha nem engedik őket tovább dolgozni a megszokott terepen, attól még szükségtelen kétségbe esni. A Magyar Televízióban a kilencvenes évek második felében szüntették meg - több mint másfél évtizedes sikerszéria után - a Stúdió című kulturális folyóiratot. Egyik szerkesztője és "arca", Szegvári Katalin azóta egészen új területeken vált sikeressé. Írt például két könyvet, tele interjúkkal. Az egyikben régi tévés kollégáival beszélget, s mutatja be őket a közönségnek, értőn és empatikusan, gyakran nem ismert oldalukról is. A másikban már az ifjabb tévés generációt hozza közel az olvasókhoz, rögzítve a tényt, hogy a szakmájukban elismert embereknek - még ha kereskedelmi tévéknél dolgoznak is - nem kell feltétlenül celebekké válniuk. Szegvári tanít is, gyakran vendége beszélgetős műsoroknak, s fáradhatatlan népszerűsítője az arra érdemes magyar művészeknek. Igaz, Érdi Sándorral közös találmánya, a Halhatatlanok Társulata néhány éve már nem bővülhet újabb tagokkal, de ők nem adták fel a reményt, hogy még folytathatják.

Ez három példa arra, hogy lehet élet azután is, ha szakmájukban elismert emberektől elveszik azt, amit fontosnak tartanak, a munkájukat. A brit tudósokkal egybehangzóan állapíthatjuk meg, hogy az agy működése semmiképpen sem áll le. Nemhogy a klinikai halál után, de még akkor sem, amikor a delikvens úgy érzi, meg kell a szívnek szakadnia. Sőt, a nehéz helyzetekben képes vezérelni a megújulást. És ez azért több, mint biztató.

Sebes György

Lájkoljon minket a Facebook-on is!