Előző
Következő
új cikk

Sport

Gandhi kalandjai a grizzlyvel

Népszava|2017. júl 8. 05:59
[A+ A-]

Bágyi Ferenc számára a fotózás több mint hobbi: vallás. FOTÓ: Népszava

Bágyi Ferenc kisgyermekként focizott a Fradiban, később társaival megalapította az első magyar testépítőklubot. Csak a teljesítmény számít - vallja ma, amikor 72 évesen a világ egyik legkeresettebb természetfotósa.

Ha terepen dolgozik, ébredés után mindig lenyom száz fekvőtámaszt. Persze kell az erőnlét, hiszen a hegyekbe fel kell tudni cipelni a sátrat, az élelmiszert, a fotósfelszerelést – a 72 éves Bágyi Ferenc azonban könnyedén mássza meg a Grand Paradiso vagy Alaszka szikláit.

- Éhgyomorra száz fekvőtámasz…

- Munkanapokon ez a kávém. Ha valaki társamul szegődik, neki is jár egy fekete…

- Képzelem, mennyire élvezi. Nem elég, hogy hajnalban kelhet, még ez is.

- Sohasem felejtem el az egyik tanulóm arcát, amikor fél háromkor nekiveselkedett…

- A természetfotósokról inkább az a kép él az emberekben, hogy rendkívüli türelemmel képesek elüldögélni, míg lencsevégre nem kapják az aktuális vaddisznót, pókot, szitakötőt…

- A sportőrület nálam fiatalkori csökevény. Tizenhárom évesen lementem focizni a Fradiba, ám aztán inkább vettem egy kerékpárt. A lábam cefetül jól nézett ki, a felsőtestem viszont olyan volt, mint Gandhié...A barátnőm nem volt hajlandó kimenni velem a strandra. Na, ekkor kezdtem el erősíteni, aztán hatan-nyolcan komolyabban vettük, s megalakítottuk az első magyar testépítő klubot. Eleinte nagyon ferdén néztek ránk miatta.

- A hatvanas években tényleg merész ötletnek tűnt. Nagyjából úgy tekinthettek a body builderekre, mint párttitkár a Coca Colára…

- Mi voltunk a Nyugat sportópiuma… Eleinte tényleg nehezen sikerült elfogadtatni magunkat. Az első bemutatót ‘68-ban rendeztük a Jégszínházban, a legkisebbek mentek ki először pózolni a pódiumra, a közönség pedig dőlt a röhögéstől. Utánuk jöttem én, nem akartam fellépni, de nekem már sikerem lett, a legnagyobbaknál pedig tomboltak. S a Magyar Ifjúság hátoldalán megjelent egy összeállítás az eseményről, rólam kép is.

- Gandhiból Herkules…

- Csak artista.

- Olyan igazi? A manézsban?

- Akkor már fotósként dolgoztam. Bejött az üzletbe egy cirkuszi ember, rendelt, s közben megkérdezte: érdekel-e az artistaság. Vonogattam a vállam, erre azt tanácsolta, menjek le az Építőkbe tornászni, a jobbakat onnan mindig kiválogatják. Még bukfencezni sem tudtam…

- Aztán vegyes párosban nyert két országos bajnokságot…

- Mentünk volna a moszkvai világbajnokságra is, csak a partneremnek eltört a válla.

- Minden azért nem sikerülhet.

- Az szoktam mondani: az élet nem körülbelül van! Ha nem is menetrend, de tervezni kell. És az út kitartással, szorgalommal, valamint cefet munkával van kikövezve. Ha ez mind összeáll, bizonyosan meg lesz az erkölcsi és anyagi hozadéka. Annak idején például nem voltam tehetséges kerékpáros, testépítő vagy artista, viszont megértettem, a talentum csak egy százalék. A többit az akarat, az elszántság teszi hozzá.

- Ha megfeszülnék, sem tudnám tíz másodperc alatt lefutni a száz métert.

- De ha küzdene érte, s mindent ennek rendelne alá, valamennyire megközelítené. Ha tesz érte az ember, előbb-utóbb elérik a sikerek. Annak idején tizenegy éves voltam, amikor elváltak a szüleim. Attól kezdve nagyjából bármit megtehettem, még a pia és a cigi is szabad volt – szinte kikövezett út a börtönbe. A bizonyítványom olyan volt, mint a totó, csak ikszek nélkül... De tudtam, mit akarok, hajlandó voltam, s szerettem dolgozni, emellett mindig imádtam, amit csináltam. A fotózás sem munka vagy hobbi számomra, hanem vallás.

- Ki térítette meg?

- Apám szenvedélyes fotós volt, a természettel pedig a vidéki nagyszüleimnél barátkoztam össze. A nagybátyám orvvadászkodott, vele jártam a határt, tizenkét évesen ezerféle csapdát tudtam készíteni. Aztán ’69-ben elkísértem egy fotós barátomat a Margit-hídhoz, segítettem neki etetni a sirályokat, míg dolgozott. Utána megvettem a gépét. Apró szépséghiba, hogy a gyerekkocsira félretett pénzünkből.

- Képzelem, mit szólt hozzá a párja…

- Próbáltam érvelni, hogy fél év múlva már szalad a gyerek, addig meg cipelem...

- Visszanézve mindenképpen megérte. Ahogy, gondolom, disszidálni is.

- Eljuthattam olyan helyekre, ahová itthonról esélyem sem lett volna. Nyolcvan augusztusában mentem ki, a következő tavasszal már címlapképem volt. S négy évvel később már Alaszkában jártam.

- Farkasszemet nézve egy grizzlyvel.

- A reptéren állt kitömve, egyből tudtam, meg kell majd fotóznom. Mármint egy élőt. Aztán majdnem ráfáztam. Vártam a leshelyen, amikor a bokrok közül a medve egyenesen a szemembe nézett. Hanyatt vágtam magam, és elkezdtem szép lassan a hátamon kúszni visszafelé… Utóbb persze olyan volt az egész, mint egy megvalósult gyerekkori álom. Kissrácként Kittenbergert, Széchenyi Zsigmondot is olvastam, de a kedvenc Jack London volt: Az éneklő kutya, A vadon szava. A táj, a környezet, a természet...

- ...a farkasordító hideg.

- Rossz idő nincs, csak rossz ruha. Persze nem Thaiföldön kell cipőt venni, ahol azt sem tudják, mi az, hogy hideg. A mínusz hetven fok is lehet kellemes. Sőt, gyönyörű. A kihívás, a nehézségek leküzdése, az izgalom. Csak teljesítmény számít. Mint a sportban. Mindegy, hogy súlyt emelsz a fejed fölé, vagy lencsevégre kapsz egy vaddisznót a somogyi erdőben – ha ez volt e terved, s sikerült, elégedett lehetsz.

Bágyi Ferenc
Fotós pályafutását Zenith-tel kezdte, ám immáron évtizedek óta – néhány évet leszámítva – Leicával dokumentálja a természetet. És tanítja a fiatalokat, hiszen állítja: csak a tehetségtelen tart a riválisoktól. A megfelelő pillanat egy érzés, nem tanulható. Vagy ahogyan ő mondja: mintha valaki arra kérte volna a legendás Papp Lacit, magyarázza el, milyen egy védhetetlen balhorog. Vagyis feltétlenül kell egy alapérzék, de a többit maga teszi hozzá az ember a mindennapokban. Éppen ezért hetvenen felül is mindennap folyamatosan készül a következő feladatra. Na, jó, valamelyest visszafogottabban, mint tíz éve: akkor még 100-120 kilométert tekert cimborájával, a mexikói olimpia kajakbajnokával, a szintén 1980-ban disszidált Hesz Mihállyal, ma ennek a fele is elég. „Ez sem garancia, hogy megérjük a száz évet- vallja ezzel kapcsolatban -, de legalább jobbak az előfeltételeink. És a közérzetünk.”

Vas András írása a Népszavának

Lájkoljon minket a Facebook-on is!