Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Harci terepek 2017-ben

Népszava|2017. júl 8. 07:51
[A+ A-]

Azt gondolná az ember, hogy a két tábornok együttes erővel legyőzheti a kormánycsapatokat.

Simicska Lajos, még úgy 2013-2014 fordulóján, vagy tán valamivel később, úgy nagyjából a Nagy Összeveszés táján, felmehetett a csatamező legfelső pontjára és végignézett a lent harcoló seregeken, a hatalmas többségű Fidesz-ármádián, és azt látta, hogy a vele szemben felvonulók közül talán a Jobbik az, amely könnyű fegyverzetével, fiatalos lendületével sebet ejthet a nehéztüzérséggel rendelkező, minden fontos stratégiai pontot elfoglaló orbáni csapatokon. Úgy látta: kicsi fazonigazítással, szimpatikusabb harcmodorral, nyelvi eszköztárral a radikális gárda megerősíthető; a kissé megöregedett, a modernebb harci eszközöket nem ismerő, nagyon is elbizakodott Fidesz-haderővel szemben. Valószínűleg nem tetszett neki ez a szélsőségesnek mondott gárda sem, de - vélhette Simicska - társadalmilag elfogadhatóbbá lehet tenni, picit kevesebb zsidózás, mérsékeltebb cigányozás szimpatikusabbá teheti őket. Simicska nem látott más erőt; a szocialistákhoz, gondolta, ab ovo nem közeledhet, a többiek meg inkább tűntek számára harcképtelennek, mint potenciális erőnek.

A hajdani tábornoktársak ádáz ellenféllé válva mozgatták csapataikat, Simicskától azonban mindenki valami nagy cselt várt, mondhatnánk: a nagy dobást, amellyel nem csak sebet ejt, de le is teríti az immár ellenséggé vált haderő parancsnokát. A megfigyelők arra számítottak, hogy a csodafegyver hamarosan bevetésre kerül, amely fegyver önpusztító erejű is lehet egyben, de az önfeláldozás a végcélt tekintve elkerülhetetlen. Ez a csodafegyver azonban mindeddig nem került elő, bár még sokan változatlanul hiszik, hogy ott van valahol az arzenál mélyén, és ha máskor nem, ősszel feltétlenül bevetésre kerül. Nem tagadható persze, hogy az eddigi harci eszközök is hoztak némi eredményt, de komoly előretörést, harcászatilag értékelhető fejleményt nem. Az ellenfél testén ejtett sebekről kiderült, hogy halvány karcolások, hagyományos eszközökkel könnyen orvosolhatók, ráadásul olyanokkal, amelyeknek a fogásait magától Simicskától tanulta el, vagy meg a veterán tábornok. Hirtelen hozott törvénnyel tiltatta be azt a fegyvert, amelyet, nem mellesleg, maga is használ és egy pillanatra megmutatta neki a börtöncella ajtaját is.

Felment a csatmező fennsíkjára, úgy 2016 fordulóján Botka László is, jelezvén: van itt más életképes sereg is, érdemes balra pillantani, az igazi támadás onnan fog jönni. Hívták már máskor is erre a fennsíkra az újdonsült tábornokaspiránst, ő azonban kisebb csatatereket választott, hogy ott vívja meg ütközeteit. Mondhatjuk: meg is edződött ezekben, hiszen sikert sikerre halmozott, szétverte az ellenség legyőzhetetlenségbe vetett hitet.

Előlépése sokakat váratlanul ért, többen azt gondolták: nem akarja a nagy harcmezőn megméretni magát. Aztán mégiscsak megüzente, hogy jön és a tábornoki kar a meglepetése mellett is örömmel és reménykedve fogadta. Botka, amint körülnézett a saját seregén, azt állapította meg, hogy nem mindenki harcol, meglátása szerint, teljes erőbedobással, néhányan kvaterkáznak, vagy kvaterkáztak az ellenséggel, a sereg szinte teljes egésze rossz, elhasznált, nem eléggé hatékony fegyvereket használ, és nem érzi át azt sem, hogy kizárólag balról lehet bekeríteni és leteríteni az ellent. Vitába is keveredett saját tiszthelyetteseivel, néhányat megpróbált azonnal kipenderíteni, és az egész sereget úgy beállítani, mintha vadonatúj lenne.

Botka, ma már felkent tábornokként, ezen harcai közepette, igyekszik erőt mutatni, egyelőre csak az övéinek. Akikről e pillanatban nem tudni pontosan, hogy kik is ők, illetve, hogy kiket tart az övéinek. A harcot távolról figyelők szerint ez csak azért baj, mert mára, így nyár közepére, többen azt remélték, hogy ott lenn, a csatamezőn a balszárny fog megerősödni, a csapást onnan lehet majd a kormánycsapatokra mérni. Ama bizonyos balszárny azonban most nem látja pontosan, mi is a követendő taktika, mi a stratégia, kik a jó harcosok és kik azok, akik már obsitot érdemelnek, netán árulóknak tekintendők. Pedig közeledik a nagy ütközet, a végső harc, és ha nincs egységes sereg ott a baloldalon, akkor még az is kockára kerül, hogy túlélnek-e egy vereséget, vagy az már megsemmisítő erejű lesz.

Gondolná az ember, hogy a két tábornok, a jobb szélen vezénylő és a bal szélen irányító, együttes erővel legyőzheti a kormánycsapatokat. De a két csapat között nincs, nem is lehet átjárás, más nyelvet beszélnek, más vezényszavakat ismernek és más fegyverekkel is harcolnak. A kérdés immár tehát az: lesz-e jobbszélről csodafegyver – annak sem lehetne örülni – és lesz-e megerősödő, egymás szavát értő is ismerő, azonosan gondolkodó, fegyvereiket jól forgató baloldal. Hogy végre az is tisztán láthatóvá válik, kik is tartoznak ehhez a balszárnyhoz, hogy végre nem egymást akarják kitessékelni a harcmezőről, hanem képesek megtalálni kinek-kinek a funkcióját, hogy eldöntik egyszer és mindenkorra, hogy van-e közük egymáshoz, ugyanazt az ellenfelet látják-e és ha igen, ugyanazzal a módszerrel és fegyverzettel vonulnak-e fel, eltérő uniformisban ugyan, de egy irányba mozogva.

És persze az is fontos, hogy az, aki ott fönt áll a fennsíkon, megfelelő helyen keresse az ellenséget, ne azokban lássa, akik belátják az egész terepet és ismerik a terepmozgásokat is. Ha ott látja, mindent elveszít. Ez a veszteség pedig már sokkal súlyosabb lesz, mint az összes korábbi, ráadásul – mondják a harcászat szakértői -, ez a fiaskó kiheverhetetlen lesz. Az öreg tábornok hosszú időre úgy betonozza be magát, hogy közel és távol nem lesz sereg, amely eredményesen képes lehet felvonulni ellene. Szóval ennek a tábornoknak hihetetlen a felelőssége, nagy a teher rajta; nincs idő a belső háborúskodásra. Mondják: látja már és érzi ő is. Észlelik annak jeleit, hogy erőteljes lépéseket tesz a csapatösszevonásokért.

A legfontosabb persze az lenne, ha azt állapíthatnánk meg: van csapat. Akkor válik hihetővé, hogy van tábornoka is.

Németh Péter

Lájkoljon minket a Facebook-on is!