Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Sándor Mária - A kórtermek fekete Jeanne d’Arcja

Népszava|2017. jún 17. 07:40
[A+ A-]

Fotók: Molnár Ádám

Unom a Magyarországról szóló híreket. Minden hajnalban a hírekkel kezdem, és óriási erőfeszítésembe kerül, hogy el ne aludjak rajtuk. Az már nem is valóságos világ. Az egy nem létező ország. Az maga Abszurdisztán. A hazudozás és a korrupció átláthatatlan szövedéke, ahol az uralkodó klán a szolgává alázott, megtört gerincű népen hízik. A vérét szívja, a húsát falja, még a holttestét is szétmarcangolja, mint a dögkeselyűk. Erről szólnak a hírek. És ezek a hírek még döbbenetesebbek is lehetnének, ha nem ismétlődnének évek óta változatlanul, szürkén, egyhangúan, mint egy véget nem érő novemberi eső.

De Sándor Mária év eleji öngyilkosságának híre úgy ért, mintha gyomorszájon vágtak volna. Hirtelen fölébredtem.

Azt mondtam, mondom ma is: a magyar genetikusan, vagyis történelme, generációkon átívelő sorsa következtében alattvaló lett, ami nem csoda, hisz „ezer éve magával kötve, mint a kéve sunyít vagy parancsot követ” – ahogy József Attila írta. Ugyanígy állítom, hogy a magyar genetikusan öngyilkos típus, mert az alattvaló nem lázad, hanem kimenekül a világból. A nemzetközi statisztikáknak Magyarország mindig az élén járt, s jár ma is, mondhatom úgy, hogy rendkívül gyakori probléma-megoldó stratégiája a magyarnak az öngyilkosság.

Sándor Mária a gyalázatos, néppusztító magyar egészségügy élő lelkiismerete. Fekete ruhája szimbólum. Feketében gyászolta a betegek tömegét, akiket a Hatalom és az egészségügyet irányító politikusok embertelensége elpusztított, pedig még élhettek volna. Feketében gyászolta a mérhetetlen kínokat szenvedőket, akiknek a szenvedéseit enyhíteni lehetett volna. Az ápolónők hagyományos öltözéke fehér, ő, a szabályt fölrúgó fekete ruhájában mégis lángolt, mint a fáklya. Fénye jelezte, hogy Sándor Mária nem alázatos, szolgalelkű alattvaló, hanem a szeretet, a humanizmus, az empátia nevében lázadó szabad lélek. Aki példát mutatva gyűjti a csapatát, a hozzá hasonlókat. És természetes, hogy nem a jól fizetett sztárorvosok lázadtak együtt vele, pedig ők, ha akarnák, tudhatnák mi van a műtőkön kívül a kórtermekben, a szenvedés és elhagyatottság csarnokaiban, az egészségügy poros, szeles utcáiban; nem, az alulfizetett ápolónők lázadtak, a szenvedőkkel közvetlen kapcsolatban állók, az egészségügy utcai népe, akiknek az elhivatottságukon és az elszántságukon kívül nem volt egyebük.

Amikor ez az asszony, az értelmes, nemes célokért vívott harc fekete ruhás Jeanne d’Arcja nem a máglyán végzi, hanem maga vágja föl az ereit, az a vég. Az maga a teljes kudarc.

Az a tragédia.

Megmentették, hál’isten. Én különben is azt vallom, minden egyes emberi élet egy teljes univerzummal ér föl.

És akkor most mi lesz? Most akkor Sándor Mária fölvágott erekkel él tovább, míg megmentett testében el nem vérzik a lelke?

*

Ha zsaru volnék, azt mondanám: itt nem öngyilkosság történt, hanem gyilkosság. Még akkor is, ha azzal a különleges esettel állunk szemben, amikor egy áldozat van (aki szerencsére túlélte) és sok potenciális gyilkos. Rengeteg! A bűntett végrehajtásába hiba csúszott, de a bűnös szándék, az aljas indokból előre kitervelt gyilkosság szándéka egyértelmű!

Sándor Mária verset szerető, verset idéző ember. Ugye, elnézi nekem, ha én is idézek egyik kedvencemtől, Szécsi Margittól (József Attila emlékének):

Kinek bomlott honában

dolga: dala volna,

sikongatva tér a sírba

mintha megbomolna.

(…)

Kiforgatják a szegényt

szavából, hitéből,

még a saját bőréből is,

saját ép eszéből.

Okos szűzét orozzák,

rávarrják a condrát -

nem vágyik az ember földbe,

csak beletiporják.

Hát akik beletipornak valakit a földbe, azok nem gyilkosok? Akár a kitaszítottak költőjéről, akár a sírgödör szélén hagyottak fekete ruhás nővéréről van szó?!

*

"Nem vagyok alkalmas vezetőnek - mondta miután megmentették. - Mindenkinek hiszek, aztán rájövök, mások csak saját céljaikra akarnak felhasználni. Azt hittem, az emberek jók. Rájöttem, nem azok. A legtöbben önzők, épp a nyomor miatt, amiben élnek: az állandó nélkülözés, az állandó igazságtalanságok miatt. Csalódtak bennem, csalódtam bennük (...)”

Drága Mária, ki alkalmas vezetőnek? Hitler? Sztálin? Orbán? Aki vezetőnek nem jó, annak bomlott honában még mérhetetlenül sok dolga akad!

Miután megmentették, egyszerre ott állt munka nélkül, mert a széles magyar honban nem akadt olyan egészségügyi intézmény, se privát, se állami, ahol a vezető alkalmazni merte volna. Ő lett a fekete ruhás ördög. Néhányan azért úgy gondolták, hogy talán csak akad számára valahol valami munka, talán csak lesz valamiféle visszavonulási lehetőség egy tisztességes embernek, akit elgáncsolt a politika

Szép dolog, hogy néhány derék ember Sándor Mária mellé állt, de én úgy látom, Máriának eszébe sincs visszavonulni, semmi szüksége a Hatalom odavetett alamizsnájára, a korruptak kegyére, a földbetiprók bocsánatára.

Megtalálta önmagát, megtalálta a helyét a világban, rájött, hogy nem kell neki föltétlenül a zászlót lobogtatnia. Elég, ha teszi a dolgát, ha folytatja a hivatását, amire elkötelezte magát. Nem csak az állami egészségügy és nem csak a gazdagok többféle privát-kórháza létezik.

Nem tudom, van-e Magyarországon még két olyan értékes ember, akik most egymásra találtak, akik most megfogták egymás kezét.

Ez a két ember: Sándor Mária és Iványi Gábor.

Sándor Mária az Oltalom szükségkórházában dolgozik. Iványi Gábor által alapított és fönntartott intézményben, igen mostoha körülmények között segít a legelesettebbeken. Itt alig van gyógyszer, kötszer, orvosi műszer – szakorvos, műtő nincs is egyáltalán, de vannak melegszívű nővérek, akiknek ápoló keze több fájdalmat enyhít olykor, mint a méregdrága fájdalomcsillapító.

De Sándor Mária nemcsak dogozik, ír is. Blogot szerkeszt. Olvassunk csak bele!

*

„Mikor beléptünk” az Oltalom kapuján (Dankó utca 9.), „az udvar tele volt várakozó emberekkel. Ki vizsgálatra, ki gyógyszerre, ki egy falat kenyérre, vagy egy forró teára várt. Mi hátramentünk, át a tömegen, a kis kórház felé. A kolléganők már útközben megállítottak és mondták, egyre több az ember, egyre többen jönnek. Nem győzzük kötszerrel, gyógyszerrel. Jó szó, mosoly, mindenkinek jutott.

A kórteremben a betegek, néma csöndben, valami óriási megnyugvásban feküdtek, aki tudott, kiült az ágy szélére. Nem panaszkodtak. Számukra, ez maga a mennyország. Melegben, jó helyen, biztonságban vannak. Valami hálás néma csönd áradt a teremből. Máris az jutott eszembe, mi lesz velük, ha kikerülnek innen. (…) Hát így működik az az ország, ahol a dolgok, a legnagyobb rendben mennek. (kiemelés tőlem, K. Á.)”

“...én nem akarok azon az oldalon állni, ahol ennek a piszkos munkának a haszonélvezői tanyáznak – idézi blogjában Iványi Gábort Sándor Mária. – Inkább egy legyek azok közül, akiket kisemmiznek, és akiknek ezért küzdeni, kiáltani kell. Úgy gondolom, az államtól átvállalt feladatokhoz az államnak hozzá kell járulnia, és ez nem könyöradomány, hanem követelmény.

Tehát követelem sok száz gyerekem tányérjára az ételt, a lábukra cipőt, a termeikbe meleget, világítást és jó minőségű oktatást. Követelem a hajléktalanok kórházához szükséges kötszerekre, gyógyszerekre, műszerekre a pénzt, amit gátlástalanul elvettek, és saját passzióikra fordítanak."

„Köszönöm a sorsnak – folytatódik a blog,– hogy ilyen barátaim vannak, akik nem az M1 rózsaszín világában élnek, hanem a magyar valóságban, és vívják mindennapi harcukat, egy igazságosabb, jobb országért!”

Hát többek között ez is olvasható Sándor Mária blogjában, számtalan hasznos információ, és harcos, perlekedő publicisztika, szegényekről szóló empatikus tudósítás és fontos önvallomás mellett.

Ez irodalom. Nekem elhihetik. Mélyen átélt igaz szavak. És látomás és indulat. Embert próbáló hivatása mellett erre is marad ereje.

És nem fogja be pörös száját.

Én pedig jelentem, hogy Sándor Máriának nem csak ellátták a sebeit, nem csak az életét mentették meg.

A fekete ruhás nővér valóságosan is föltámadt.

Kertész Ákos

Lájkoljon minket a Facebook-on is!