Előző
Következő
új cikk

Szép szó

A szabadság édes íze (Nőnek lenni - 1960-as évek)

Népszava|2017. júl 8. 07:11
[A+ A-]

Beléptem a terembe és farkasszemet néztem Beethovennel, aki megdőlve állt a zongorán egy képkeretben és zordan meredt a billentyűkre. Zongoraórára jöttem. Egy egész örökkévalóság óta tanultam zongorázni, de az öröm húrjait akkoriban nem a klasszikus zene, hanem a Beatles és a Rolling Stones dalai pendítették meg bennem. A 60-as évek mozgalmai, a Beatles-mánia, a cseh és a francia új hullám filmjei vittek, sodortak magukkal minket is, csakhogy rajtunk kifogott a rendszer. Esélye sem volt egy forradalomnak. S mert a lázadás e formája nem adatott meg, lázadtunk, ahogyan tudtunk.

A lányok kollektíven Bardot-ra, Catherine Deneuve-re és Claudia Cardinaléra akartak hasonlítani, vagy még inkább a csontsovány Twiggyre. Aki addig falta a pacsnit, kefirre váltott, és nem volt az a keleti vasfüggöny, ami elzárhatta volna a nyugati fogyókúrás receptektől, a miniszoknyától, a Fa dezodortól és a Triumph melltartótól. Nagyanyáink, a drága, naiv lelkek, még a nagytakarítás, a befőzés és a vasalás fortélyaira akartak tanítani minket. Szüleinket bekérette néha az iskolaigazgató és számon kérte rajtuk, miért nem vigyáznak jobban a gyerekeikre, mielőtt baj történne, nagy baj. Azt, hogy konkrétan mi volt az, nem kellett elmagyaráznia: egy ideje felforgató ideológiák szivárognak be az országba, amelyek nagy veszedelmet jelentenek a fiatal lányok erkölcseire.

1968. március 22-én Párizsban kitört a diáklázadás. Az újbaloldali mozgalom vezére egy loboncos hajú párizsi diák, Daniel Cohn-Bendit volt. Radikális egyetemi reformot, szexuális forradalmat hirdetett, s ezeknek a bűvös hívószavaknak a kemény, éles ragyogásában elporladni látszott a régi rendszer - legendás hős tábornokával, totyakos minisztereivel, ósdi filozófiájával és homályos konvencióival egyetemben. A párizsi diákok nem végeztek félmunkát. Autókat borítottak fel, utcaköveket téptek föl, barikádokat emeltek, pucér hátsójukat mutogatták a rendőröknek, hogy ők is megértsék: fenekestül lesz itt fölforgatva minden. S ez még csak a kezdet, a követelések újabb végtelen körének a kezdete volt.

Cohn-Bendit később az Európai Parlamentben az Európai Zöldek frakció elnöke lett. 2004-ben találkoztam vele először EP-képviselőként, Brüsszelben, 36 évvel a forrongó tavasz után. Addigra már pocakot eresztett, vörös haja megőszült, nem vetett tajtékot a napfényben, mint 23 éves korában, viszont a szemében fény szikrázott, amikor a ’68-as diáklázadásokról beszélt. És csak arról beszélt. A forradalom élménye úgy befészkelte magát a lelkébe, hogy örökre ott is maradt, miként az egész ’68-as nemzedékében. A forradalomba vetett lázas hit rég’ harmatossá szelídült, a politikai mozgalom nem is maradt fenn, mégis hihetetlen változásokat hozott az életformák, a szexuális politikák és a kulturális liberalizmus terén világszerte. Később sok bírálat érte női jogvédők részéről, akik szerint az egész balhé csak a férfiak érdekeit szolgálta, de erről Cohn-Bendit nem beszélt, sem akkor, sem később.

Én pedig arról nem beszéltem, milyen szerepet játszott ő, a hajdani világmegváltó az én kamaszlány életemben, s feltehetően sok olyan kelet-európai lány életében, akik személyesen nem is ismerték. Amikor ott álltam kottával a hónom alatt, fejemben a párizsi diáklázadás képeivel, bizony nem Beethoven szenvedélyes dallamai muzsikáltak a lelkemben. Senkinek nem mertem volna bevallani, de engem ezek a vagány párizsi fiúk és lányok valósággal tűzbe hoztak. Ő, a „Vörös Dani” különösképpen. Tetszett a kurázsija, a pimaszsága, a göndör fürtjei, s hogy mindig ferdén lóg ki a Gauloises a szájából. Ez a cigaretta pont olyan jelképe a francia öntudatnak, mint a bordeaux-i bor, vagy a camembert sajt. Tetszett az is, hogy az ismeretlenségből fiatalok perdülnek elő, a szív és a szellem szabadságáról szónokolnak és csak úgy árad belőlük az erő, a szilajság, a magabiztosság. Cohn-Bendit javaslatát a koedukált kollégiumok létrehozásáról pedig messzemenőkig pártoltam. Ha valaki, hát én aztán tudtam, hogy az mekkora forradalmi tett volna - hatéves korom óta jártam lányosztályba. Egy szó, mint száz, el voltam ragadtatva. Már csak egy fenékre feszülő farmer, egy bőrdzseki, vagy legalább egy olyan csíkos pulóver hiányzott, amilyen Jean Sebergnek volt a Kifulladásig-ban. Volt azonban néhány sajnálatos körülmény - vasfüggöny, csak három évente kapható kiutazási engedély, miegymás – amiket nem téveszthettem szem elől, mint súlyosan akadályozó tényezőket. De azért hevültem, rajongtam, készültem, hogy forradalmár leszek. Az tűnt abban az időben messze a legméltóbb foglalkozásnak egy fiatal lány számára itthon is, ahol politikai forradalmat ugyan nem csinálhattunk, de kezdtük megízlelni a szabadságot és megélhettük a magunk kulturális lázadásait.

Összerezzentem, amikor nyílt az ajtó, és belépett az ügyeletes tanár. Közölte, hogy a zongoraóra ezúttal elmarad. Bevágtam a kottát a táskámba a maradék tízórai mellé és kiviharzottam a teremből. Gyönge keleti napfény cirógatta arcomat.

Lévai Katalin

Lájkoljon minket a Facebook-on is!