Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Budapesti sörképek

Népszava|2017. jún 24. 07:32
[A+ A-]

Pincér! Tíz korsó lesz, hogy ne fáradjon kétszer! - rikkantott a két Zoltán egyike. A vendéglői piros vasasztalnál négy ifjú zsurnaliszta és négy üres korsó foglalt helyet. Két Zoltán, egy János és egy Balázs. A főszerkesztő távollétében a "cincognak az egerek, ha nincs otthon a macska" elve alapján tették át székhelyüket ideiglenesen az üzemi lap Ráday utcai szerkesztőségéből a Badacsony étterem Kálvin téri kerthelyiségébe. (Ne keresse a tisztelt olvasó, a helyén ma egy többemeletes üvegszörny magasodik.)

Jómagam gyanútlanul ballagtam a szerkesztőség felé. Vállamat a fotóstáska és címlapkép felelősségének súlya nyomta. A kerthelyiség mellé érve hallottam, ahogy valaki a nevemet kiáltotta. Mit tehettem mást, odaültem ötödiknek. A tíz korsó rendben megérkezett, s nem hagytuk, hogy "megdögöljön" a melegben a folyékony kenyér. Nem döglött meg, nem volt rá ideje.

Azokban a régi, történelem előtti időkben, amikor nem volt még internet és okostelefon, de még vonalas, buta telefon se nagyon, és a televízió hétfőnként szünetjelet sugárzott adás helyett, az emberek presszókba, sörözőkbe, borozókba és egyéb becsületsüllyesztő műintézményekbe jártak.

FOTÓ: FORTEPAN-MAGYAR RENDŐR

FOTÓ: FORTEPAN-MAGYAR RENDŐR

A Práter utcai szakmunkás-képző fényképész szakmunkás-tanuló osztályának kemény magja például az ösztöndíjosztás után többnyire az Üllői úti Két medvében, vagy a Népköztársaság útján (régen és ma: Andrássy út) található Ádám sörözőben fogyasztotta el tatárbifsztek-adagját, amelyről persze tudtuk, hogy bélszín helyett általában hátszínből készült, de így is megérte a 14 forintos árat. Magam kevertem a pirítósra valót, ezt sosem bíztam másra. A nyers hús halmocskákat mérnöki pontossággal kellett a tojással, hagymával, borssal, pirospaprikával, sóval étvágygerjesztő sörkorcsolyává varázsolni. Kalandozásaink során éppen úgy eljutottunk a Lenin (régen és ma: Erzsébet) körúti Erzsébet sörözőbe, mint a Károlyi Mihály utcai Erzsébet Hotel János pince nevű egységébe, vagy a Rákóczi úti Bástya sörözőbe. Ezek inkább frissítő kilengések voltak. Ha pedig a 10-11 órai zárás miatt az utcára kényszerültünk, végső menedékként ott volt a Lenin körúti Gong presszó hajnal 4-ig.

Amikor, a költővel élve a forint már csak cincogott zsebünkben, akkor a Körúti sörözőben vertünk tanyát szemben a legendás Corvin közzel. A sörök mellé, ha még tellett rá, 7,10-ért jöhetett a rántott sajt, vagy kis jénai tálban a túrós csusza. A legolcsóbb tétel a pirburg, vagyis a sült krumpli volt.

Törzsvendégi hűségünket egyszer súlyos próba elé állította Laci pincér. A szokásos hat korsó sörnek ugyanis erős mosogatószer íze volt. Hívtuk Laci pincért, aki belekóstolván az élet habos oldalába, elismerte: a kritikai megjegyzés jogos, és hozta a következő, immár kifogástalan adagot.

Barangoltunk persze a Belváros kies útjain is. Ha különlegességre vágytunk, a Múzeum körút közelében található Csendesben cujkát, román szilvapálinkát kortyoltunk, de gyakori vendégei voltunk a Kecskeméti utcai Városkapunak is. Ma előkelő étterem van a helyén. Az asztalok között Zsuzsi pincér cikázott, aki persze fiú volt. Félhosszú haja, csukló fölött végződő karcsúsított pincérkabátja kiemelte vékony alakját. Az igazi nevét sosem tudtuk meg. A lányok, Era és Andrea mindig morogtak, mert nekik Zsuzsi pincér csak odacsapta a háromnegyedig töltött, olykor csorba korsót, míg nekem mindig vonásig töltve hozta. De ez minden srácnak kijáró, udvarias gesztus volt csupán. Ha fizetni akartunk és szóltunk Zsuzsi pincérnek, utánozhatatlan elnyújtott hanghordozással figyelmeztetett minket és mindenkit az idő végtelenségére: „Ez nem lóverseny!”.

Máskor, a változatosság kedvéért átmentünk a Kecskeméti utca túloldalára, az Alföldibe, ahol Géza úr hozta a legendás kemence-meleg káposztás pogácsát. Ez ágyazott meg a fél szilvának meg a korsó csapoltnak. Az Alföldiben transzformálódott folyékony kenyérré segédmunkás koromban a kollégámnak eladott ballondzsekim. Zsebemben a szép summával, vagy 150 magyar forinttal igyekeztem hazafelé, amikor is a Kecskeméti utca torkolatánál egykori fotós osztály- és sörtársaimmal, Erával és Andreával találkoztam. A szovjet alapvicc jegyében: könnyen jött, könnyen ment. De bánta a fene.

Abban az átkosban persze még nem Gucci cipő, Vuitton táska és Boss öltöny járta, és senkinek sem jutott eszébe, hogy akinek semmije sincs, az annyit is ér. Ma már népmesei fordulatként hathat, ami akkor bizony a valóság része volt: a melós egyazon kocsmában dönthette le a torkán a fröccsöt, a sört, a közép Kádár-kori tollasodó, „életre való” új-, de még nem igazán gazdagokkal. A kultikus Bimbó kocsma a Rózsadombon, a Bimbó út egyik elágazásánál fogadta a környék keményen dolgozó kisembereit, akik a villákat építették, és az építtetőket egyaránt. Ott bizony akár egy asztalnál ülve, nagyfröccsöt, korsót szorongatva beszélték meg az érdekelt felek, hogy mikor érkezik az "eltérített" vállalati teherautó, az állami építkezésre szánt betonvassal, 500-as albán cementtel.

Azóta sok sör, fröccs csúszott le a torkomon, az elfolyó idő pedig egyre több régi kocsma, söröző cégérét sodorta el a semmibe.

Bihari Tamás

Lájkoljon minket a Facebook-on is!