Előző
Következő
új cikk

Vélemény

Verjék el máson a port

Népszava|2017. jún 22. 06:01
[A+ A-]

Az utóbbi időkben több, a gyermekvédelem egyes területeivel foglalkozó hír látott napvilágot. Sajnálatos módon ezek nem a gondoskodás alatt álló egyes gyermekek vagy a terület sikereiről, a szakmai innovációról, a színes programokról szólnak. Ellenkezőleg: csak a bajokról. Az eredendő problémákról azonban kevés szó esik.

Húsz éves a gyermekvédelmi törvény. A kilencvenes években hosszú szakmai vita, egyeztetés folyt a törvény tartalmát illetően, míg végül 1997-ben megszületett a jogszabály. Magamat szakembernek tartva azt állítom, hogy a végeredmény egy eurokonform, értelmes, az emberi jogokat szem előtt tartó, a rászorulók számára emberi életet teremteni kívánó jogszabály lett, mely deklarálta, hogy az állam és a helyi önkormányzatok feladata a hiányzó szülői gondoskodás pótlása, valamint a gyermekvédelmi gondoskodásból kikerült fiatal felnőttek társadalmi beilleszkedésének biztosítása. Meghatározta azokat a feladatokat is, melyeket a családból való kiemelés megelőzésére elvégezni szükséges.

Az eltelt húsz év alatt ezen a törvényen temérdek alkalommal változtattak – hozzáteszem, ez nem vált feltétlenül a javára, erről hallhatunk, olvashatunk az alapellátás és a szakellátás oldaláról is. Most – a teljesség igénye nélkül – a szakellátással foglalkozom, mivel a hírek nem az állami, fenntartói felelősséget feszegetik, sokkal inkább azokon verik el a port, akik ennek hiányosságát elszenvedik. Meghurcolnak intézményeket és a bennük dolgozókat az ombudsmani és egyéb vizsgálatokban feltárt hiányosságok, anomáliák miatt, de egyéb felelősséget sosem említenek.

Húsz évvel a törvény hatályba lépése után kezdik például firtatni a nagy létszámú intézmények megszüntetésének „sürgősségét”, ezek kiváltását kisebb, családiasabb jellegű együttélési formák létrehozásával. Ez – mármint a kiváltás – szakmailag teljességgel elfogadható nemcsak a gyermekvédelmi, de a szociális ellátás intézményeit illetően is. És már eddig is az volt! A szociális és gyermekvédelmi szakma képviselői ezt mindig is így gondolták, épp csak a megvalósítás körülményeinek megteremtése – ami lássuk be, nem az ő kompetenciájuk – késlekedett. 1993-tól – még a törvény megszületését megelőzően – kezdődtek a nagy „nevelőotthonok” kiváltására irányuló törekvések, próbálkozások. Akkoriban nemcsak a hazai, de a külföldi szakemberek is tanulmányozásra alkalmasnak találták a kialakuló „családi házak” működését.

Most viszont ez hirtelen nagyon fontos lett, főleg a kastélyokban, illetve azok parkjában található – talán már nem is nagy létszámúként működő – intézmények esetében. Pusztán véletlen, hogy éppen most a kastélyok felújítására nagy összegű uniós pályázatok érhetők el és példátlan adókedvezménnyel is segíti ezt a tevékenységet az állam? S vajon valóban úgy van, ahogyan a kormányzati indoklás szól, hogy minden ilyen intézmény a településektől, a helyi település lakosságától, társadalmától távol, azoktól elkülönülve, az 1950-es évekből származó gyermekvédelmi szemlélettel működik, zsúfoltan és korszerűtlenül? Hát nem! Erre itt van cáfolatként például a fóti székhelyű Károlyi István Gyermekközpont esete.

S ha megtörténik a „kiváltás”, hová kerülnek azok a gyerekek, akik eddig ezekben az intézményekben éltek? Talán a máris nagyobb létszámú, állandó helyhiánnyal küzdő otthonokba? Vagy a lényegében nem létező, egyre kevesebb nevelőszülőt foglalkoztató nevelőszülői hálózatokba? Esetleg abba a sajnálatos módon meg sem épült gyermekotthonba, amit a fóti gyerekeknek is szánnak? Biztos, hogy szabad szakmai és egyéb egyeztetés, előkészítés, hatástanulmány, tájékoztatás nélkül belevágni ilyen projektekbe? Hol van itt a fenntartó felelőssége a feladatellátás terén, hol van a gondozott gyermek és a szakemberek érdekeinek figyelembe vétele?

Az egyes – de korántsem alaposnak és lényegre törőnek tűnő – vizsgálatokban súlyos szakemberhiányról olvashatunk. Folyamatosan csökken a nevelőszülők, a gyermekotthoni dolgozók száma. Ez nem az állam és a fenntartó felelőssége? Vajon mit tett a fenntartó ennek a helyzetnek a megszüntetése érdekében? Hol állnak a jövedelmi listán a gyermekvédelemben dolgozók?

Hogy van az életpálya modell? Ezt kár is feszegetni, a portfóliók „legyártása” leginkább csak fantáziát és időt, de semmiképpen sem valódi munkát igényel. A minősítési fokozattal járó fizetésbeli változás pedig csak feszültségeket keltett a mesterré váltak – de nem feltétlenül Mesterek – és a pedagógus besorolásúak között, illetve a pedagógus munkakörben dolgozók és az egyéb munkatársak között. Természetesen nem lettek a szakma mesterei azok a nyugdíj előtt állók sem, akik bár hosszú, eredményes életutat tudhattak maguk mögött, de felmentésben részesültek e tortúra alól.

Mit tett a fenntartó annak érdekében, hogy a megszerzett ismeretek, tapasztalatok bővíthetőek, követhetőek legyenek? Mint "régi motoros” még emlékszem arra, hogy a gyermekvédelem különböző területein dolgozóknak munkaközösségei, szakmai találkozói, konferenciái voltak, s ezeken részt is tudtak venni a szakemberek. A szervezett programokon túl informális kapcsolatépítésre, tapasztalatcserékre adtak alkalmat ezek a találkozók. Jelenleg ilyen eseményeket csak ritkán szerveznek, s a rajtuk való részvétel is kétséges, vagy mert túl sokba kerülnek, vagy a teljes leterheltség miatt.

A pályám kezdetén nem beszéltek még „csapatépítésről”. Egyszerűen csak tudták és meg is tették, hogy ki kell mozdítani a dolgozókat az embert próbáló napi rutinból. Az első igazgatóm évente megtette, megtehette, hogy elvitte a dolgozók egy részét két napra, ki a napi taposómalomból – no, nem a Bahamákra, csak - valamelyik testvér intézménybe, csere alapon. Ma már nehéz lenne ezt megtenni, hiszen a gyermekvédelmet is elérő központosítással (Szociális és Gyermekvédelmi Főigazgatóság) sérült a vezetői önállóság is.

Régebben voltak szakmai folyóiratok, periodikák, melyek egyéni továbbképzésre, új gondolatokra serkentették a szakmában dolgozókat. Ezek mára már megszűntek sajnos.

Volt egy szakmai háttérintézmény, mely igyekezett koordinálni, szakmai segítséget nyújtani a területen dolgozók számára. Készültek itt statisztikák, elérhető volt ezek elemzése is. Ma már ez a háttérintézmény is a múlté az összes eredményével együtt. Nem mellesleg, ennek az intézménynek létezett egy főosztálya, mely gazdája, fejlesztője volt a szociális szakképzések tematikájának – benne a gyermekvédelmi képzéseknek is.

A gyermekvédelmi rendszerbe jól képzett, rátermett szakembereket lasszóval sem lehet fogni a jelenlegi – hogy finoman fogalmazzak – nagyon alacsony anyagi és erkölcsi megbecsültség mellett. Azok, akik ennek ellenére még működtetik a rendszert, semmilyen támogatást nem kapnak, túlfeszített körülmények között dolgoznak. Az üres státuszok betöltésére a munkaerőpiacról sajnálatos módon nem mindig található elhivatott, jól felkészült szakember épp ezen okok miatt.

Meg egyébként is: mazochizmus kell ahhoz, hogy elviseljék, amikor a nyilvánosság elé kerülő problémák okaként csak a munkájukat tisztességgel elvégezők kerülnek a célkeresztbe. Hisz minden igyekezetük ellenére nem képesek pótolni az ellátásba soha be nem érkező forrásokból adódó hiányokat. Nem képesek magukat megtöbbszörözni, nem tudnak több festést, bútort, vízcsapot, bármit megjavítani saját erőből. Mégis mindig ők húzzák a rövidebbet, rajtuk verik el a port, és senki sem firtatja a fenntartó felelősségét vagy felelőtlenségét, mellyel egyre csak rontja a rendszer anyagi és emberi erőforrásait.

Ideje lenne már alaposabban végiggondolni, hogy kin kell elverni a port!

Prokai Judit gyermekvédelmi szakember