Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Biciklizem

Népszava|2017. jún 17. 07:00
[A+ A-]

Kifakult napernyő alatt könyvvel a kezében teázik apám a kertben. Azt hiszem, kevés dolgot élvezett jobban életében, mint az ilyen perceket. Rövid ujjú fehér inget visel (soha nem hordott mást, csakis fehéret) és térdig érő drapp sortot, ami látni engedi a lábszárán lévő kerek forradást, egy kémiai laborban történt baleset nyomát. Balatonföldváron nyaral a család a Tamási doktortól bérelt nyaralóban. Tamási Gyula a gyerekorvosunk, alakja az évek során méltán nőtt legendássá a pesti családok körében, mert ő még ahhoz a csudálatos, éjjel-nappal házhoz hívható, önfeláldozó gyermekorvos generációhoz tartozott, amelyről csakis a legnagyobb tisztelet hangján beszél az ember.

Apám belekortyol a hűvös teába, élvezi a békés nyári délutánt az árnyékban, amikor is anyám kirobban a házból és bejelenti: a gyereknek sportolnia kell.

A „gyerek” ezúttal én vagyok. Nővérem már túljutott a kötelező kiképzésen, most kajánul vigyorog rám a nyugágyból a platánfa alól, tudja, amit tud: nincs kegyelem, nincs kibúvó, feladat van. Anyámban mindig is volt valami ismeretlen erő, ami hajtotta előre, és megadatott neki a tehetség, hogy ellenállhatatlanul céltudatos legyen, ezért határozott nevelési elveitől nyaralás közben sem tágít. Ezek közé tartozik a megfelelő testi erőnlét biztosítása lányai számára, ki tudja, mit hoz a jövő alapon. Akár ifjúsági bajnok is válhat még belőlünk, és bár az élsportolói pálya nem tartozik az általa leginkább preferált karrierutak közé, nyitva hagyja ezt a kiskaput is előttünk – "für alle Fälle".

Apám félig még Lampedusa Párducában, félig tán fiumei gyermekkora gyöngéd emlékei között fölrezzen könyvéből és ingerülten kérdi: Pont most? Ha bármiféle családi feladat akad, sosem habozik a vállára venni, de ez a biciklióra harminc fokban úgy hiányzik neki, mint púp a hátára.

Anyám viszont már tolja is a biciklit a kertkapu felé, nekem pedig int, hogy indulás. Riadtan pillantok Apura. Próbáltuk mi már ezt, nem is egyszer, de minden alkalommal csődöt mondtam. Félek a hatalmas, csikorgó felnőtt biciklitől, csak lábujjhegyen érem el a pedált, nyeklő-nyakló bábuként próbálok kormányozni fent a kakasülőn, és végül sosem ott kötök ki, ahol szeretnék. Igyekszem én, hogyne igyekeznék, de a bicikli pár másodperces tekerés után mindig az oldalára dől, pipaszár lábammal rettegve kalimpálok a levegőben, és érzem, hogy menthetetlenül zuhanok a mélybe, nyakamban a nehéz géppel. Még ma is elszörnyedek, amikor eszembe jutnak az első leckék borzalmas megpróbáltatásai.

De nincs mese, indulni kell. Apám már a kerítésnek támasztott bicikli mögött áll, fehér ingén szikráznak a napsugarak, jobb karját előre nyújtva fogja az ülést és fut majd utánam, ahogyan csak a lába bírja. A napba hunyorogva rásandítok és fölágaskodva a fülébe súgom: nem lesz ebből baj? Biztatóan bólint, s a következő pillanatban már fönt vagyok és lábujjhegyen tekerem a pedált, suhanok előre, nem is olyan nehéz, csaknem élvezem a sebességet, hiszen jutalomként közel a cél, az utca vége, amikor érzem, hogy Apu lemaradt. Egyedül vagyok ijesztő magányomban, csak ez a rettentő monstrum van alattam. De igazán akkor rémülök halálra, amikor látom, hogy a Korompai-villából éppen most settenkedik elő Berci, a törött farkú, fekete bundás kandúr, akit mindjárt elütök, mert rémültömben nem találom a féket. A vak véletlen műve, hogy ennek a kivénhedt macskának pont most kell előkerülnie, én azonban a sors intő ujját is látom ebben. Anyám mindig óvott a macskáktól, őket és a galambokat tekintette a gyerekekre leselkedő legfőbb veszedelemnek, mert szerinte ez a két fajta terjeszti a legtöbb fertőzést és a tudomány által még fel nem fedezett kórokat, melyek közül nem egy halálos. De most nincs idő mérlegelni egy aggódó anya állításának igazságtartalmát, nincs idő semmire, sőt, Apu sincs, hogy megvédjen, pedig veszélyben az életem! Dönteni kell. Így hát pillanatnyi vívódás után elengedem a kormányt és sikítva oldalra vetem magam, lesz, ami lesz.

Az lett, hogy betört a fejem. Ezt onnan tudtam meg, hogy a házból kiszaladó nővérem álmélkodva kiáltott fel: Jé, mekkora lyuk van a fején! A lyukat az öreg Korompai doktor – micsoda szerencse, hogy két orvos is lakott akkoriban a Berzsenyi utcában – reszkető ujjakkal, de annak rendje és módja szerint összeöltötte, miután egy felejthetetlen málnacukrot dugott a számba, amit hüppögve elszopogattam a pár perces „műtét” alatt. Még ma is érzem az ízét.

Azóta megy a biciklizés, mint a karikacsapás, s tán nem lettem méltatlan családom többi álmához sem. Úgy tettem, ahogyan szüleim szenvedélye tanított, s néha sikerült is baj nélkül elemelkednem a földtől. Egy ideje már leér a lábam a pedálig, de azért csakis üres, biztonságos kis balatoni utcákra merészkedek ki, mert féltem a fejemet és óvakodom az utakon szédelgő macskáktól is - noha időközben nagy macskabarát lettem. Az igazat megvallva legszívesebben csak akkor kerekeznék, ha újra érezném, hogy apám fogja a bicikliülést, vezet, mint csikót kantárszáron, örökös fehér ingében fut velem a délutáni napsütésben, s együtt próbáljuk meg elkerülni az elkerülhetetlent.

Lévai Katalin

Lájkoljon minket a Facebook-on is!