Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Lehúzó lápvidék

Népszava|2017. jún 17. 07:45
[A+ A-]

A Kivilágos kivirradtig előadásában az emberek belebámulnak mások életébe Fotó: Gálos Mihály Samu

Rémisztő a világ, és képtelenek vagyunk jól érezni magunkat benne, pedig elszántan próbálkozunk, de valahogy nem és nem megy. Erről regélt két figyelemre méltó, olykor megrendítő, ám meg is nevettető, produkció a POSZT-on. A Miskolci Nemzeti Színház Kivilágos kivirradtig és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának Retromadár blokknak csapódik és forró aszfaltra zuhan című előadásainak közös nevezője még, hogy roppant nagy, fantáziadús, intenzív és ihletett munkával jöttek létre, és meglehetősen szép számú szereplőgárda van bennük. Szóval Miskolcon és Marosvásárhelyen is van egy ütőképes csapat, melynek tagjai láthatóan akarnak és tudnak is dolgozni, közlendőjük van, és azt hathatósan el is mondják. A rendezők pedig képesek összefogni, átlelkesíteni a sok szereplőt, összehangolni úgy a munkájukat, hogy a tömegben is legyen egyéni, markáns arcuk. Miközben csapatostul is igencsak ütőképesek, igazi, már-már békebeli társulatként, abszolút egymásra hangoltan, magukat nem kímélve játszanak. Képesek a pokol legmélyére is lemenni, de könnyedén komédiáznak, ha épp erre van szükség. Egymásból meg a rendezőből ihletet merítő, jó színészek, akik összeadják energiáikat az ütős produkció érdekében. Bár letaglózó dolgokról regélnek, örömet okoznak a publikumnak.

A Kivilágos kivirradtig, Rusznyák Gábor több szempontból katartikus rendezésében, egy keserűen, kiborulósan átmulatott éjszaka története, aminek végére nem kevesen totálkáros állapotba kerülnek, és kénytelenek olyan felismerésekre rádöbbenni, amelyek egyáltalán nem kellemesek, amelyeket távol akartak tartani maguktól, de már muszáj volt velük szembenézni. Gondosan felépített élethazugságok dőlnek dugába ezen az éjszakán, életstratégiák válnak semmissé, s ez az alkoholgőzös, mulatós, otrombán, előítéletesen zsidózó, bizonyos tekintetben borzadályos este lakmuszpapírként világít rá olyan dolgokra, amelyeket igyekeztek szőnyeg alá söpörni, és azt remélték, hogy ott is maradnak. De nem; az alkohol, a búbánat, amiért a szereplők egymást okolják, a méltatlan és a méltatlannak vélt helyzetek, a régről való, már-már örökössé vált sértődöttség, a megfeneklettség, a haladásra való képtelenség, a gödör fenekén való fennhéjázó dekkolás, a mocsaras, magyar lápvidék, reménytelenül lehúzza az embereket, és lent is tartja őket.

Móricz Zsigmond mélyen ismerte a magyar társadalmat, és kisregényét sikerült úgy színpadra vinni, hogy alig érezhető, korábban epika volt. Pörögnek a párbeszédek. Merő feszültség a színpad, melynek szinte minden szegletében történik valami, kapkodni kell a fejemet, hová is nézzek, mert szimultán több esemény zajlik. Valóságos emberkavalkád tobzódik a deszkákon, egy ünnepi, téli éjszaka históriáját látjuk, amikor nem csupán kint van farkasordító hideg, hanem a jól fűtött szobában is ott a lelkekben a ridegség, vagy éppen az izgága érzelmi túlfűtöttség. Folyik a nagy zabálás, a mértéktelen ivászat, és közben temérdek minden napvilágra kerül, amit a házigazdáék, meg a vendégek el szeretnének titkolni, de nem csupán a bor folyik, hanem a szó is. Megerednek a nyelvek, a gátak átszakadnak, és napvilágra kerül az elhallgatott bűn, fájdalom, ballépés, megaláztatás, szeretettelenség és szeretetéhség, no meg a rútul pusztító előítéletek halmaza, a dermesztő rasszizmus. Magyar kór- és kor-kép, sok mai, de egyáltalán nem forszírozott áthallással. Ezek sajnos csak úgy adódnak abból, amiben ma kénytelenek vagyunk élni. Khell Zsolt nagyszerű, rendszeresen forgásban lévő díszletében van mód páros jelenetekre, de a háttérben mindig ott a rajcsúrozó, lakmározó, piáló sokaság, és szinte állandó zenei aláfestésként jelen van Kovács Márton a maga mindent tudó hegedűjével. Hidegből melegbe ránt az előadás, jókorák az érzelmi amplitúdók, a viccestől a megrendítő pillanatokig. Kétség sem fér hozzá, az évad egyik legjobb produkciójáról van szó, amiben remek színészi alakítások vannak, például Gáspár Tiboré, Nádasy Erikáé, Czakó Juliannáé, Bodoky Márké, Máhr Ágié, Varga Zoltáné, Szegedi Dezsőé.

A marosvásárhelyi produkcióban is hosszan kell sorolni a kiváló színészeket, például László Csabát, Kádár Noémit, Bokor Barnát, B. Fülöp Erzsébetet, Lőrincz Ágnest, és a 70-es évekre visszaemlékező főhős tüneményes, vagányul szókimondó gyerekkori alakját, Takács Örsöt. A szimultán játék ezúttal is igen hangsúlyos szerepet kap, hiszen egy lakótelep életéről van szó, a díszlet többszintes házat ábrázol, ablakokkal, néhány erkéllyel. Ezekben, illetve a ház előtt jelennek meg a szereplők, és rendszeresen egyszerre jónéhány esemény zajlik. Amúgy szintén lehúzó lápvidékről van szó. A jeles rendező, Radu Afrim nem először dolgozik a társulattal, előző munkája, amely Bartis Attila A nyugalom című regénye alapján készült, szakmai és közönségsikert aratott. A mostani produkció megosztóbb, kiegyenlítetlenebb, szertelenebb, de szintén teli van energiával, lendülettel, a társulat tagjai apait-anyait beleadnak: az összteljesítmény parádés.

Ami bizonyos mértékig megkérdőjelezhető, az az Afrim által írt darab. Nem egészen összefüggő életképek sorozata, a 70-es évek fojtott légkörű diktatúrájában létező, a lakótelepen szinte törvényszerűen egymás életébe belelátó, sőt készakarva belebámuló emberekről. Ha úgy tetszik, történelem alulnézetből a megszépítő, de azért már sokat észlelő gyerekkorra visszamerengve, ahogy egy kiskölyök bámulja a felnőttek gürizős, bulizós, házasságba belefáradt, vagy szakítástól szenvedő, szerelemre sóvárgó, örök kielégítetlen világát. Melyben háztömb-felügyelő képében megjelenik a hatalom fenyegetése, de megjelenik már az ellene való hőzöngés, ott vannak a lázadáscsírák és persze a megalkuvó behódolás is. A második részben kicsit elnyúlik a produkció, olykor önismétlésekbe csap át, de egészében telivér, élettől duzzadó, a szereplőknek és a nézőknek egyaránt úgy örömet okozó a játék, hogy közben a sok kín, gyötrődés is megjelenik benne.

Bóta Gábor

Lájkoljon minket a Facebook-on is!