Előző
Következő
új cikk

Szép szó

Emberesen, finoman

Népszava|2017. júl 8. 07:19
[A+ A-]

Tán húsz esztendeje alszom a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja idején a Parish Bullban, ami azóta egészen különleges vendéglátóhellyé nőtte ki magát. Mindenesetre azzal szoktam kezdeni az ottlétemet, bármely napszakban is érkezem, hogy az étteremben bekebelezek egy rendszerint meglehetősen emberes adag hagymás, pirított velőt, amit mutatósan körbeadjusztálnak zöldségekkel. Én pedig szépen megpaprikázom, megborsozom, és pirított kenyérre kenve mohón bemajszolom. Ennek soha nem tudok ellenállni, miközben tán több kiló hízást is jelent egy ültömben. Arról aztán nem is beszélve, hogy a frissen készült, forró rántott velőre is el szoktam csábulni, amiben maga a panír meg a tartár is iszonyú kalóriabombát jelentenek, no de hát: egyszer élünk. És ha Szabolcsba látogat az ember, nem biztos, hogy fogyni kell, mert ott még tényleg megvannak az igazi, vidéki, házias ízek, amelyek nincsenek elkönnyítve, korszerűsítve, modern eljárásokkal készítve, olykor akár brutálisak, gyomrot elnehezítőek, de sajnos igencsak finomak.

Nem állítom, hogy egész évben jólesnének, de azt igen, hogy amikor évente egyszer rájuk szabadulok, megszűnik a józan ellenállásom. Semmivé foszlik az egészséges táplálkozásról való tudásom, és mohón kezdem bekebelezni ezeket a bűnre csábító fenséges ételeket, hogy aztán a strandon, a tűző napon, intenzív hastornával igyekezzem vezekelni - többek szórakoztatására. Azt már csak félve írom le, hogy ott - a strandon - is van egy kedvenc vendéglőm, a 442 Étterem, ahol ugyan az új séf, Bodnár János, törölte a kínálatból a velőt, emiatti neheztelésemnek hangot is adtam, na de hát például a babgulyása, a szarvaspörköltje, vagy éppen a pazar cigánypecsenyéje lefegyverezett.

A Parish Bullban pedig, amit sokan minden rosszallás nélkül pitbullnak becéznek, szarvaspörkölt nincs már. Bár a tulajdonostól, Homoki Attilánétól megtudom, hogy tanyájuk is van, ahol szarvasokat, vaddisznókat ugyanúgy nevelnek, mint kecskéket, bárányokat, libákat, kacsákat, szürke marhákat. Tehát, ha egy nagyobb csoport igényt nyújt be valamilyen vadételre, szívesen megcsinálják. És hát nagyobb csoport azért is rendszeresen adódik, mert itt nemigen múlik el hétvége esküvő nélkül. Ehhez pedig az országban tán egyedülállóan minden együtt van. Akár hiszik, akár nem, az udvaron nem is olyan régen, felhúztak egy termetes templomot, és már ezt megelőzően szabadtéri kápolna is volt és van is azok számára, akik a friss levegőn szeretnék kimondani a boldogító igent. Mindehhez még kétszáz főt befogadni képes konferenciaterem is társul, ami ilyenkor átalakul a lagzi színhelyévé. És mivel külön konyhája van, a dínomdánom egyáltalán nem zavarja az étterem működését, ahol különben párhuzamosan nyugodtan lehet egy másik lagzi is.

Készséggel megkínálnak a már az esküvőre készülő töltött káposztából, aminek jellegzetessége, azt mondják, ez helyi specialitás, hogy jóval kisebb a szokásos méretűnél. Naná, hogy tesznek rá vaskosan zsíros tejfölt is. Mielőtt még a mindenféle sült húsokkal, amikből persze szintén kapok ízelítőt, teljesen eltelnék, visszamegyek az étterembe, hogy ott is férjen még belém kóstolni való. Az az igazság, hogy évről évre nem tudok ellenállni a gombalevesnek sem, ami itt akár egytálételnek is beillik. Erős húsleveslé az alapja, sok tejföl kerül bele, ahogy gomba szintén, meg csipetkék garmadája. A Jókai bableves vagy a gulyásleves is az a típus, amiről azt szokták mondani, olyan sűrű, hogy megáll benne a kanál. Kovács Istvánné mesterszakács főztjét dicsérik, pedig többször is elmondja, nem ő a fontos, hanem az egész csapat. Azt, aki könnyed magabiztossággal, magától értetődő kedvességgel kiszolgál, Baloghné Oláh Katalint, én is meglehetősen régen ismerem. Amikor meglátom, kicsit olyan, mintha hazaérkeznék, lelkesen szoktuk egymást üdvözölni.

Talán azt mondanom sem kell, hogy itt minden súlyosan nagy adag, ami ma már nem számít korszerűnek, de ezen a helyen imponálóan hat, amikor egyszerre több tányért is kihoznak alaposan megpakolva. A tálalás nem extra, de gusztusos, a zöldségekkel való dekorálás eléggé egyhangú, azzal lehetne még egy kicsit fantáziadúsabban variálni. Az jó, hogy ezek a tartalmas ételek nem abnormálisan zsírosak, bár bennük van, ami kell. A csirke brassóit már-már kicsit diétásnak, száraznak érzem, némileg több zsiradék, erőteljesebb fűszerezés jót tett volna neki. A harcsapaprikás esetében fölöttébb puha, omlós a halhús, a zaftja lehetne sűrűbb, paprikásabb. Vannak mindenféle rántott, töltött húsok, ezek frissen, forrón, jó állagúan érkeznek, ahogy a köretek ugyancsak, nem halványra sütik például a krumplit, hanem gusztusosan pirospozsgásra. Lágy tésztájú vaníliaöntetes palacsinta tésztával zárjuk a menüsort.

Valaha rendelhető volt itt csiga, béka is, most tulajdonképpen nincs semmi extra. Nem ezen a helyen fogják megváltani a magyar gasztronómiát. De amit kínálnak, rendszerint jó, lelkiismeretesen, odaadással csinálják, és harmonizál a vendégkör ízlésével.

Sorozatunkban az ország legjobb éttermeit mutatjuk be a séf kalauzolásával.

Bóta Gábor

Lájkoljon minket a Facebook-on is!